Érintések nyomában

Az ujjlenyomatok vizsgálatának új módszerei az eddiginél jobban megnehezítik a bûnözõk menekülését, írja Nina Morgan a Chemistry in Britain hasábjain. Cikkének fordított, kissé rövidített változatát az alábbiakban közöljük.

"Minden érintés nyomot hagy" mondta Edmond Locard, az 1920-as évek kriminalistája. Ma már az "érintések" vizsgálata mellett számtalan eszköz áll a szakemberek rendelkezésére a bûnügyek felderítéséhez. Ha a kémiai összetétel szolgáltat információt, a gázkromatográfia, az atomabszorpciós spektroszkópia és a tömegspektroszkópia segíti a munkát. A parányi vér-, ondó-, nyál-, bõr- vagy szõrnyomok eredetének megállapítására egyre inkább a DNS-ujjlenyomat vizsgálatát választják. A még kisebb textilszálak, hajszálak, fémszilánkok, vérfoltok azonosítására az elektronmikroszkópia és a mikroanalitika a legalkalmasabb.

De a hagyományos módszerek, például a detektívregényekbõl ismert ujjlenyomat-vizsgálatok is fontos szerepet játszanak. Az ujjlenyomatok azért használhatók jól azonosításra, mert az ujjunkat, tenyerünket, lábujjunkat és talpunkat borító bõr mintázata egyedi. Bár a lenyomat a sima felületrõl száraz, hideg idõben gyorsan elpárologhat, a porózus felületen évszázadokig megmaradhat még az egyiptomi papiruszokon is találtak ujjlenyomatokat.

Látható ujjlenyomat akkor keletkezik, ha valaki ragadós anyagba, például zsírba, tintába, festékbe vagy vérbe nyúl, és utána sima felületet érint meg. Elõfordul, hogy az ujjlenyomat belenyomódik egy puha felületbe, például szappanba vagy száradó festékbe. A látens lenyomatokat a bõr kipárolgása vagy zsiradéka hagyja a felületen ezek "elõhívás" után válnak láthatóvá. A látens lenyomatokat általában nem könnyû megtalálni, különösen akkor nem, ha a nyom régi, vagy mûanyagon, például polietilénen hagyták. Azonosításukra nemrégiben új módszert találtak. Még ezeknek az ujjlenyomatoknak a letörlése után is marad ugyanis a felületen egy kevés DNS. A polimeráz láncreakció segítségével a DNS-nyom "megnövelhetõ", és a DNS-ujjlenyomat vizsgálatának módszerével, amellyel a bûnözõket a vérben, az ondóban vagy a nyálban hagyott DNS alapján azonosítják, elemezhetõ.

A módszert az ausztráliai Roland van Oorschot és Maxwell Jones írta le a Nature-ben 1997 júniusában; 0,5 ng (kb. 100 sejtnyi) anyagot sikerült azonosítaniuk.1 Az 1997. októberi Nature-ben két angol kutatócsoprt olyan módszerrõl számolt be, amely egyetlen sejt alapján is információkat szolgáltat.2 Az új, számítógépes ujjlenyomat-fájlok és osztályozási módszerek már nagyszámú ujjlenyomat között keresik meg gyorsan a minta párját, ezért az ujjlenyomatok megszerzésének új módszerei különösen értékesek.
 

Az ujjlenyomatok elõhívása
Az ujjlenyomatok tudományos azonosításáról elõször Henry Faulds írt 1880-ban (Nature, London, 1880, XXII, 605). A rendszerezés azonban nehéz feladatnak bizonyult, és a Scotland Yard csak 1901 után kezdett ujjlenyomatokat használni a bûnüldözésben.

A látens lenyomatok elõhívásának egyik legrégebbi módja szerint finom port, például koromfekete porfestéket terítenek szét a vizsgálandó felületen. A por a lenyomathoz tapad. Ezután a felesleget lefújják, a lenyomatot átlátszó ragasztószalaggal "felemelik" és papíron rögzítik. A módszert ma is használják. A por kiválasztása fõként a vizsgálandó tárgy anyagától és színétõl függ: a pornak meg kell tapadnia az ujjlenyomathoz tartozó nedvességen vagy zsiradékon, de nem ragadhat a háttérhez, és jól kell látszania.

Legelõször finomra õrölt ólomfestékeket, például ólomfehéret és míniumot használtak. Ezek a vegyületek azonban mérgezõek, ezért új anyagokat, például mágneses és fluoreszkáló porokat kerestek helyettük. Ha fekete porra van szükség, gyakran veszik elõ a másológépekben is használt karbonfestéket.

A hagyományos pormódszer alkalmazása nehézkes. Különösen nehezen érhetõ el jó eredmény, ha a lenyomat régi, vagy mûanyagon kell azonosítani. Ez nagy hátrány, mert a polietilén közönséges csomagolóanyag, és gyakran rejtenek bele kábítószert, robbanóanyagot, szerszámokat, sõt holttesteket is.
 

A ragadó bûnjel
A látens ujjlenyomatok elõhívásához alkalmas módszerek keresése közben a kutatók érdekes anyagra bukkantak a pillanatragasztóra. A ragasztóban metil-, etil- vagy butil-ciano-akrilát monomer van, amely oxigén és gyenge bázis, például adszorbeált víz jelenlétében gyorsan polimerizálódik. Az ujjlenyomat letapogatásához a ragasztó elpárolgásakor leadott gõzök szükségesek. Ha a pillanatragasztó gõze a látens ujjlenyomattal érintkezik, a vízzel és a lenyomat egyéb komponenseivel reagálva szelektíven polimerizálódik a lenyomat barázdáin, s feltárja a lenyomatot még a mûanyagon is.

A módszer eredete ismeretlen. Azt mondják, véletlenül fedezték fel, hogy a pillanatragasztó használható a kriminalisztikában: amikor a laboratóriumban ragasztgattak vele, mellékesen ujjlenyomatokat is elõhívott.

Az 1980-as évek elején állapították meg, hogy a nedvesség kulcsszerepet játszik az eljárásban. Az eredmény nem meglepõ, hiszen a ciano-akrilátok polimerizációját a víz indítja meg. A laboratóriumi kísérletek szerint a polietilén kezelésekor az optimális relatív nedvességtartalom 80 százalék. Ez nemcsak felgyorsítja az elõhívást, hanem fehér színben tünteti fel a lenyomatokat, ami sok felületen elõnyös a fényképezés szempontjából, de ha szükséges, a lenyomat festékkel is kezelhetõ.

A fehér szín valószínûleg abból ered, hogy a nagyobb nedvességtartalom mellett oldódó sók egy része kicsapódik az apró vízcseppekbõl. Másrészt a sós víz valószínûleg elõsegíti a ciano-akrilát polimer szálak növekedését. Bár a reakció kis nedvességtartalom mellett is lejátszódik, az elõhívott lenyomat ilyenkor nem látszik jól, és a festés sem hatékony.

A pillanatragasztó gõzeit alkalmazó módszernek hátrányai is vannak. A teljes folyamat körülbelül egy óráig tart, és nem ad jó eredményt, ha az ujjlenyomat régi, s ezért száraz. Az elõhívott ujjlenyomatot néha meg kell festeni, és különleges fényforrással kell megvilágítani vagy porral kell kezelni, hogy láthatóvá váljék.
 

Fémborítás
Egyre népszerûbb elõhívó módszer a vákuumos fémlecsapás (VMD), amely vékony fémrétegekkel borítja a lenyomatot. Az eljárás egyik kidolgozója az angliai Edwards High Vacuum elnevezésû cég volt. Nagy-Britanniában 1976-tól használják a VMD-módszert ujjlenyomatok elõhívására, és az Edwards ma már az egész világon árulja Identicoat nevû rendszerét.

A fizikai gõzlecsapás (PVD) során hevítéssel vagy elektronsugaras bombázással párologtatják el az anyagot, s a gõz egy felületre csapódik le. Azért érdemes vákuumban dolgozni, hogy a gõz ne a levegõ molekuláin, hanem az elõkészített felületen kondenzálódjék. A vákuumos fémlecsapás a PVD egyik fajtája.

A VMD-vel rendszerint negyedórán belül elõhívják az ujjlenyomatot. Az eljárás jól használható számos sima felületen, például polietilénen, sima bõrön, fényképészeti negatívon, fröccsöntött mûanyagon, üvegen, sima papíron és néhány sima textílián is. Az angol rendõrség szinte minden olyan bûntény felderítésekor, amelyben a bûnjelek között mûanyag zacskó is szerepel, ezt a módszert használja. Az eljárás azonban többnyire nem segít, ha a lenyomat porózus felületen, például durva papíron, kartonpapíron, durva textílián vagy erõsen szennyezett felületen van.

A VMD-módszert a hitelkártya-hamisítások felderítésekor is használják. A hamisítók sokszor törvénytelen módon szerzett számot nyomtatnak az üres hitelkártyára, máskor új számokat és betûket nyomnak a lopott kártyára. A dombornyomást készítõ gépet a nyomat alapján igyekeznek felderíteni, ami fáradságos feladat. Az amerikai titkosszolgálat munkatársainak jutott eszükbe, hogy a fémbevonat a dombornyomás apró részleteit is kiemeli. A gyanús kártyára vékony ezüstréteget csapnak le, és a felületet mikroszkóppal vizsgálják. A bevonat kiküszöböli a háttérnyomás zavaró hatását, és a dombornyomással elõállított felület jobban látható. Sõt, ha a hologram tökéletes is, ha a mágneses sáv ugyanolyan is, mint az igazi, megállapítható, hogy a kártya hamisítvány-e, ha azt vizsgálják meg, hogy milyen sorrendben vitték fel a rétegeket a kártya készítésekor.

Maradandó benyomás
Az Edwards Identicoat rendszere kétlépcsõs folyamatot használ, amely vákuumban zajlik. Az elsõ lépésben egy kevés aranyat párologtatnak el, majd a vizsgált tárgyra csapják le. Az aranyatomok behatolnak az ujjlenyomat-maradékba, de a lenyomat körül a tárgy felszínén maradnak, és megmaradnak az ujjlenyomat mintázata közötti mélyedésekben is. A második lépésben cinket csapnak le. A cink csak a fémfelületen kondenzálódik, ezért csak az ujjlenyomat kiemelkedõ részei közötti és körüli aranyrétegre csapódik le. Az ujjlenyomat élesen kiemelkedik a cink háttér elõtt, és lefényképezhetõ.

Az eljárás hasonló ahhoz, mint amikor piszkos falra festünk. A festék nem tapad meg a poros, zsíros részeken. Ugyanígy a fém is csak ott nem képez szép, fényes bevonatot, ahol az ujjlenyomat a felületet szennyezi.

Bár a VMD-eljárás sokkal drágább a pillanatragasztó gõzeit használó módszernél, az Edwards szakemberei bíznak elterjedésében, mert gyors és a régi akár 20 éves ujjlenyomatok elemzésére is használható.


Hivatkozások
1. R. A. H. van Oorschot and M. K. Jones, Nature, 1997, 387, 767.
2. I. Findlay et al, Nature, 1997, 389, 555.

További irodalom
R. N. Morris et al, Int. J. Forensic Document Examiners, 1995, 1(4), 272.
T. Kent, Recent research on superglue, vacuum metal deposition and fluorescence examination. Offprint from the Police Scientific Development Branch (PSDB), July 1990, 4 pages.
M. Kurland, How to solve a murder: The forensic handbook. New York: Macmillan, 1995 (an outline of forensic techniques for general readers).
Chem. Br., Forensic science, special issue, May 1993.

A Chemistry in Britain szerkesztõségének engedélyével
1999. július

Vissza a Hírekhez
Vissza az Olvasóba
http://www.kfki.hu/chemonet/
http://www.ch.bme.hu/chemonet/