A Természet Világa 1996. évi 1. számában megjelent cikk utóközlése


SZÖGI LÁSZLÓ

A magyar felsôoktatás kezdetei


1. rész

A felsôoktatás napjainkban folyó reformja során állandóan hangoztatjuk, hogy hazánknak a mûvelt európai nemzetek között van a helye, s vissza kell kapaszkodnunk arra a szintre, amelyet a századforduló körül a magyar egyetemi oktatás és általában a magyar mûvelôdés elért. Ugyanakkor mind itthon, mind külföldön még szûkebb szakmai körökben is megdöbbentô tájékozatlansággal találkozunk mûvelôdésünkkel, egyetemeink, fôiskoláink múltjával, jelenével, a magyar szellemi élet 20. századi és azelôtti eredményeivel kapcsolatban.

A 17. század elôtti magyar felsôoktatási kezdeményezések még itthon is alig ismertek, európai jelentôségük ellenére is. A 600 éve alakult óbudai egyetem rövid mûködésének az ad különleges jelentôséget, hogy ez a magyar fôváros egyetemeinek legrégibb elôzménye még akkor is, ha idôbeli kontinuitása a török hódoltság miatt nincsen.

Európa déli és nyugati peremén a nyugati, latin kereszténységhez tartazó országokban a 1113. században egymás után sorra alakultak azok a nagy vonzáskörzettel bíró oktatási intézmények, amelyekben az akkor még egységesnek tekinthetô "keresztény Európa" tanulni vágyó s az egyházi rendbe tartozó ifjai a tudományok "egyetemességét" felsô fokon elsajátíthatták. A középkor egyetemei szerves fejlôdéssel, fokozatosan jöttek létre a tanulni vágyó fiataloknak a választott tanárok körüli spontán tömörülésével. Ez az idôszak az európai egyetemek születésének korszaka. Az európai középkor legjelentôsebb és legmaradandóbb alkotásai közé tartoznak azok az univerzitások, amelyek rövid idôn belül egyes tudományágak európai hírû központjaivá váltak, mint például Bologna a jogi, Párizs a teológiai és filozófiai tudományokénak. Itáliában Salerno egyetemén indult meg az orvosi tudományok magas szintû oktatása. Az egyetemek elsôsorban az uralkodók kezdeményezésébôl alakultak meg, s nyerték el a pápai vagy császári jóváhagyást mûködésükhöz. Fontos volt természetesen az a közeg is, amelyet a fejlôdésnek indult középkori városok jelentettek számukra. A város és egyeteme általában együtt, egymást segítve fejlôdött, még akkor is, ha az autonóm intézmény és a városi önkormányzat, a diákság és a városi polgárság között esetenként konfliktusok támadtak. A korai idôszakban úgy is létrejöttek egyetemek, hogy a tanárok és diákok egy része elhagyta az alma matert, és egy másik városba vándorolva új tudományos központot szervezett. Ilyen elvándorlással született Padova és Cambridge (Bolognából, illetve Oxfordból kivált) egyeteme.

A Rajnától keletre és az Alpoktól északra azonban évszázadokon át nem volt más választásuk a tanulni vágyóknak, mint hogy útra kelve, az elôbbi egyetemek valamelyikére iratkozzanak be. A külföldi egyetemjárás, a peregrináció Közép-Európa valamennyi népénél, így a magyarnál is a felsôfokú tanulás alapvetô módja maradt egészen az újkorig, sôt sok helyen a 20. századig. Magyar klerikusokat kezdettôl fogva ott találunk a nagy európai egyetemeken. A kitûnô francia kapcsolatokkal rendelkezô III. Béla magyar király számos fôpapja tanult Párizsban, és a legrégibb fennmaradt magyar gesta szerzôje, P mester, akit a magyar történeti irodalom Anonymusként ismer, szintén utal párizsi tanulmányaira. A 12. század végén tanult Oxfordban Magyarországi Miklós, és nagyon nagy számban voltak magyarok a 13. század elején Bolognában, ahonnan Paulus Hungarus azért tért vissza hazájába, hogy megszervezze a domonkos rend magyar tartományát.

Az elsô egyetemalapítási kísérletek a középkori Magyarországon

Régiónkban 1348-ban, Prágában alakult az elsô ismert univerzitás, a közelünkben. Ezt követte az 1364-es krakkói, majd az 1365-ös bécsi egyetemalapítás. Magyar szempontból kezdettôl fogva Bécs a legjelentôsebb szomszédos egyetem, ahol hamar megalakult az önálló magyar akadémiai nemzet, s ettôl kezdve szinte folyamatos a magyar hallgatók jelenléte az osztrák városban. Prága iránt már a 14. században, Krakkó iránt a 15. század második felétôl nôtt meg a magyar hallgatók érdeklôdése. Volt olyan idôszak, mikor a diákok egynegyede volt magyar Krakkóban, és önálló bursájuk is volt.

Az elsô magyarországi egyetem létesítéséig az említetteken kívül még 40 egyetemalapítás történt Európában, s ebbôl 18 esett Itália, 10 a késôbbi Franciaország területére, 7 az Ibériai-félszigetre, 2 Angliára és 3 Közép-Európára.

Magyarország a térség hozzá hasonló országaival együtt követte az európai fejlôdést, s külföldi peregrinusai révén is igyekezett lépést tartani a kor tudományának elôrehaladásával. A magyar fejlôdés sajátossága éppen az, hogy középkori uralkodóink többszöri kísérlete ellenére sem sikerült olyan állandó egyetemet létrehozni, amely túlélhette volna a török támadást és fenntarthatta volna a belföldi egyetemi képzés lehetôségét.

A pécsi egyetem

A 14. század második felére a virágkorát élô magyar királyságnak a korábbinál jóval nagyobb számban volt szüksége európai színvonalon mûvelt férfakra, s most már nem csupán az egyházi, de a világi hivatalokban is. Vilmos pécsi püspök és királyi kancellár lehetett az, aki az egyetemalapítás és a székhely kiválasztása ügyében hatni igyekezett Nagy Lajos királyra. V. Orbán pápa 1367. szeptember 1-jén adta ki Viterbóban a csupán másolatban megmaradt egyetemalapító oklevelet, amelyben az új univerzitás szerkezetét és mûködési rendjét szabályozta. A pápa Pécsett Krakkóhoz és Bécshez hasonló módon nem adott engedélyt teológiai fakultás létesítésére. A teológia tanítását az avignoni pápák elsôsorban Párizs feladatának tekintették. A pápai bulla a jogtudományi fakultás létesítését külön is kiemelte s engedélyezte a magiszteri és doktori fokozat adományozását. Az egyetemi doktori vizsgákon kancellárként a pécsi püspök vagy vikariusa elnökölt, s a káptalan megbízottja is jelen volt. Anyagi szempontból fontos rendelkezésnek számított, hogy az egyetemen tanító magiszterek és doktorok a magyar uralkodótól kapták jövedelmüket.

A pécsi egyetem tehát jellegzetesen uralkodói alapítású, és a teológia híján csonka univerzitás volt, de létrehozása idején mindez teljesen összhangban állt a kor és a régió viszonyaival. A kancellár kiterjedt nemzetközi kapcsolatai, a Nagy Lajos korabeli Magyarország erôs királyi hatalma, Pécs városának és a püspökségnek fekvése, mediterrán kapcsolatai egyaránt segíthették az alapítás idején a pécsi egyetem létrejöttét. Késôbbi források így Evlia Cselebi török útleírása is a pécsi püspökvárban, a székesegyház mellett egy szinte diáknegyednek tekinthetô épületet említenek 70 szobával, ami a késôbbi olvasók számára szinte hihetetlennek tûnt. A legutóbbi években azonban a Pécsett folyó ásatások során a régészek feltártak egy ilyen nagyméretû építményt, sôt olyan címertöredékek is elôkerültek, amelyek azt sejtetik, hogy a középkori pécsi egyetem egykori épületét találták meg.

Az egyetem történetérôl sajnos igen kevés írásos adat maradt ránk. Az univerzitás leghíresebb tanára a bolognai származású Galvano Bettini volt, aki Lajos királytól káprázatosnak tûnô fizetést kapott: nyolcszor annyit, mint saját korában a krakkói egyetem tanárai. Gábriel Asztrik kutatásaiból még néhány pécsi doktorról és magiszterrôl van tudomásunk. Jellegzetes és érdekes adatokat ismerünk a pécsi diákéletrôl azokból a római kúriában megmaradt panaszos levelekbôl, amelyek a pécsi egyetemi hallgatók közötti összecsapásokról, sôt gyilkosságokról tudósítanak. A hallgatók fegyverviselésébôl származó balesetek a kor jellemzô egyetemi eseményei, s e tekintetben Pécs nem különbözött Bolognától vagy Párizstól.

A pécsi egyetem az alapító, Nagy Lajos király halála után nyilvánvalóan válságba került. Ez nem volt szokatlan, hiszen Bécsben vagy Krakkóban hasonló jelenség játszódott le, de ott a késôbbi uralkodók újraalapítással, újabb adományokkal életre keltették és továbbfejlesztették tartományuk egyetlen egyetemét. Magyarországon érdekes módon nem ez játszódott le, hanem a következô uralkodók újabb és újabb városokban kísérleteztek egyetemalapítással. Az 1380-as évektôl egyre több pécsi diákkal találkozunk Prága és Bécs egyetemein, de valószínû, hogy a pécsi egyetem a 15. század elején még fennállt, majd erôteljes királyi támogatás hiányában püspöki fôiskolává, schola maiorrá alakult át. Ez a fôiskola feltehetôen a török hódoltságig maradt fenn.

Az elsô univerzitás a magyar fôvárosban

Az Anjou-házból való királyokat Luxemburgi Zsigmond követte a magyar trónon, aki a magyar középkor egyik Európa-szerte ismert uralkodója, s aki jelentôs szerepet vállalt a nagy nyugati egyházszakadás felszámolásában, az európai diplomáciai életben. Zsigmond uralkodása alatt létesült elôször egyetem az ország fôvárosában, az ekkoriban gyors fejlôdésnek indult Budán. 1395. október 6-án adta ki IX. Bonifác pápa Zsigmond kérésére az óbudai egyetem elsô alapítólevelét, amelynek eredeti példánya a magyar középkor annyi más írásbeli emlékével együtt sajnos nem maradt ránk. A korábbi évszázadokban 1389-re tették az intézmény alapítását, s csak a közelmúltban tisztázódott Domonkos László kutatásai nyomán az óbudai egyetem alapítási ideje. Feltehetô, hogy a király azért küldte Szántai Lukács óbudai prépostot Rómába, hogy kieszközölje a pápánál az új egyetem alapításának engedélyét. Az óbudai társaskáptalan az ország egyik legfontosabb egyházi intézménye volt ebben az idôben, azon három hiteles hely közé számított, amelyek az egész országra kiterjedô hatáskörrel rendelkeztek.

A pápai bulla a kor más egyetemeihez hasonló módon a prépostság jövedelmeit az egyetem, illetve a leendô professzorok ellátására szánta, és Lukács prépostot nevezte ki az óbudai egyetem kancellárjává, s emellett csanádi püspökké is. 1395-ben a pápa teljes, négy fakultásból álló egyetem létesíté ére adott engedélyt, de nincs adatunk arra, hogy az univerzitás minden karán megindult volna az oktatás. 1396 nyarán Johannes de Horow, a bécsi egyetem bölcsészkarának magistere arra kért engedélyt, hogy a budai egyetemre távozhasson. A megnyílt egyetem hatása azonban csak szûk körre terjedhetett ki, hiszen a bécsi vagy a prágai egyetemen e korban sem csökkent látványosan az oda beiratkozó magyar diákok száma. Az ország fôvárosában, Budán 1402-ben széles körû társadalmi mozgalom bontakozott ki, amely a városigazgatás kézmûvesekkel való bôvítésére irányult. A mozgalom egybeesett a Zsigmond el eni magyarországi felkeléssel, amely a nápolyi Anjou-házból való Lászlónak a magyar trónra kerülését kívánta elérni. Zsigmond 1403-ra úrrá lett a felkelésen, és Buda városában is erôvel állította helyre a korábbi állapotokat. Nem kizárt, hogy az óbudai egyetem vezetôi is belekeveredtek a budai felkelés, illetve mozgalom szervezésébe, így az uralko dó 1403-ban az egyetemet feltehetôen bezáratta.

Zsigmond és a pápaság viszonya 1410-ben, az úgynevezett zsinati pápák választása után normalizálódott, amikor a király Ozorai Pipo temesi ispánt küldte tárgyalni XXIII. János pápához. (Természetesen XXIII. János ellenpápáról van szó - a Szerk.) A javuló viszony egyik elsô jele volt, hogy 1410. augusztus 1-jén a pápa aláírta az óbudai egyetem újjáalapítására vonatkozó bulláját. Az egyetem négy klasszikus fakultással mûködhetett, mindazokkal a kiváltságokkal, amelyeket a nagy európai egyetemek élveztek. Feltételezzük, hogy az egyetemalapítás ügyének újbóli elôterjesztésében Zsigmondot nemcsak az ország belsô igénye, hanem a nemzetközi események alakulása is vezette. A prágai egyetemen éppen 1409-ben kerültek többségbe a Husz Jánost követôk, ekkor távoztak el Prágából a német diákok és tanárok, megalapítva a lipcsei egyetemet. Így nyilvánvaló, hogy Zsigmond is szükségét látta egy közvetlenebbül befolyása alatt álló magyar univerzitás létesítésének. Az egyetem e második korszakáról több információval rendelkezünk. Az univerzitás kancellárja változatlanul a budai prépost volt, s e tisztségre 1411-ben Zsigmond a bécsi egyetem teológiai karáról Budára hívott Gelderni Sluter Lambertet nevezte ki.

Segítette az óbudai egyetem szervezését a prágai Pál mester is, több ottani magisterrel együtt. Ugyancsak Budán oktatott a korábban a kölni egyetemen tanult Johannes Wrede, aki még 1402-ben nyerte el a budai prépostság olvasókanonoki prebendáját. Az 1410-es években tehát a királyi támogatás átmenetileg kitûnô tanári kart tudott megnyerni a budai egyetem mûködtetéséhez, s több adat mutatja, hogy ezekben az években magyar diákok a Budán elnyert baccalaureusi fokozattal kérték felvételüket más, közép-európai egyetemekre.

A kor legjelentôsebb világtörténelmi eseményén, az egyházszakadást felszámoló konstanzi zsinaton a nagy európai egyetemek is képviseltették magukat. Ulrich Richental korabeli krónikájának adatai szerint a zsinaton az óbudai egyetem 7 tanára vett részt, a német nemzet tagjaként. A krónikában megnevezett tanárok egy részének budai mûködése nem bizonyítható, mint ahogy azt sem tudhatjuk, hogy orvosi fakultás létezett-e Budán, bár a forrásban szerepel az óbudai tanárok között Simon Clostein neve, aki korábban Prágában orvosi tanulmányokat folytatott.

Sluter prépost és kancellár legkésôbb 1418-ban elkerült Budáról, hiszen egy év múlva Bécsben lett az egyetem rektora. 1419 után nincs adatunk az óbudai egyetem további mûködésérôl, a nemzetközi politikával elfoglalt Zsigmond a továbbiakban valószínûleg már nem tartotta fontosnak az intézmény támogatását. E szubjektív tényezôn kívül még Óbuda, illetve Buda városa sem volt eléggé fejlett ahhoz, hogy egy valódi egyetem székhelye legyen, s a hazai társadalom sem igényelte még a nagyszámú világi értelmiség kiképzését. Magyarországon csak a század legvégén jelennek meg a világi pályát választó értelmiségiek, de még akkor is csak kis számban. Egy ilyen réteg megerôsödése lett volna a feltétele egy önálló magyar egyetem tartós mûködésének.

Az Universitas Istropolitana

Harmadik ismert középkori egyetemalapítási kísérletünk Mátyás király és kancellárja, Vitéz János esztergomi érsek nevéhez fûzôdik. Az itáliai humanizmussal és korának legújabb szellemi áramlataival szoros kapcsolatban álló Vitéz Jánost és Janus Pannonius pécsi püspököt Mátyás király javaslata alapján 1465. május 29-én arra hatalmazta fel II. Pál pápa, hogy egy általuk alkalmasnak ítélt magyar városban egyetem alapítását kezdeményezzék. A pápai levél szerint ebben az idôben már nem mûködött egyetem Magyarországon, tehát a korábbi intézmények mûködése addigra már bizonyosan megszûnt. Az uralkodó a bolognaihoz hasonló egyetem felállítására kért engedélyt. A pápa Vitéz Jánost jelölte ki az egyetem kancellárjává mindazokkal a jogokkal, melyekkel a bolognai egyetem kancellárja is rendelkezett. Vitéz János választása akkor még nyilván Mátyás király egyetértésével Pozsonyra esett, ahol 1467. július 20-án nyitották meg az Academia Istropolitana elnevezést nyert pozsonyi egyetemet. Vitéz végül is nem a bolognai, hanem inkább a bécsi és párizsi egyetemi rendszert vette át, és kancellárként erôs központi irányítást vezetett be az egyetemen. 1469-ben a pozsonyi prépostot nevezték ki az intézmény alkancellárjának, aki ugyancsak széles hatáskörrel rendelkezett.

Vitéz kitûnô nemzetközi kapcsolatai révén nagy hírû tanárokat tudott megnyerni az egyetem számára. Közülük a leghíresebb a königsbergi születésû Johannes Müller, ismertebb nevén Regiomontanus, a csillagászat európai hírû professzora. Hasonlóan neves csillagász volt Martinus Ilkusz, aki Krakkóból ke ült Itáliába, majd onnan Magyarország ra. A két nagy csillagászon kívül teológusok, jogászok, filozófusok pozsonyi mûködésérôl is van tudomásunk. Az egyetem diákszállásáról, bursájáról is maradtak fenn adatok.

A pozsonyi egyetem sorsát lényegében az pecsételte meg, hogy rendkívül szorosan kötôdött kancellárjának, Vitéz Jánosnak személyes sorsához, politikai karrierjéhez. 1471-ben Vitéz János és Janus Pannonius is részt vett egy Mátyás ellen szervezett összeesküvésben, így a király mindkét fôpapot elfogatta. Vitéz nem sokkal késôbb Esztergomban meghalt, és 1472-ben elhunyt a Zágrábba menekült Janus Pannonius is. Az egyetem két legnagyobb pártfogóját vesztette el, Mátyás pedig közömbössé vált a Vitéz nevével fémjelzett intézmény sorsa iránt. 1472 után a kiváló tanárok sorra hagyták el Pozsonyt, és sok diák is átiratkozott a közeli Bécs egyetemére. Mátyás király, miután 1485-ben elfoglalta Bécs városát, az ottani egyetemet pártfogása alá vonta, s ezek után aligha volt szükség a Bécshez oly közel fekvô Pozsonyban különálló univerzitásra. Így a harmadikként alapított hazai egyetem sorsa sem végzôdött másképpen, mint az elôzô kettôé. Rövid virágzás után rendkívül gyorsan lehanyatlott, s még az alapító uralkodó idejében megszûnt.

Domonkos fôiskola Buda várában

A középkori magyarországi felsôoktatás történetének leghosszabb ideig fennálló, jelentôs intézménye a szó klasszikus értelmében egyetemnek nem tekinthetô budai domonkos rendi fôiskola. A rend nagykáptalanja még 1304-ben elrendelte, hogy valamennyi tartományban egy rendi fôiskolát, azaz Studium Generalét kell felállítani a tagok képzésére. A magyar rendtartomány a budai domonkos kolostorban jelölte ki a fôiskola helyét, amelyet a rend tartott fenn a 14. századtól kezdve, így annak léte nem függött a mindenkori uralkodó szándékaitól és anyagi pártfogásától. Számos adat utal arra, hogy Mátyás király 1475 után, tehát a Vitéz János-féle összeesküvés leverésével és a pozsonyi egyetem hanyatlásának kezdetével egy idôben, határozottabb pártfogásába vette a budai domonkos fôiskolát.

Annyi bizonyos, hogy a budai domonkos Studium Generale, amelyet e korban többször is egyetemnek neveznek, bölcsészeti és teológiai képzést nyújtott és tudományos fokozatokat is adhatott. Nem tudjuk azonban, hogy a rend tagjain kívül mások számára is megnyílt-e a fôiskola, bár Mátyás király törekvéseibôl erre következtethetünk. Az intézmény Mátyás halála után zavartalanul mûködött tovább.

A rend nagykáptalanja 1495-ben, majd 1507-ben foglalkozott a budai fôiskolával, megerôsítve annak statutumait, s megállapította, hogy az intézet a bolognai egyetem példáját követi, de csak a filozófia és a teológia oktatását végzi. Az 1510-es években a rend Pá rizsban tanult professzorokkal erôsítette meg a fôiskolát, amelynek mûködése az 1530-as évekig folyamatos maradt. A domonkos rend közvetlenül a török tá madás elôtt Erdélyben, Nagyszeben városában akart újabb Studium Generalét nyitni, de a terv a reformáció hazai megjelenése után már nem valósulhatott meg. 1541-ben a Balkánról elôretörô török nagyhatalom elfoglalta Budát és az ország középsô részét. A budai domonkos fôiskola egyes vélemények szerint Kassa városába menekült, de a 16. század közepére bizonyosan végleg megszûnt. Így a magyar ifjúság számára a külföldi egyetemek látogatása maradt a felsôfokú tanulás egyetlen lehetôsége.

Az új típusú magyar felsôoktatás megteremtésének felekezeti kísérletei
15301773

A 16. század elején a középkori magyar államot szinte egy idôben érte három olyan megrázkódtatás, amely ugyan Európa más régióiban is éreztette hatását, de ilyen rövid idô alatt ennyire radikális, történelmi méretû változásokat csak kevés helyen okozott. Ezen események legfontosabbika és egyben legtragikusabb következménnyel járó eleme a fél évezredes magyar állam területi egységének megbomlása volt. A Balkánon elôrenyomuló török birodalom az 1526-os mohácsi csatában vereséget mért a szétesôben lévô királyi hatalomra, és két évtizeden belül megszállta az ország középsô harmadát, beleértve Budát, a fôvárost is. Az ország keleti fele, Erdély a hozzá kapcsolt részekkel együtt 1541 után önálló fejedelemséggé alakult, amely politikailag a török és a Habsburg birodalom között lavírozva próbálta másfél évszázadon át függetlenségét megôrizni. Az ország nyugati és északi területe, a magyar királyság maradékaként a Habsburgok osztrák ágának birodalmához került.

A másik változás közvetlenebbül hatott a magyar oktatás, ezen belül a felsô oktatás helyzetére. Az addig egységes keresztény hit a reformáció következtében több ágra szakadt, és Magyarországon Közép-Európa vallásilag talán leginkább tagolt népessége alakult ki. Különösen jellemzô volt, hogy az etnikailag amúgy is vegyes lakosság egy-egy etnikumon belül is több felekezethez csatlakozott, így például az erdélyi magyarság körében a katolikus, református, evangélikus és unitárius valláshoz tartozókat egyaránt találunk, de a magyarországi németség vagy szlovákság is megoszlott a katolikus és evangélikus felekezet között.

A harmadik radikális változás a nagy földrajzi felfedezések következménye volt. Magyarország geográfiai helyzeténél fogva, a térség többi államával együtt a "táguló világ" peremére szorult, amelytôl már meglehetôsen távol zajlottak az európai gazdasági és társadalmi fejlôdést meghatározó folyamatok.

Európa nyugati és középsô területein az erôsödô városi polgárság, a fejlôdô és differenciálódó állami, városi és a több felekezetre tagolt egyházi közigazgatás egyre nagyobb számban igényelte a képzett, világi és teológiai mûveltséggel egyaránt rendelkezô szakembereket, következésképpen érdekelve volt új fô iskolák, akadémiák, egyetemek alapításában. A reformáció és ellenreformáció küzdelme ebben az értelemben élénkítô hatást gyakorolt az európai felsôoktatásra, hiszen katolikusok és protestánsok egyaránt minél jobban képzett vitaképes teológusok, filozófusok, jogászok és késôbb természettudósok nevelésében voltak érdekeltek. A 16. század elsô harmadától megjelentek Közép-Európában a felekezeti jellegû egyetemek, ahol a filozófiát és teológiát az adott tartományban többségre jutott felekezet szellemében tanították, s ennek megfelelôen hallgatói többségükben a lutheránusok, a kálvinisták vagy adott esetben a katolikusok közül kerültek ki. Az egyetemes tudomány fejlôdése szempontjából e be árkózás részben káros volt, de a felsôoktatás intézményrendszerének gyors kiépülése szempontjából pozitív elemeket is hordozott.

A magyarországi felsôoktatás újjáteremtésére a reformáció után a három legjelentôsebb felekezet, a katolikus, a református és az evangélikus egyaránt kísérletet tett. A 16-17. századi magyarországi állapotok új, korszerû, teljes szervezetû egyetem vagy egyetemek alapítására nem adtak lehetôséget. A reformáció következményeként Európa-szerte szélesebb körre terjedt ki az alsó- és középfokú oktatás az egykori káptalani és városi iskolák átvételével, vagy új iskolák szervezésével, ahol a városi polgárság és a protestánssá lett nemesség igényeinek megfelelô, többszintû képzés folyt. Az elemi osztályok elvégzése után a polgárság elôkelôbb rétegéhez tartozó családok gyermekeit a klasszikus mûveltséget adó gimnáziumi osztályokba íratták be. Nem volt kicsi azonban már az a nemesi és polgári eredetû réteg sem, amelynek a méltóságához illô pályafutáshoz, a szaporodó állami és városi hivatalok betöltéséhez s természetesen az egyházi, papi hivatáshoz magasabb fokú ismeretekre volt szüksége. Az új típusú iskolákban tehát a hiányzó egyetemet pótlandó olyan akadémiai jellegû osztályokra is szükség volt, ahol legalább a felsôfokú ismeretek leglényegesebb elemeit összefoglalták. Az adott társadalmi, politikai helyzethez való alkalmazkodásból és az említett igények kielégítése céljából jött létre Magyarországon az az igen tartósnak bizonyult iskolafajta, amelyet a szakirodalom kollégium típusú iskolának nevez. E fôiskolai tagozatokkal is rendelkezô iskolák elnevezése a reformátusok esetében kollégium, az evangélikusoknál legtöbbször líceum, míg a katolikusoknál fôleg a jezsuita iskolák esetében az akadémia volt. A protestánsok ilyen iskolái a hazai igények jelentôs részét kielégítették, de akik tanulmányaikat legfelsô fokon kívánták befejezni, az itteni akadémiai osztályok elvégzése után külföldi protestáns egyetemeken tanultak tovább.

A protestáns kollégiumokban és líceumokban a felsôbb ismeretek oktatása szervezetileg nem vált el teljesen az iskolák többi részétôl, tudományos fokozatok szerzésére sem nyílt lehetôség, és az egyes iskolák között a színvonalban, a felsôfokú képzés tartalmában jelentôs különbségek mutatkoztak. Ami egyetlen esetben sem hiányzott a protestáns kollégiumok képzési rendszerébôl, az a teológiai ismeretek oktatása volt, mivel ezek az egyházak különös fontosságot tulajdonítottak az általános mûveltségben a vallási ismereteknek. Ennek megfelelôen a nem teljes rendszerû kollégiumban elmaradt a klasszikus egyetemek hagyományos filozófiai (bölcsészeti) alapképzése, de nem hiányzott a teológia. Ez a megoldás azonban csak speciális felekezeti igényeket elégíthetett ki, de nem tekinthetô még az egyetemi képzés elsô fázisának sem.

A katolikus iskolák, akadémiák esetében elsôsorban a jezsuita rend 1599-ben összeállított oktatási szabályzatának, a Ratio Studiorumnak hatására a fôiskolai, egyetemi képzést sokkal határozottabban választották el a középfokú oktatástól. A jezsuita akadémiák lényegében két fakultásból álló, csonka egyetemek voltak, ahol a hároméves elôkészítô jellegû filozófiai, bölcsészeti alapképzést a négyéves teológiai kurzus követte. Ezek az akadémiák tudományos fokozatot adhattak, és egyben elôképzést arra, hogy más európai egyetemen a felsôfokú tanulmányokat folytatni lehessen. Ennek megfelelôen a magyarországi katolikusok számára ha nem is olyan mértékben, mint a protestánsok esetében a külföldi egyetemjárás ugyancsak fontos maradt a vizsgált korszakban.


A magyar felsôoktatás kezdetei 1. rész
2/1. rész
2/2. rész


Vissza http://www.kfki.hu/chemonet/
http://www.ch.bme.hu/chemonet/