Schlattner Jenô Salgótarjánban született 1896. július 21-én. Mûegyetemi tanulmányai során Zemplén Géza kémiai elõadásait hallgatta és Pfeifer Ignácnál tanulta a kémiai technológiát. 1921-ben gépészmérnöki oklevelet szerzett. Rövid egy évi közgazdasági gyakorlat és másfél évi Lánggyári gõzturbina szerkesztési gyakorlat után 1924-ben a Salgótarjáni Kõszénbánya Rt. dorogi erõmûvénél helyezkedett el.

Itt került kapcsolatba a kõszén ipari felhasználásával, tüzeléstechnikával, szénkémiával. Az õ kísérleteinek, tervezõ munkájának eredményeként fejlõdött ki és mûködött évtizedekig a magyar barnaszénlepárló ipar. Tervei és szabadalma alapján építették az elsõ komplex barnakõszén-lepárló telepet hazánkban. Két lényegesen új elvet alkalmazott a szénlepárlási technikában. Egyrészt vékony rétegben folytatta a lepárlást, másrészt öntöttvas helyett hegesztett, nagy krómtartalmú lemezekbõl készítette kemencéjét.

Az 1920-as évek végén Dorogon elkészült a kísérleti telep, 1933-ban pedig a szénlepárló üzem. 1945 után a Magyar Állami Szénbányák Ipari Fõosztályát, majd az újonnan alakult Szénfeldolgozó Vegyipari Központot vezette. Foglalkozott a borsodi szénbõl való kohókoksz elõállításával. Munkatársaival hosszú kísérletsorozatok után kidolgozták a hamucsökkentési, mosási, ahidrálási, kokszolási technológiát. A kokszolómû nem épült fel, de az elvégzett munka tanulsága szellemi értékünk maradt. A szénlepárlás és tüzelés összekapcsolása során megszerkesztette a vándorrostélyok elé, a tûztér falába épített lepárló kemencét. Errõl a kemencérõl tartott elõadást 1954-ben Rio de Janeiróban, az Energia Világkonferencián.

1951-ben a kohókoksz elõállítási munkáiért Kossuth-díjat kapott, 1961-ben a Mûegyetem tiszteletbeli doktorává avatta. Varga József halála után a bizottság megszûnéséig vezette az MTA Kõolaj-, Gáz- és Szénfeldolgozási Bizottságát, majd haláláig a Magyar Kémikusok Egyesülete Szakosztályát. 1975. október 10-én halt meg Budapesten.

Vissza a tartalomjegyzékhez