Ne beszéljünk túl sokat, de azt se tûrjük el, hogy félbeszakítsanak bennünket.

Törekedjünk tárgyilagos, szívélyes viszony kialakítására. Ne felejtsük el, hogy partnerünk nem szívességet tesz azzal, ha velünk foglalkozik, vagy netán a felvételünk mellett dönt. A velünk szemben ülô embert csakis egyetlen kérdés izgatja: mit nyújthat vajon ez a fickó nekünk, ha felvesszük? Erre a – ritkán kimondott – kérdésre válaszoljunk minél több oldalról és minél meggyôzôbben. Tudatnia kell, hogy milyen elônyökkel járna a cég számára, ha elnyerné az állást – ha érveinket titkoljuk, félig el is vesztettük a csatát. A másik felét sokan akkor vesztik el, amikor bármilyen módon azt üzenik a másiknak, hogy kételkednek a saját képességükben. A magabiztosság vagy legalább annak begyakorolt látszata a legfontosabb tényezô a sikerben. Tapasztalataim szerint a sikeres állásvadász az alábbi két tényezô egyike vagy inkább együttes jelenléte miatt eredményes:

• rendelkezik azokkal a tapasztalatokkal és készségekkel, amelyet az adott munkakör megkövetel;

• olyan bizalmat sikerül sugároznia, amely meggyôzi a munkáltatót, hogy ha bármilyen gyengeséget is észlel, azon biztosan átkerül majd a jelentkezô.

Ma már egyáltalán nem szempont az, hogy egy munkahely egy élet. A szüleinket még megbélyegezték, ha sûrûn váltogatták a munkahelyeket, mondván: összeférhetetlenek, és mint a rossz bizonyítványt, úgy cipelték magukkal haza a munkakönyvet a teleírt oldalakkal. Na most már munkakÖnyv sincs. Az ember annyit ér, amennyit tud. Sokat pedig akkor fogok tudni, ha itt is, ott is kipróbálom magam, mindenütt érdeklôdöm, ha tanulok. Körülbelül két év az, amennyit el tudok tölteni egy helyen – ideális esetben. Az elsô év az, amikor megismerkedsz a munkáddal, bedolgozod magad, megismered helyzetedet és a másokét is persze, aztán a következô év az, amikor mûködsz. Aztán a második év végére – hacsak az ember nem ragaszkodik nagyon például a fônökéhez, mert ilyen is van – már azt érzed, hogy na jó, ezt már tudom, mi van még. És elkezdek körülnézni a piacon. Ma már inkább jó ajánlólevél az, hogy voltam ennyi helyen, nagy és komoly cégeknél, és most azért vagyok itt, mert fejlôdni akarok, vagy anyagilag nagyobb lehetôséget keresek, de tudok is nyújtani érte, hiszen komoly tapasztalatokra és ismeretségekre tehettem szert az elôzô helyeimen.

A személyes interjú feladata, hogy kölcsönösen meggyôzôdjünk arról, egymásnak valók vagyunk-e. Ha nem, nincs semmi baj. Ha ez egyértelmû, célszerû nyíltan kimondani és barátságosan elválni egymástól. A pozitív módon végzôdô interjúk elemzésekor kiderül, hogy azoknak mindig van egy kritikus pontja, amikor egymásra találnak a partnerek, és az addigi tapogatózó ismerkedés valahogy átfordul egy kölcsönös elkötelezôdés kiépítésébe. Általában érezhetô, hogy megváltozik a hangulat, a beszélgetés témája. Egyszerre csak melegebb lesz a levegô, jobban értik egymást a partnerek, a beszélgetés tárgya meghittebbé és közvetlenebbé válik. Gyakran már a közös tervek vagy munkaproblémák kerülnek szóba. Sokszor ez az átfordulás látványos és szinte átkattanás jellegû.

Amikor elsô titkárnômet kerestem, sorban beszélgettem a jelentkezôkkel. Késô volt már és fáradt voltam, Ági az ötödik vagy hatodik lehetett azon a délutánon. Rokonszenves benyomást keltett, de elsô látásra nem ébresztett határozott lelkesedést bennem. Egy alkalommal udvariatlanul félbeszakítottam, nyilván gyorsítani akartam a beszélgetést. Ám ô azt mondta kedvesen, de határozottan: Egy pillanat, befejezem a mondatot. Nálam ekkor történt meg az átkattanás. Felfigyeltem rá, tetszett a határozottsága, innentôl megnyerte az állást. Ágival végig kitartottunk egymás mellett, Pécsrôl való távozásom után sokáig ô hiányzott a legjobban.

Reagálunk szabadon a kialakuló témákra és a másik kimondott vagy ki nem mondott érzéseire. Ha jól figyelünk és bizonyos gyakorlatra is szert teszünk, észrevesszük, hogy a látszólag oda nem illô témáknak is fontos jelentôsége lehet, mintegy szimbolikus tartalmat nyernek. Sokszor a témák és fantáziák áramlásából következtethetünk az interjú kimenetelére is. Ne legyünk gátlásosak érdemeink felsorolásában, bár ez akkor a legjobb, ha közvetett módon történik.

A HILL kft. vezetését érzésem szerint azon a ponton nyertem meg, amikor elmeséltem, hogyan találtam meg a rokonaimat Amerikában. Családunk és a század elején Amerikába vándorolt nagyapai rokonaink között a háború után megszakadt a kapcsolat. Egy halvány, elavult telefonszám volt az utolsó nyom. Amikor elôször jártam az Egyesült Államokban, hosszas telefonálgatás után rábukkantam elszakadt rokonainkra, s kiderült, hogy egyik ága a családnak éppen Los Angelesben lakik, ahol két éve disszidált unokatestvérem él. (Kimenetele után sikertelenül próbálkozott a rokonság felkutatásával.) Az a furcsa helyzet állt elô, hogy én New Jerseybôl, több ezer kilométeres távolságból hoztam össze telefonon a család két egy városban élô, de egymásról mit sem tudó generációját. Ez a kifejezetten társalgási téma „véletlenül" pont arról szólt, ami a majdani dolgom: a jó szervezôkészséget, ötletességet és egyebeket igénylô fejvadászatról…

Az interjú legforóbb pontjáról, a fizetésrôl most nem beszéltünk, mert az olyan fontos – és annyi hibalehetôséget rejt –, hogy egy külön fejezetben tárgyaljuk.

Lehetôleg ne vitatkozzunk és ne okoskodjunk a felvételi beszélgetésen. És ami végképp TILOS: szidni a régi munkahelyet vagy a fônököt! Egyrészt sohasem lehetünk biztosak benne, hogy nem ismerik egymást, lehet, hogy e kis országban talán épp ôk a legjobb barátok, másrészt a sírás-rívás és panaszkodás elriasztja a munkáltatót: joggal tarthat attól, hogy néhány hónap múlva róluk is így fogunk beszélni. Ha megkérdezik, hogy miért hagyjuk el jelenlegi munkahelyünket, igyekezzünk pozitív módon válaszolni: saját ambícióinkról, érdeklôdésünkrôl, továbbfejlôdési igényünkrôl és teljesítményvágyunkról beszéljünk inkább, ahelyett, hogy a volt munkahely negatívumait vagy csôdjét ecsetelnénk. A lojalitás és tapintat még akkor is rokonszenves, ha történetesen nem a személyünknek szól.

Számítottam rá, hogy meg fogják kérdezni, hogy eddig mivel foglalkoztam, ezért vittem magammal segédeszközöket. Az igazgatónak – aki beszélgetett velem – természetesen fogalma sem volt arról, hogy mi fán teremnek azok a berendezések, amelyekkel az elôzô munkahelyemen foglalkoztam, és akkor az orra alá toltam a prospektusokat és elmagyaráztam, hogy mi micsoda és mire való. Tulajdonképpen én akkor ott eladtam neki valamit, tehát láthatott munka közben, és ha gépet nem is vett, de engem igen. Enyém lett az állás.

Amikor valamire meg szeretnénk nyerni a másik embert, rendszerint megpróbálunk beilleszkedni a helyzetébe és megfelelni partnerünk elvárásainak. Nyilvánvaló, hogy az emberek többségére az tesz jó benyomást, aki hasonlít hozzájuk. (Kezdetben ezt az öltözködés és megjelenés konformitásával, a személyes beszélgetésen az alapvetô értékek és törekvések rokonságának kiemelésével lehet elérni.) A dolog azonban nem ilyen egyszerû! Mert mit teszünk akkor, hogy ha valaki, akit nem szeretünk, a miénkhez hasonló gondolatokat fejt ki? Az erre irányuló vizsgálatok kimutatták, hogy ilyenkor a legtöbben egészen más stratégiát választunk, képesek vagyunk még attitûdjeink és véleményeink megváltoztatására is, csak hogy ezáltal elhatároljuk magunkat a nem szeretett személytôl. Nos, ha tehát sok a vita és a „de" egy felvételi beszélgetésen, akkor ott valami hibázik a tudattalan illeszkedéssel vagy a rokonszenvvel. Hiába, újra itt tartunk, az átkozott szubjektivitásnál. Ne vegyük hát kudarcnak, ha nem nyertük meg a másik tetszését, ez nem jelenti azt, hogy gyengék, hibásak vagy értéktelenek lennénk.


Vissza | Tovább

Dr. Telkes József: Karrierkönyv. Kódexpressz Kiadó, Budapest, 1994.
http://www.kfki.hu/chemonet/hun/olvaso/dtj/index.html