Szathmáry László

Magyar alkémisták
Részlet

Alkémia! Mennyi vágyat, örömöt, boldogságot és mennyi keserûséget, csalódást, kétségbeesést takar ez az egyetlen szó. Aranyat ígér. Ennél nagyobb vonzóerô nincs a földön. Minden lépésünknél ott cseng, minden jóhoz rajta keresztül vezet az út. Egészséget nyujt. Mit ér az élet egészség nélkül, lehet-e annak szépségét roskadozó testtel élvezni? Örök életet ad, hogy a földi gyönyör idôtlen idôkig tartson. Nincs mesterség, nincs tudomány, amelyik ennyit kínáljon. Társai az asztrológia, a mágia, a kabala meg sem közelítik. Az asztrológia csak csillagzatokat, jövendô sorsokat vizsgál, de azokon változtatni nem áll módjában; a mágia csak rejtelmes hatalom, amely természetfeletti erôvel csodákat mível; a kabala csak vallásbölcseletbôl fakadó jóslás, varázslás. Szemben ezekkel az alkémia aranyat, egészséget, örökéletet kínál egyszerre. Valóban csodálkoznunk kellene, ha nem akadt volna mûvelôje. Volt is bôven.

Az alkémisták már a bibliai személyek között is társakat kerestek.[1] Elôdüknek tartották MÓZES nôvérét, MÁRIÁ-t (Mirjám), aki titokzatos erôknek parancsolt. Maguknak követelték MÓZES-t, aki az aranyborjút hamuvá égette, pedig "aranyat elégetni nehezebb, mint elôállítani". Azt állították, hogy a bölcs SALAMON király szintén ismerte az aranycsinálás titkát, különben sohasem lett volna annyi aranya, amennyivel a jeruzsálemi templomot felépítette és díszítette.

De Hermes titkos tudományának más nemzetek körében is voltak híres mûvelôi. Az ókor szépséges királynôjét, KLEOPÁTRÁ-t, KOMARIUS adeptus[2] tanította a mesterségre. "Különben alig sikerült volna borban oldania az igazgyöngyöt, amellyel szépségét tartotta fenn." A smaragd tábla, ez a rejtélyes írás, amelynek megoldásán évszázadokon át hasztalan fáradoztak, egyiptomi eredetû. Az alexandriai görögök között, ZOZIMOS, OLYMPIODOROS[3], HELIODOROS voltak a híresebbek, de kívülük még sokak nevét jegyezte fel a történelem. Nagy szerepet vittek az arab aranycsinálók. Sokat emlegették GEBER-t,[4] AVICENNÁ-t, CALID-ot. De virágzott a mesterség a késôbbi idôkben is. ALBERTUS MAGNUS, AQUINOI SZENT TAMÁS, ROGER BACON, ARNOLD DE VILLANOVA,[5] NICOLAUS FLAMELLUS, BASILIUS VALENTINUS, THEOPHRASTUS PARACELSUS, GEORGIUS AGRICOLA, LEONHARD THURNEYSSER, ALEXANDER SETONIUS SCOTUS, MICHAEL SENDIVOGIUS, BÁRÓTZI SÁNDOR – hogy csak a legkiválóbbakat említsem – mint láncszemek kapcsolódnak egymásba.

Az alkémia terjedését bizonyára lelki ok is elôsegítette. Az ember ugyanis ellenállhatatlanul vonzódik a rejtelmeshez, a titokzatoshoz. Keresi, kutatja a homályosat és nem nyugszik addig, amíg tisztán nem lát. Minél sejtelmesebb valami, annál erôsebb a vonzódás. Az alkémia is ilyen. Kacskaringós, gyakran csekély értelmû jelölések, idegenszerû, szemet kápráztató kísérletek, olyan sûrû ködbe borították az egész tudományt, hogy azt megérteni alig lehetett. És ez a titok vonzotta az embereket, mint éji fény a bogarakat. Jaj volt annak, aki körét átlépte, mert sohasem szabadult tôle.

Mikor R. BOYLE (1621–1691), de különösen A. L. LAVOISIER (1743–1794) kimondta, hogy a fémek elemek és fel nem bonthatók, egyben az aranycsinálást is lehetetlenségnek minôsítette. Ez a tétel késôbb nagyon megmerevedett. H. KOPP [6] (1817-1892) azt mondja "Die Geschichte der Alchemie ist die Geschichte eines Irrtums" [az alkémia története tévedések története], más helyen pedig "Exzessen in der Verirrung des menschlichen Geistes" [az emberi szellem tévelygésének túlkapása]. KOPP szavait sokan idézték, hogy rámutassanak az aranycsinálók meddô mûködésére. Az aranycsinálás lehetetlenségének gondolata terjedt. Mind mélyebb és mélyebb gyökeret eresztett. Az eredmény is hamar jelentkezett. Az aranycsinálókat úgy tekintették, mint a tévedések szerencsétlen áldozatait. Mosolyogtak rajtuk, pedig logikusan gondolkoztak.

Már az EMPEDOKLES–ARISTOTELES-féle elemsorozattal is (víz, levegô, föld, tûz) lehetséges az átmenet egyik anyagból a másikba. Még élesebben kidomborodik ez a principiumok (mercurius, sulfur, sal) bevezetésével. A fémek a principiumok és a görög elemek közremûködésével keletkeztek és a legrégibb idô óta, mint összetett testek szerepeltek. De ha valamely test összetett, akkor alkotórészeibôl felépíthetô. Ebbôl indultak ki a régi aranycsinálók; nincs itt szellemi eltévelyedésrôl szó, hanem egyszerû és Iogikus következtetésrôl. A görög elemek és principiumok bevezetésével egy különleges természettudományi elmélet alakult ki, amelynek következményeit vállalták. Ugyanolyan joggal elítélhetnôk a flogisztonistákat is. Persze kiemelendôk a társaságból a csalók és szélhámosok, akikkel elvégre mindenhol találkozthatunk.

KOPP szavai tehát javításra szorulnak. A kémia történetének új kutatói nem is mulasztják el ezt hangsúlyozni.

Az aranycsinálás csak látszólag szûnt meg. Hol titokban, hol nyíltan újra meg újra felbukkant, napjainkban pedig éppenséggel renaissance-át éli. Ezt mutatja a következô kis történeti áttekintés.

1836-ban az olasz J. A. ROTTI szabadalmaztatott eljárást.

1853-ban C. TH. TIFFEREAU[7] hozott nyilvánosságra recepteket.

1868–69-ben aranycsinálás folyt I. FERENC JÓZSEF király rendeletére Bécsben, amelynek vezetôje a bécsi mûegyetem tanára, A. SCHRÖTTER[8] volt. 1910-ben szabadalmat kapott ROUX, aki ezüstbôl és vasból akart elektromos kemencében aranyat elôállítani. Azt is sokan tudják, hogy a bécsi származású br. HELLENBACH, a híres természettudományi író, mikor élete végén Milánóba visszavonult, laboratóriumot rendezett be, ahol a mindent gyógyító bölcsek kövét kereste. A svédek híres írója, A. STRINDBERG meggyôzôdéses alkémista volt, aki e tárgyról értekezést is írt.[9] 1910-ben JOLLIVET CASTELOT Douai-ban, Franciaországban folytatott kísérleteket. A kísérletek célja volt ezüstöt arannyá alakítani arzénnel és vörös antimónszulfiddal. Ô egyébként a francia alkémista társaság jelenlegi elnöke (1927); ugyanis Franciaországban az alkémisták társulatba tömörültek. A társaság laboratóriumot és egy folyóiratot tart fenn "Les Nouveaux Horizons de la Science et de la Pensée" cím alatt. 1927-ben lapot indítanak a német alkémisták. A lap Berlinben jelenik meg, címe "Alchemistische Blätter". Az sem újdonság, hogy London különféle laboratóriumaiban sok mûkedvelô foglalkozik alkémiai problémákkal. Dániában szintén alakult alkémista társaság. ...

A mai kutatás azonban nem hasonlít a régiekéhez. A ma alkémistái alapos elôtanulmány után nyúlnak a kérdéshez, nagyon finom készülékekkeI végzik kísérleteiket, elhagyva azt a sok sallangot, nem egyszer piszkot, ami a régiek munkáját, tudását egyaránt jellemezte. Mert a régiek nem olyan laboratóriumban dolgoztak, mint a mai kutatatók. COMMENIUS AMON[10] így ír errôl " ... valami pintzékbe, a'hol egynéhány rendel állottanak Tüzhelyek, Kementzétskék, Üstök és Üveg portékák, úgy hogy minden tündöklött." "Az emberek pedig járkálván aprólék fákat öszvehordtak és azokat az edények aIá rakták; azután azt felfutták és ismét eloltották, az edényeket valamivel megtöltötték és egyik edénybôl a másikba által töltögették."

Az nem vita tárgya, hogy közöttük sok szélhámos, kalandor akadt. Ezek közül több már életében megbûnhödött. Volt olyan, kit sötét tömlöcbe zártak, s ott pusztult nyomorultul; volt olyan, kit megcsonkítottak; és akadt olyan is, akit aranyos ruhába öltöztettek, s úgy adtak hóhérkézre. De az is bizonyos, hogy sorukba sok természettudományt szeretô, mûvelt egyén is tartozott, akik filozofálással készítették elô az utat azok részére, akik a kérdés gyakorlati megoldására vállalkoztak. Senkinek sem jutott eszébe sem a multban, sem a jelenben ALBERTUS MAGNUS-t, AQUINOI SZENT TAMÁS-t, LIPPAY GYÖRGY-öt vagy BÁRÓTZI SÁNDOR-t szélhámosnak tartani. Ezek komoly férfiak voltak, akik koruk természettudományi ismeretei alapján dolgoztak.

A csalók népszerûtlenné tették a mesterséget. A becsapottak panasza nyomán tiltó rendeleteket bocsátanak ki, nemcsak az uralkodók, hanem a városok is. A becsületesek nem akarván magukat szégyennek, büntetésnek kitenni, titokban dolgoztak vagy társulatba verôdtek össze.

Hermes mesterségét ûzôk között feltûnôen sok az orvos. Ez nem hazai jelenség; így volt külföldön is. Ennek megvan a maga magyarázata. A bölcsek köve nemcsak aranycsinálásra jó; csodagyógyszer az, amellyel minden betegség gyógyítható.

Többen azzal vádolják ôket, hogy munkálkodásukban tervszerûség nincsen; amit mûveltek, ötletszerû, zavaros, alig érthetô. Akik ezt állítják, tévednek. Bármelyik alkémista könyvét nézzük, mindegyikben megtaláljuk a kiindulási alapot, a négy elemet,a tüzet, vizet, földet és a levegôt. Ezek a testek alkotórészei és eredetük isteni. A természet maga más elemeket ismer, a mercurius-t, a sulfur-t és a sal-t. A fémeknek ezek az alkotórészei. De alattuk nem a közönséges, a természetben elôforduló kénesô [higany] és kén értendô, hanem az elváltozott, légies természetû. A valódi kénesô és kén sokat tartalmaz belôlük.

Ez volt a régi világ természettudományi felfogása, ebbôl kellett kiindulniok, ebbôl is indultak ki. Az elmélet inkább elgondolásból, mint kísérletbôl született. Az elemek és principiumok már magukban rejtik az átalakítás lehetôségét. Csak arról volt szó, megtalálni a nyersanyagot, abból kivonni a lényeget, a lelket, az erôt (spiritus, anima etc.), amely közönséges fémeket nemesre fest. ...


1. SZATHMÁRY: A biblia és az alkémia. Természettud. Közl. Pótfüzet, 1927, 24. l.

2. Különbség teendô alkémista, adeptus és hermet vagy hermetikus filozófus között. Az alkémisták azok, akik alkémiai mûhelyekben önmûvelés útján szerezték meg a kémiai gyakorlatot. Ez megfelel a mai kézmûvesnek. Az adeptus ismeri a bölcsek kövének elôállítását is, módjában áIl nemtelen fémet nemesre változtatni. A hermetek azok, akik rejtelmes tudományukat rendszeresen tanulták és elméleti alapon mûvelték.

3. OLYMPIODOROS alexandriai filozófus az V. század elsô felében élt. HONORIUS császár Kr. u. 412-ben ôt küldte követnek ATTILA udvarába.

4. Újabb vizsgálatok azt mutatják, hogy GEBER nem volt élô személy.

5. Munkáját az erdélyi születésû Tamás nyomdász adta ki 1472 és 1481 között, kinek nyomdája elôbb Mantuában, késôbb Modenában állt.

6. H. KOPP: Beiträge z. Gesch. d. Chem. I. 17. l. – H. KOPP: Die Alchemie. I. köt., elôszó.

7. C. TH. TIFFEREAU: Les métaux sont des corps composés. Paris, 1853.

8. Geheimakten aus d. k. u. k. Haus-, Hof. u. Staatsarchiv. Wien, Allgem. Zeitung, 1925.

9. Lettres sur la chimie par A. STRINDBERG. Paris, 1896–1897.

10. COMMENIUS–RIMÁNY: ViIág labirintusa. Pozsony, 1805, 117. l.


Dr. Szathmáry László: Magyar alkémisták, K. M. Természettudományi Társulat, Budapest, 1928.
Föggelék: Alkímiai szakkifejezések magyarázata



 
Vissza az alkímiai sorozat kezdôlapjához http://www.kfki.hu/chemonet/
http://www.ch.bme.hu/chemonet/