Kedves Olvasómat végül is itt szeretném beavatni abba, hogy amikor hozzákezdtem az átélt 44-es események leírásához, azzal egyidőben útra keltem. Még egyszer bejárva azokat a helyeket, felkeresve azokat az embereket, akik azokban a kritikus időkben a segítségemre voltak.
Közel 30 év után ismét elmentem Putnokra, hogy újból átéljem az odaérkezésünk zavaros perceit, magam elé idézhessem azt a fojtó légkört, amely a kórházat körülvette, majd azt a hat napot, mely alatt Varga Károly keretlegény élet és halál között lebegett.
A Budapest Keleti pályaudvar - Miskolc - Ózd között közlekedő gyorsvonat 15 perces késéssel, ll.l5 órakor érkezett meg velem Putnokra. Az állomás épülete ismerős. Kilépve az állomás előtti térre egy távolsági busz állt indulásra készen. A vezetője érdeklődésemre elmondja, hogy a tanácsháza előtt is megáll, de szálló, az nincsen Putnokon. Visszatérek az állomás épületébe és keresem a poggyászmegőrzőt, hogy a hátizsákomat letéve, besétáljak a városba. Hamar kiderül, hogy csak a málházót kereshetem fel. Itt egy készséges vasutas további felvilágosításokkal szolgál. Majd ő vigyáz a csomagomra. Utam a Mezőgazdasági Technikum felé vitt, a Bajcsy Zsilinszky úton. A városból kiérve meg is találtam ezt a több impozáns épületből álló intézetet. A parknak is beillő kertben a portás kérésemre abba az épületbe Irányított, ahol a tornaterem van, de a kulcs nem került elő.
Jó lenne, ha kaphatnék itt egy vendégszobát, hogy a további úti céljaimat is innen bonyolíthassam le.
A bejárati épülethez kalauzoltak, itt van a Gondnokság. Nagyon rokonszenves nő fogad. Nem, nem ő a gondnok. Ő a kollégium élelmezésvezetője. Most tatarozzák az épületeket, így nem tud szállást adni, de hogy merre és hogyan menjek innen majd tovább, azt mindjárt elmondja...
Amikor a kollégium élelmezésvezetőjének elmondtam jövetelem célját, megelevenedett előtte is a kép. 1944-ben itt élte át azokat a ,,hideg napokat'', és csak elmenetelünk után egy hónapra, december 17-én szabadult fel a német megszállás alól Putnok.
Egy kis útitervet is készített számomra, miután megtudta, hogy szándékomban áll bejárni azokat a helyeket, ahol Varga Károllyal megfordultam. Elmondta, melyik utat tehetem meg kívánságomhoz képest gyalog, melyiket vonaton, buszon. Beláttam, nem ragaszkodhatom már a 44-es eredeti útvonalhoz.
Újból kibaktattam az állomásra. A málházóban az otthagyott hátizsákomból kivettem a legszükségesebb holmijaimat és a szolgálatkész vasutast megkértem, vigyázzon még egy-két napig a hátizsakomra, majd visszajövök érte. Még útba is igazított.
Ott mentem a vasúti sínek mentén, majd az első útelágazásnál bal felé fordultam. Egy bekötő út. Messziről látni a templom tornyát. Igen, így láttuk meg mi ezt akkor is. Egy kis zörejt hallok a hátam felől. Egy fejkendős néni biciklizik el mellettem. A csomagtartóján egy veknit visz. Munkából jöhet ő is Putnokról. Amikor mellém ér, a biztonság kedvéért megkérdezem:
- Hétre visz ugye ez az út?
- Igen, igen.
Majd a község határában egy trágyahordó kocsival találkozom, ketten ülnek bakon. A kocsi táblájáról olvashatom, hogy a téeszé. A bácsika megkérdezi, ,,ugyan hány óra lehet?'' - Mondom: ,,kereken három''. Mire a lovak közé csap, úgy látszik lejárt a munkaideje. Lassan beérem az első házakat. Feltűnően tiszták. Néhány falubelivel találkozom, de nem érdeklődöm semmi után sem. Megsüvegeljük egymást. Bizonyára felmerül bennük, vajon ki lehet ez azzal szatyorral? Azután odaérek a tanácsháza elé, ott van az esőtetős mázsáló is. Amikor a falu derekába, érek, látom egy kicsit túl is mentem, az a háromablakos ház volt Lökös György uramé. A kapun a riglit felemelem, bent a tornácon egy kisfiú ül. Lökösék háza ez? Az. Azután a nagypapa is előkerül.
Törődött öreg bácsi jön elő. Bizalmatlanul áll elem.
- Aztán mi járatban - kérdi tőlem, amikor nagyon meghatódva köszöntöm. Elmondom, hogy 30 évvel ezelőtt egy éjszaka volt szíves bajtársammal együtt befogadni a házába...
- A front alatt sokan fordultak meg nálunk, nem is emlékszem magára, nem, nem...Valami tévedés lehet ez, talán valamelyik szomszédomnál lehettek, nem nálunk...
Ez a beszélgetés ott a kis tornácon zajlik.
- Nem, nem tévedek. És hogy bizonyítsam, elmondom, hogy innen a kis tornácról az utca felé nyíló ajtó abba a kisebb szobába vezet, amelyben az ágy felett ott lóg a hősi halált halt fiának életnagyságú katonaképe.
Ez hatott.
- Rémlik nekem már most. Olyan úriforma ember volt maga akkor 44-ben is. Azért akadt meg a szemem magán és a társán...Emlékszem már, írt maga nekem, amikor hazakerült, meg még Dubicsányból is küldött egy idevaló emberrel üzenetet, köszönetet, jóval később...Ezekről én feledkeztem meg.
(Ez utóbbi jó húsz évvel ezelőtt történt, amikor a dubicsányi kastélyban voltam beutalva az országúton sétáltam, egy szekeret pillantottam meg, amelynek névtábláján ,,Hét'' volt olvasható.)
- Aztán most erre járt kocsival és meglátogatott, benézett hozzánk?
- Nem, egyenesen Pestről jövök és Putnokról gyalog tettem meg az utat, mint annak idején Károllyal, hogy magukat lássam és még egyszer hálásan megköszönjem, amit értünk tettek...
- Igen, gondoltam én már akkor, hogy maguk a front elől jönnek, amolyan csellengők lehetnek, sok katonán segítettem én annak idején, régen volt az ám, most már 84 éves vagyok...
A beszélgetésünk közben előkerült egy pirospozsgás asszony - a kisfiú anyja - ő lenne Etelka? Mondom is, hoztam egy kis ajándékot magának Etelka, azzal már át is nyújtom a csokoládéval telt díszes dobozt. Nem, ő a Piroska, a nagyobbik lány, négy gyermek anyja, már nagymama...
- Hát a mamát seholsem látom?
- Ő hajnalban kél, a kertben dolgozik és csak késő este, sokszor csak 11 óra körül kerül elő. Egy kis karalábét főztem vacsorára, Itt tetszik-e maradni addig? Jön a férjem, a fiam, meg a lányom is Putnokról, ott dolgoznak, nemsokára itt lesznek...
Elmondom, hogy a putnoki állomáson maradt a holmim és nem szándékozom most visszafordulni, elfáradtam az úttól, itt szeretnék éjszakázni megint...Láttam, kissé meglepődött ezen a fordulaton, de mindjárt készségesen ajánlotta, hogy majd a lánya szobájában megágyaznak számomra...Közben egyet-mást megtudtam a családról.
Az öreg 15 holdon gazdálkodott. Ottjártunkkor még a Legeltetési Társulat pénztárosa volt. Az ötvenes évek elején, mint kulákot egy évre internálták, e minőségében Kazincbarcikán földmunkát végzett. Etelka kitűnő tanuló volt, költői hajlamokkal, de a gimnázium elvégzése után nem vették fel az egyetemre, orvosnak készült...később patikus lett. Pesten élnek, férje bányamérnök és most éppen Zebegényben, az ottani nyaralójukban vannak. Volt még egy kisebb húguk is, Ika. a miskolci főpostán dolgozik. Alighogy beköltöztek a szépen berendezett új lakásba, férjét motorkerékpár szerencsétlenség érte, szörnyethalt. Egy kisgyermekük van, akit az apja nem is láthatott meg.
Azután az öreg Lökös, meg Piroska is a szobában magamra hagy, miközben egy nyúlánk, igen választékosan öltözött, trapéznadrágos, jól ápolt fiatal nő lép be. Kifogástalan fellépése, öntudatosságot, önállóságot árul el.
- Tóth Zsuzsa vagyok.
Piroska 22 éves lánya. A Putnoki Vegyes Ktsz konfekcióüzemében művezető. Dolgozott szalagon, volt szabász, tele ambícióval, de panaszolja, hogy az egyenlő munkáért - egyenlő bérelve nem valósul meg az üzemben, pedig nagy felelősség hárul rá, szovjet exportra dolgoznak.
Majd motorkerékpáron érkezik meg a nagyobbik fiú is az apjával. Ők együtt dolgoznak az egyik építőipari ktsz.-nél Putnokon. Az id. Tóth Zoltán bádogos, a fiatal központifűtés-szerelő. Vacsorára a karalábé helyett paprikás csirke, meg palackos jófajta bor kerül az asztalra. Piroskát nem is látom, Zsuzsa látja el a háziasszonyi tisztet. A drága jó Lökös néni akkor jön fel a kertből, amikor a TV Reymont Parasztok VI. részét sugározza.
Reggel korán kelek. 7 óra körül indul a vonat a Pogonyi puszták állomásról. A reggelizés közben névjegyet adok át Zsuzsa apjának, hogy Ika kártérítési peres ügyében Miskolcon, egy régi kollegámat azzal felkereshesse. Majd Zsuzsa a káposztás földek közötti úton elkísér az állomásra. Megváltom a jegyem Centerig és már itt is a vonat. Felszállok.
Pogonyi puszta vasútállomást elhagyva, néhány perc alatt teszi meg az utat a vonat Bánrévig. Most határállomás. Innen visz az út Sajólénártfalva felé, ma Lenartovce (CSD), ahonnan autóbuszjáratok szállítják az utasokat Fülek, Losonc és a többi szlovákiai helység felé. Még egy negyedóra és a vonat Center vasútállomásra ér. A forgalmista - amikor megérkezem - csodálkozik, hogy innen igyekszem Királdra, hiszen Királdnak is van vasútállomása, az Eger-putnoki vonalon és ha Putnok felől jövök, onnan csak a második állomás, 15 perc alatt ott lehettem volna, így meg a szemben lévő jó magas hegyet kell megmásznom, de ha igyekszem, egy jó óra alatt ott lehetek. Elindultam a nagykiterjedésű fadepó mellett, majd átvágtam a völgyben fekvő réten, elhagytam a hegy lábánál elnyújtózkodó temetőt is és máris kapaszkodnom kellett a meredek hegyoldalon. De hiába kerestem az utat felfelé, mert egy kőbányát vájtak ki a hegyoldalból, az ösvények járatlanok lettek, csak szarvascsapások nyomait fedezhettem fel. Valahol messze lent egy ember takarította be a szénát, annak kiáltottam oda többször is, amíg a hangomat meghallhatta...A magasba integetett...Kéttkedve fogadtam a jelzését, de elfogadtam és tovább mentem, pedig valahol ott lent lehet az út folytatása, mely Királd irányába visz. Nagysokára egy tisztásra értem, ahová elhallatszott a vonat füttye is. Megnyugodtam, helyes irányba jöttem, most már lefelé kell keresnem az utat. Nem volt számomra könnyű a sűrű bozótban eligazodni, hiába. 30 év telt el az első királdi ,,kirándulás'' óta. Másfél órai barangolás után leereszkedhettem és az egyik ház kis udvarára értem, ahol egy nénike érdeklődésemre elmondta, hogy Czakó bácsi a felszabadulás utáni években meghalt és akkor Czakó néninek el kellett költöznie a Hatház koloniából egy még kisebb lakásba, de egy pár évvel ezelőtt őt is utolsó útjára kísérték el. Nemrégen itt járt lányuk, Böske az urával, itt mentek el a ház előtt...
Első utam a Hatházhoz vitt. A szomszédok új lakói a koloniának, még hírből sem hallottak Czakóékról. Ott mentem el a névtáblával ellátott kicsinyke lakás ajtaja előtt, mélységesen sajnálva, hogy nem szoríthatom meg már Czakó néni dolgos kezét...Azután egy kisfiú szegődött mellém. A péktől jött, a kerékpárjának a csomagtartójára volt felerősítve egy szép nagy kenyér. Ő mutatta meg nekem a már átalakított Egészségházat. A nagy várócsarnokból fektető, meg kötözőhelyiség lett. Aztán önmagának is egy kicsit tovább kellett érdeklődnie, hogy elvezethessen ahhoz az épülethez, melyben annak idején a csendőrőrs székelt. Útközben megszólal a kisfiú:
- Ha volna valami elszámolni valója a bácsinak, hát van még egy régi csendőr itt, aki 1944-ben is itt szolgált, meg egy németes nevű nyilas is...
A háziak készségesen mutatták meg, mint alakították át kényelmessé a lakást, a kis szoba (amelyben akkor összezsúfolódtunk) jól felszerelt kis konyha lett, éppen az ebédet készítette a tűzhelyen a háziasszony. Még a hátsó udvarba is bekukkantottunk, ahol ott állt még a ma már használaton kívüli budi is, megközelíthetetlenül, mert a kerítésig elébe egy disznóól épült...
Már Királdon tisztázódott, hogy Ózdról hiába is kísérelném meg az utat a hegyekben, Hangonyon át Feledre, közben ott az országhatár. Minden bizonnyal gyalogosan nehezen jutnék keresztül, a két ország határőrei előtt kellene magyarázkodnom, mit is keresek itt harminc év után?
A bánrévei határállomást követően pedig a Sajólénártfalváról induló busszal egészen más úton jutnék el Feledre, ezért némi tusakodás után, a hosszabb túráról lemondtam.
Királdról a vonat percek alatt Putnokra ért és ahogy lekászálódtam a vasúti kocsiból, a legnagyobb meglepetésemre egy kedves ismerős arc fogadott. Zsuzsa volt. Hiszen csak alig pár órája váltunk el a ,,Pogonyi puszták'' állomásnál és ő máris kijött a vonathoz, a vasútállomással átellenben lévő üzemből, ahol dolgozik. Azt hitte mindjárt tovább utazom megint, az eredeti terv szerint Ózd, majd Feled felé...
Újabb impressziók hiányában kellett felfrissítenem az emlékezet tárházából előkaparnom, mi is történt az Ózd-Feled felé vivő úton...