Horváth Gábor, Barta András, Gál József, Pomozi István, Suhai Bence, Szél Gyõzõ, Varjú Dezsõ: A poláros fény rejtett dimenziói (elsõ rész)

AZ ATOMOKTÓL A CSILLAGOKIG
31200

A poláros fény rejtett dimenziói

Elsõ rész
Sarkított fény a természetben, polarizációs mintázatok

Horváth Gábor, Barta András, Gál József, Pomozi István, Suhai Bence, Szél Gyõzõ, Varjú Dezsõ

Mivel az emberi szem fotoreceptorai érzéketlenek a fény polarizációjára, többnyire nem is tudjuk, mennyi különféle fénypolarizációs mintázat vesz bennünket körül. A biológiai evolúció legutoljára kifejlõdött állatcsoportja, a polarizációvak emlõsök legfejlettebb aggyal rendelkezõ fajaként mi, emberek - összetett gondolkozásunknak köszönhetõen - pótoltuk szemünk egyik hiányosságát, a polarizációérzéketlenséget. Miután a kulturális és technikai evolúció eredményeként fölfedeztük a fény polarizációját, hamarosan megalkottuk a polarimétereket, és ezekkel a mûszerekkel föltérképeztük a természet polarizációs mintázatait. Cikkünk elsõ részében röviden megismertetjük az olvasót a fény polarizációjával, a méréséhez használatos polariméterekkel, majd a természet legjellemzõbb polarizációs mintázataival. A második részben az állatok polarizációlátását tárgyaljuk.

A fénypolarizációban rejlõ többletinformáció

Cikkünk fõcímében a "rejtett" jelzõ arra utal, hogy - számos állattal ellentétben - az ember számára szabad szemmel nem hasznosítható a fény sarkítottsága, más néven polarizációja. Vajon a fény erõsségén (intenzitásán) és színén (hullámhosszán) túl a polarizáció milyen információt szolgáltathat az optikai környezetrõl? Minõségileg annyival többet, mint amennyivel több információ rejlik a színekben a fényerõsség hordozta információhoz képest. Míg például egy zöld levelû és piros virágú növény szürke tónusú (fekete-fehér) fényképén a fényintenzitás alapján általában nem különíthetõk el a virágok a levelektõl - ehhez az alak fölismerése is szükséges -, addig a színes fényképen a színük alapján rögtön fölismerjük a zöld levelek közt megbújó piros virágszirmokat. De a zöld árnyalatainak segítségével többnyire azt is megállapíthatjuk, mely levelek a fiatalabbak (a világos- vagy sárgászöldek), melyek az öregebbek (a sötétebb zöldek), melyeket világít meg napfény, melyeket kék égboltfény, melyek állnak úgy, hogy a napfényt a szemünkbe verik vissza, s melyek úgy, hogy az általuk áteresztett napfény jut el hozzánk.

A színek tehát a fényerõsségen túl fontos információk hordozói, ezért is fejlõdött ki az evolúció során rengeteg állatfajban a színlátás képessége. Például az õserdõben élõ gyümölcsevõ majmok a fákon függõ gyümölcsök színe alapján becsülik meg a táplálékuk érettségét, s döntik el, hogy megéri-e kimászni értük a fák ágaira. A még éretlen gyümölcsök többnyire zöld színûek; az ilyeneket még nem érdemes leszakítani, mert még élvezhetetlen az ízük. A növények haszna, hogy így megmenekülnek éretlen gyümölcseik, melyek képtelenek lennének továbbterjeszteni a még éretlen magokat. Mikor a magok már megértek, a gyümölcs színváltozással jelez a majmoknak, amelyek mászva megszerzik az érett gyümölcsöket.

1. ábra Hõlégballonról a spektrum kék (450 nm) tartományában mért földfény (A) és égboltfény (B) p lineáris polarizációfokának változása a szoláris és antiszoláris meridián mentén mérve a nadírtól, illetve a zenittõl számított θ szögtávolság függvényében, napkeltekor. Az Arago-, Babinet- és Brewster-pontokból, valamint a negyedik neutrális pontból polarizálatlan (p = 0) fény jön.

A fény polarizációja további fontos információk forrása lehet. Például a növényekrõl visszaverõdõ fény lineáris polarizációfokából (lásd késõbb) következtetni lehet a levél- és sziromfelületek simaságára.

Poláros fény

A fény elektromágneses hullám, melyben az elektromos és mágneses térerõsségvektorok egymásra és a terjedési irányra is merõlegesen szinuszosan rezegnek azonos fázisban. A fény színe a λ hullámhosszal kapcsolatos (λ csökkenése az érzékelt színnek a vöröstõl a kék felé való eltolódását eredményezi), míg az intenzitása az elektromos térerõsség maximumának (amplitudójának) négyzetével arányos. Ha egy adott hullámhosszúságú fényben az elektromágneses rezgés egyetlen irányban játszódik le, akkor teljesen lineárisan poláros fényrõl beszélünk, a rezgéssík irányát pedig polarizációiránynak nevezzük. Ekkor a lineáris polarizációfok, p = 100%. Ilyen teljesen lineárisan poláros fény tükrözõdik például a vízfelületrõl az úgynevezett Brewster-szögben, mikor a visszavert és a vízben tovahaladó megtört fénysugár egymásra merõleges.

Ha például azonos amplitudójú és hullámhosszúságú, de sok eltérõ rezgéssíkú teljesen lineárisan poláros fényt keverünk össze, akkor polarizálatlan fényhez jutunk (p = 0%). Ilyen a Nap fénye, melyben a rezgéssík minden lehetséges iránya elõfordul. Ugyancsak polarizálatlan fény jön az égbolt Arago-, Babinet- és Brewster-féle neutrális pontjaiból (1. ábra), valamint a vastag felhõkbõl. A világos és érdes (matt) felület, például a porhó vagy a fehér homok is gyakorlatilag polarizálatlan (p ≈ 0%) fényt ver vissza.

A polarizálatlan és a teljesen lineárisan poláros fény keveréke részlegesen lineárisan poláros fényt eredményez (0% < p < 100%), melyben minden irányú rezgéssík elõfordul, de a teljesen poláros fény rezgéssíkja kitüntetett, mert ebben az irányban maximális az intenzitás. E kitüntetett irányt nevezzük polarizációiránynak, a p lineáris polarizációfok pedig azt adja meg, hogy az összintenzitás hányad részét képezi a teljesen poláros fényé. A földi természetben leggyakrabban részlegesen lineárisan poláros fény fordul elõ a fényvisszaverõdésnek vagy fényszóródásnak köszönhetõen. Ilyen például a szórt égboltfény (2. ábra, lásd a hátsó borítót), és szinte minden (nemfémes) tárgy ilyen fényt ver vissza.

2. ábra. Tiszta, részben felhõs, teljesen borult, ködös, erdõtûztõl füstös és napfény által megvilágított lomboktól zömében takart égbolt 180° látószögû halszemoptikás fényképe, valamint a spektrum kék (450 nm) tartományában képalkotó polarimetriával mért p lineáris polarizációfokának és a helyi meridiántól számított α polarizációszögének a mintázata. A napkorong egyik égbolton sem látszik, mert vagy a horizont alatt van (tiszta ég), vagy pedig felhõk, köd, füst vagy lombok takarják.

Amikor adott hullámhosszúságú fény elektromos amplitudóvektorának vége egy kör mentén az óramutató járásával egyezõen (jobbra) vagy ellentétesen (balra) körbe-körbe forog, jobbra, illetve balra cirkulárisan poláros fényrõl beszélünk. A földi természetben a poláros fény ilyen fajtájú megjelenése meglehetõsen ritka. Ilyen fényt bocsátanak ki bizonyos szentjánosbogarak, vagy egyes fémfényû szkarabeuszbogarak kitinpáncéljáról tükrözõdõ fényben is van balra cirkulárisan poláros komponens (3. ábra, lásd a hátsó borítót).

Ha azonos hullámhosszúságú teljesen lineárisan poláros és cirkulárisan poláros fényt keverünk össze, akkor elliptikusan poláros fényhez jutunk, melyben az elektromos térerõsség amplitudóvektorának vége jobbra vagy balra körbe-körbe forog egy ellipszis mentén. Ekkor a polarizációs ellipszis nagytengelyének irányát hívjuk polarizációiránynak, a lineáris, illetve cirkuláris polarizációfok pedig az intenzitás azon hányadát jellemzi, amely teljesen lineárisan, illetve cirkulárisan poláros.

3. ábra. A Potosia aeruginosa jousselini fémfényû szkarabeuszbogár balra (az óramutató járásával ellentétesen), illetve jobbra (az óramutató járásával egyezõen) cirkuláris polárszûrõn át készült fényképe. A képpáron jól látszik, hogy a bogár kültakarójáról visszaverõdõ fémes zöld és vörös fény balra cirkulárisan poláros, amit a jobbos cirkuláris polárszûrõ nem enged át, ezért a jobb oldali képen a bogár teljesen fekete a fémfényért felelõs réteg alatt húzódó feketén pigmentált kitinpáncél miatt

Polárszûrõk és polarimetria

Az emberi szem számára a lineárisan poláros fényt például a fényképészeti boltokban kapható lineáris polárszûrõkkel lehet észlelhetõvé tenni. Az ilyen szûrõk csak egyetlen rezgéssíkú poláros fényt engednek át, amit a szûrõ áteresztési irányának nevezünk. Az erre merõleges rezgéssíkú fényt a szûrõ szinte teljesen elnyeli. Ilyen szûrõket úgy szoktak elõállítani, hogy egy speciálisan színezett mûanyagot melegen vékony lappá hengerelnek, miközben a mûanyag jelentõsen megnyúlik: ennek hatására hosszú láncmolekulái közel párhuzamosan rendezõdnek. Mivel egy láncmolekula annál több fényt nyel el, minél kisebb szöget zár be a hossztengelyével a poláros fény rezgéssíkja, a mûanyag lap (fólia) gyakorlatilag csak egyetlen rezgéssíkú fényt enged át, azaz lineáris polárszûrõként mûködik. A vékony, hajlékony fóliát keretbe foglalt, kis vastagságú üveglapok közé szokás szorítani.

Ha egy forgó lineáris polárszûrõn át nézünk egy lineárisan poláros fényforrást, akkor szinuszosan változó fényintenzitást észlelünk. Ezzel az egyszerû demonstratív módszerrel magunk is föltérképezhetjük környezetünkben a lineárisan poláros fény forrásait: a szemünk elõtt kell csak ide-oda forgatnunk egy lineáris polárszûrõt és keresni látóterünk azon részeit, ahol szinuszos fényintenzitás-változást tapasztalunk. A szemüvegboltokban kapható olyan sötétszürke szemüvegfeltét, amely függõleges áteresztési irányú lineáris polárszûrõbõl áll. Ha ezt fölcsíptetjük a szemüvegünkre, akkor részben kiszûri az optikai környezetünkbõl jövõ vízszintesen poláros fényt. Az ilyen polárszûrõs szemüvegfeltét jó szolgálatot tesz napszemüvegként, mert jelentõsen csökkenti a fényintenzitást, és például autóvezetéskor megszûri az aszfaltutakról a vezetõ szemébe verõdõ, zavaró poláros fény vízszintes rezgéssíkú összetevõjét.

Ha egy lineáris polárszûrõre egy d = λ/4n vastagságú, úgynevezett egytengelyû kristálylapkát úgy ragasztunk föl, hogy a polárszûrõ áteresztési iránya ±45°-os szöget zár be a kristálytengellyel, ahol n a kristály törésmutatója, λ pedig egy adott fényhullámhossz a vákuumban, akkor a + vagy - elõjeltõl függõen jobbra vagy balra cirkuláris polárszûrõhöz jutunk. A jobbra, illetve balra cirkuláris polárszûrõ kiszûri a balra, illetve jobbra cirkulárisan poláros fényt és átereszti a jobbra, illetve balra cirkulárisan polárosat. Ha például egy zöld és vörös fémfényû szkarabeuszbogarat nézünk jobbra cirkuláris polárszûrõn át, akkor teljesen feketének látjuk, mivel a szûrõ nem engedi át a bogár kültakarójáról visszaverõdõ, balra cirkulárisan poláros zöld és vörös fényt (3. ábra). Egy balos és jobbos cirkuláris polárszûrõn át váltakozva nézve tehát megállapíthatjuk, hogy van-e az optikai környezetünkben cirkulárisan poláros fényforrás, és ha igen, akkor annak milyen értelmû a forgásiránya (cirkularitása).

E polárszûrõkkel persze csak kvalitatív módon térképezhetõ föl a poláros fény környezetbeli eloszlása. A polarizáció pontos vizsgálatához, vagyis az I(λ) intenzitás, az α (λ) polarizációirány, valamint a p_L(λ) lineáris és p_C(λ) cirkuláris polarizációfok adott λ hullámhosszon való méréséhez megfelelõ eszközre, úgynevezett polariméterre van szükség. Az ilyen mérõeszközök egy adott hullámhossz mellett általános esetben minimum négy független mérést végeznek a poláros fényen a négy I(λ), α (λ), p_L(λ) és p_C(λ) paraméter meghatározása céljából. Mérhetõ például a fény intenzitása három eltérõ áteresztési irányú lineáris polárszûrõn és egy cirkuláris polárszûrõn keresztül, s a négy mért intenzitásértékbõl kiszámíthatók az I, α, p_L és p_C értékei. A pontforrású polariméterek csak egy adott szûk térszögbõl jövõ fényt vizsgálnak egy adott pillanatban, míg a képalkotó polariméterekkel a tér rengeteg irányában mérhetjük egyszerre a fénypolarizációt a polariméter látóterének nagyságától függõen.

A pontforrású polarimetria már régi, évszázados módszere a fizikai optikának, az elsõ képalkotó polariméterek azonban csak az 1980-as években jelentek meg. Mivel a képalkotó polarimetriával egyetlen méréssel igen sok polarizációs adat nyerhetõ, e módszer alkalmazása forradalmasította a természetben elõforduló polarizációs mintázatok (2. ábra) föltérképezését és vizsgálatát: segítségével olyan optikai jelenségek polarizációját is lehetett tanulmányozni, melyeket pontforrású polarimetriával lehetetlenség volt. Ilyenek például az idõben viszonylag gyorsan változó vagy csak rövid ideig, megjósolhatatlan helyen és idõben föllépõ légköroptikai jelenségek, például az égbolt polarizációjának mérése napkelte vagy napnyugta környékén, mikor gyorsan változnak a fényviszonyok, vagy mikor felhõk mozognak az égen, vagy ha napfogyatkozáskor a holdárnyék nagy sebességgel söpör végig a Föld felszínén, s emiatt gyorsan változnak a megvilágítási viszonyok, de említhetjük a szivárványt, ködívet (4. ábra), glóriát és a különféle halókat is. Cikkünkben olyan polarizációs mintázatokkal foglalkozunk, melyeket hordozható képalkotó polariméterekkel mértünk a terepen, az érintetlen, illetve az ember által megbolygatott földi természetben. A polarimetriát gyakran ellipszometriának is nevezik, utalva az elliptikusan poláros fény polarizációs ellipszisére.

A természet polarizációs mintázatai

Mivel a földi természetben a cirkulárisan poláros fény csak ritkán fordul elõ (3. ábra), az optikai környezetünkbõl jövõ fény cirkuláris polarizációfoka általában elenyészõ. Így a továbbiakban csak a leggyakrabban föllépõ lineáris polarizációs mintázatokkal foglalkozunk.

4. ábra. Egy arktiszi ködív (fehér szivárvány az anti-Nap körül) lineáris polárszûrõn át készített 180° látószögû halszemoptikás fényképei, ahol a kettõs fejû fehér nyilak a polárszûrõ áteresztési irányát mutatják. Mivel a ködív fehér fénye az ívvel párhuzamos rezgéssíkú és erõsen lineárisan poláros, a képeken csak egyes ívdarabjai látszanak, a többit a polárszûrõ kiszûri.

Az égbolt polarizációja

Az égboltfény polarizációját Dominique Francois Jean Arago (1786-1853) francia fizikus fedezte föl 1809-ben, s hamarosan egy egyszerû kézi polariszkóppal kvalitatíve föl is térképezte a polarizációfok eloszlását az égbolton. A jelenség fizikai okait 1871-ben John William Strutt (1842-1919), más néven Lord Rayleigh angol fizikus a napfénynek a levegõ molekuláin és sûrûségingadozásain való szóródásában lelte meg. 1810-ben Arago fölfedezte az ég késõbb róla elnevezett egyik kitüntetett pontját, ahonnan polarizálatlan fény jön (1/B ábra). Ez az Arago-féle neutrális pont, ami a Nappal szemközti pont, az anti-Nap fölött van 20-35°-ra, a napállástól függõen. 1840-ben Jacques Babinet (1794-872) francia meteorológus és fizikus fedezte föl az ég második olyan pontját, ahonnan polarizálatlan fény származik (1/B ábra). A Babinet-féle neutrális pont a Nap fölött helyezkedik el 20-35°-ra, a napmagasságtól függõen. 1842-ben David Brewster (1781-1868) skót fizikus fedezte föl az égbolt harmadik neutrális pontját, mely a Nap alatt van 20-35°-ra, annak állásától függõen (1/A ábra). Elméleti megfontolásokból, majd a légkörben szóródó fény polarizációjának számítógépes szimulációjából késõbb világossá vált, hogy léteznie kell egy negyedik neutrális pontnak is az anti-Nap alatt 20-35°-ra. Ez azonban nem látható a Föld felszínérõl, csak megfelelõ magasságból. E negyedik neutrális pont létét hõlégballonról végzett képalkotó polarimetriai vizsgálatokkal kutatócsoportunk (Horváth Gábor, Bernáth Balázs, Barta András, Suhai Bence és Bakos Attila) mutatta ki elsõként 2001. június 28-án (1/A ábra).

A neutrális pontok tanulmányozása a légkörfizikai alapkutatásokon túl az 1950-es évekig azzal a gyakorlati jelentõséggel bírt, hogy a neutrális pontoknak a Naptól és anti-Naptól mért szögtávolságát a légköri aeroszolkoncentráció becslésére használták. Kiderült ugyanis, hogy minél szennyezettebb a légkör, azaz minél nagyobb az aeroszol sûrûsége, annál nagyobb szögtávolságra van az Arago-, Babinet- és Brewster-féle neutrális pont az anti-Naptól, illetve a Naptól. Ezért szorgalmas meteorológusok megmérték, hogy a Nap horizont fölötti magassága függvényében miként változik a neutrális pontok helye a tiszta égbolton, normál légköri viszonyok között, amikor alacsony az aeroszolkoncentráció. Ennek ismeretében a neutrális pontok helyének a normálistól való eltérésébõl következtetni lehetett a légköri aeroszol mennyiségére. Az 1950-es évektõl az aeroszolszint meghatározását a neutrális pontok helyének mérésén alapuló módszertõl pontosabb légkördiagnosztikai módszerek váltották föl.

A tiszta (felhõtlen) égbolt polarizációja adott hullámhosszon mérve két mintázattal jellemezhetõ. A p lineáris polarizációfok a Napnál, anti-Napnál és a neutrális pontoknál nulla, az ég többi részén ennél nagyobb. p a Naptól távolodva fokozatosan nõ, majd a Naptól 90°-ra eléri maximumát, ahonnan az anti-Nap felé haladva fokozatosan csökken (2. ábra). Az égboltfény polarizációfoka erõsen függ a levegõ aeroszolkoncentrációjától: minél párásabb, ködösebb, füstösebb, porosabb vagy felhõsebb az ég egy adott része, annál kisebb polarizációfokú az onnan származó égboltfény, mivel a többszörös fényszórás depolarizáló hatású (2. ábra).

Az ég polarizációjának az állatok navigációja szempontjából fontos jellemzõje, hogy az égboltfény polarizációirány-mintázata szinte minden meteorológiai körülmény között hasonló, és jellegzetes tükörszimmetriával bír, melynek szimmetriatengelye a szoláris és antiszoláris meridián (2. ábra). Ez teremt arra lehetõséget, hogy a polarizációérzékeny állatok még akkor is meghatározhassák a Nap irányát (ami nappal térbeli tájékozódásuk legfontosabb viszonyítási iránya, "szoláris iránytûje"), mikor azt felhõ vagy köd takarja. Polarimetriai vizsgálataink szerint a tiszta, a részben felhõs, a teljesen borult, a füstös és a ködös égbolt mind stabil, a Nappal együtt forgó polarizációs iránymintázattal rendelkezik, melybõl a Nap azimutszöge határozható meg, ha az égboltfény polarizációfoka nem kisebb, mint a polarizációérzékenység küszöbe. Ha e küszöb megfelelõen alacsony, akkor az állat akár teljesen felhõs, borult, ködös vagy füstös ég alatt is képes lehet a nem látható Nap irányát az égbolt polarizációirány-mintázatából megbecsülni (2. ábra). Könnyen belátható mindennek az állatok túlélésében játszott fontos evolúciós elõnye.

Mikor a Napot éjjel a telihold váltja föl, gyakorlatilag semmi sem változik az égbolt polarizációeloszlásában. Az éjjeli teliholdas tiszta ég képalkotó polarimetriai vizsgálatával bizonyítottuk, hogy a holdfényes éjszakai égbolt polarizációfokának és -irányának ugyanolyan a mintázata, mint azonos napállás mellett a nappali égnek (4. ábra). A szivárvány polarizációs mintázatát elõször nekünk sikerült mérnünk, amit szintén a nagy látószögû képalkotó polarimetria tett lehetõvé. A szivárvány nagy polarizációfoka és érintõleges rezgéssíkja arra vezethetõ vissza, hogy a napfény az esõcseppek belsõ faláról a Brewster-szöghöz közeli szögben verõdik vissza. A szivárvány polarizációs sajátságainak leírásához szinte az egész klasszikus fizikai optika apparátusát föl kell vonultatni, ami jól mutatja, milyen bonyolult légköroptikai jelenségrõl van szó, aminek vizsgálata még napjainkban is ad kenyeret a fizikusoknak. (A szivárvány fizikai alapjairól lapunk idei májusi és júniusi számában írtunk, a szerk.)

Jelenleg is a Föld körül kering egy francia mûhold (a PARASOL), aminek az az egyik fõ feladata, hogy a földfelszín felé fordulva nagy látószögû polarizációs mintázatokat mérjen a spektrum néhány tartományában. Ezekbõl aztán a földi ûrközpontban meg lehet határozni például azt, hogy a képalkotó polariméter látóterében lévõ felhõ vízcseppekbõl vagy jégkristályokból áll-e. Erre az ad módot, hogy ha egy felhõ vízcseppekbõl áll, akkor a polarizációs mintázatán jól fölismerhetõk a nagy polarizációfokú szivárványívek, ha viszont a felhõ jégkristályokat tartalmaz, akkor nem alakul ki szivárvány. Miután a mûhold többször megkerüli a Földet, amely folyamatosan elfordul alatta, a polariméter letapogatja a Föld felszínének nagy részét, így végül megkapható a Föld adott idõszakra vonatkozó átlagos felhõborítottsága és becsülhetõ a felhõk víz-, illetve jégtartalma. Mindez fontos szerepet játszik a földi meteorológia és éghajlat változásának kísérleti, távérzékelési tanulmányozásában.

A felhõk polarizációját azonban nemcsak fölülrõl, mesterséges holdakról érdemes mérni, hanem alulról, a Föld felszínérõl is. A meteorológiai állomásokon általában mérik az égbolt felhõfedettségét is, amit egyszerû vizuális becsléssel szokás regisztrálni. Ez egyrészt nagyon szubjektív, másrészt többéves tapasztalatot igényel. Ezért merült föl annak igénye, hogy az ég felhõfedettségét pontos mérésekre alapozva határozzák meg. Korábban csak az égboltról a spektrum különbözõ tartományaiban készített fényintenzitás-mintázatok számítógépes kiértékelésével próbálták meg fölismerni a felhõket. Kutatócsoportunk kifejlesztett egy hatékony eljárást a felhõk polarimetrikus detekciójára. Ennek során 180° látószögû képalkotó polarimetriával mérjük a teljes égbolt fényintenzitásának, lineáris polarizációfokának és -irányának mintázatát a spektrum vörös, zöld és kék tartományában (2. ábra), s egy számítógépes algoritmussal ismerjük föl e mintázatokon a felhõket. Kísérletileg igazoltuk, hogy az égboltfény lineáris polarizációjának ismeretében nagyobb pontossággal, megbízhatóbban lehet fölismerni az égen a felhõket, mint pusztán a fényintenzitás ismeretében. Módszerünk továbbfejlesztésén és automatizált mûszaki megvalósításán jelenleg egy mikrovállalkozás dolgozik.

5. ábra. A spektrum kék (450 nm) tartományában egy sima vízfelületrõl tükrözõdõ égboltfény p lineáris polarizációfokának (A), függõlegestõl számított polarizációszögének (B) és a vízfelszín R reflektívitásának (C) 180° látószögû képalkotó polarimetriával mért mintázata, valamint a vízfelület azon részei, melyeket egy polarotaktikus vízirovar a polarizáció alapján (p > 5% és 85° < α < 95°) víznek tekint (D), mikor a fehér, illetve fekete ponttal jelzett Nap éppen a horizonton van. A C mintázat közepén lévõ két tojásdad fekete területen R ≤ 2%, onnan kifelé haladva R - minden egyes fekete-fehér határon átlépve - ΔR = 1% lépésközzel fokozatosan nõ. A legkülsõ fehér gyûrûben R > 10%. Az A mintázaton jól látszik a gyûrû alakú, erõsen és vízszintesen poláros Brewster-zóna.

Az égboltfény polarizációja jelentõsen megváltozik, mikor a Nap korongját a Holdé takarja el napfogyatkozáskor. Az égbolt polarizációs mintázatának az 1999. augusztus 11-ki magyarországi teljes napfogyatkozáskor történt mérésével néhány korábbi elméleti jóslatot sikerült igazolnunk, valamint több olyan polarizációs jellemzõt fölfedeznünk, aminek elméleti magyarázata még hátra van. Az égboltpolarizáció napfogyatkozáskori változása azon állatok (például a háziméhek) viselkedését is módosíthatja, melyek a poláros égboltfény segítségével tájékozódnak, mikor a Napot nem láthatják.

A talajfelszín polarizációja

Nemcsak fölfelé, az égboltra érdemes néznünk egy polariméterrel, hanem lefelé, a talajra is. Az úgynevezett Umow-szabály szerint a spektrum adott tartományában minél sötétebb egy tárgy, annál nagyobb polarizációfokú fényt ver vissza. Mivel a nedvesebb talaj sötétebb, mint a szárazabb, a nagyobb víztartalmú talaj polárosabb fényt ver vissza a szárazabbnál. Ha mérjük egy adott talajról visszavert fény p lineáris polarizációfokát a víztartalom függvényében, akkor azt kapjuk, hogy p monoton nõ a nedvességgel. E jelenséget arra használják, hogy repülõgéprõl vagy mûholdról távérzékeléssel mérjék a talajfelszín polarizációs jellemzõit, amibõl a talajnedvesség mértékére következtethetnek. Ez azért fontos, mert a talaj nedvességtartalmának ismeretében lehet csak eldönteni, mikor kell öntözni a mezõgazdasági mûvelés alatt álló területeken.

Az Umow-szabály érvényesül a pernyemezõk esetében is, melyek akkor keletkeznek, mikor õsszel vagy tavasszal fölégetik például a nádasokat, a mezõk elszáradt füvét vagy az aratás után visszamaradt tarlót. Az ilyen égetések után a földet borító fekete hamuréteg erõsen poláros fényt ver vissza a sötét és/vagy nedves talajokhoz hasonlóan.

A vízfelszín polarizációja

Polarimetriával meghatározhatjuk a vízfelületek polarizációs mintázatát is (5. ábra). Széles körben elterjedt téves vélekedés, hogy a természetben a sima vízfelszínrõl mindig vízszintesen poláros fény verõdik vissza. Ez azonban csak akkor igaz, ha teljesen borult az ég, vagyis mikor a vizet megvilágító égboltfény polarizálatlan. Ha az égboltfény, mint általában, részlegesen lineárisan poláros, akkor nem biztos, hogy a vízfelszínrõl visszaverõdve vízszintes lesz a rezgéssíkja.

Egy víztest polarizációs jellemzõit ugyanis befolyásolja a víz alól visszaszóródó fény is, amely részlegesen lineárisan poláros függõleges domináns rezgéssíkkal. Minél több fény jön a vízbõl, annál kisebb a vízrõl származó fény eredõ polarizációfoka, s annál kisebb a vízszintesen poláros vízfelszíni régió. A sötét vizek (melyekbõl csak kevés fény jön a víztestbõl) felületének nagy a vízszintesen és kicsi a függõlegesen polarizáló hányada, a világos vizeknél (melyekbõl sok fény jön a víztestbõl) fordított a helyzet. Ráadásul mindez függ a Nap állásától, ami meghatározza az égbolt polarizációs mintázatát is. A vizekre általában jellemzõ, hogy amint a Nap horizont fölötti magassága nõ, egyre csökken a vízfelület vízszintesen poláros részaránya. Mint cikkünk második részében látni fogjuk, mindennek a vízirovarok polarotaktikus vízkeresési stratégiájában van nagy jelentõsége.

A vizek felületérõl tükrözõdõ fény polarizációját repülõgéprõl történõ távérzékeléssel azért is szokták mérni, hogy a vízfelszín tükrözõdési-polarizációs mintázatán fölismerhessék és behatárolhassák például a vízfelületen elterülõ olajszennyezõdést egy-egy olajszállító hajó elsüllyedését követõen. Egy vízen úszó olajfolt sokszor nem vagy csak alig látható a vízrõl készült színes fényképeken a víz és az olajfolt közti csekély spektrális különbség miatt, ellenben gyakran jól fölismerhetõ a vízfelület polarizációfok-mintázatán, mert az olajfolt polarizációfoka jelentõsen eltérhet a vízfelületétõl.

6. ábra. Egy piros virágról és zöld levelérõl visszaverõdõ fény p lineáris polarizációfokának és függõlegestõl számított α polarizációszögének a spektrum zöld (550 nm) tartományában képalkotó polarimetriával mért mintázata

A növényzet polarizációja

Még mindig a szárazföldön maradva, polariméterrel vizsgálhatjuk a növények fénypolarizáló-képességét is (6. ábra, lásd a hátsó borítót). Ha a Föld felszínét borító növényzetrõl visszaverõdõ fénynek nemcsak az intenzitását, hanem a polarizációfokát is mérjük a spektrum különbözõ tartományaiban egy repülõgéprõl, akkor olyan hasznos optikai információkhoz juthatunk, amelyekbõl például a haszonnövények (pl. búza, kukorica) egészségi állapota vagy a termés érettségi foka nagyobb pontossággal állapítható meg, mintha csak a spektrális jellemzõket ismernénk. A növényi levelek által visszavert fény polarizációja ugyanis bonyolult módon függ a levelek felületi struktúráitól, korától, irányulásától, színétõl és a megvilágítási viszonyoktól, azaz attól, hogy árnyékban vannak-e a levelek vagy közvetlen napfény éri õket, milyen magasan van a Nap a horizont fölött és milyen az égbolt felhõzöttsége (6. ábra).

A földfelszínt fedõ növényzet polarizációirány mintázata is fontos információk hordozója lehet. Mivel a levelekrõl visszaverõdõ fény rezgéssíkja függ a levéllemezek irányulásától is, ha az utóbbi térbeli eloszlása például a szárazság miatt lecsökkent növényi turgornyomás miatt megváltozik, akkor a növényzet polarizációirány mintázata is módosul. Ebbõl a mintázatból tehát a magasból következtetni lehet arra, hogy mely növények mennyire szenvednek a vízhiánytól, s el lehet rendelni az öntözést a megfelelõ helyen és idõben. Távérzékeléssel egyszerre hatalmas területek növényzetérõl kaphatunk információkat, amelyek helyszíni mintavételezéssel nem vagy csak nagyon idõigényesen és költségesen lennének beszerezhetõk.

Mikor hõlégballonról 180° látószögû képalkotó polarimetriával fölülrõl mértük a közvetlen napfény által megvilágított földi növényzet polarizációját, azt tapasztaltuk, hogy a növénytakaró polarizációirány-mintázata gyakorlatilag ugyanolyan, mint a tiszta égbolté. Finnországi erdõk képalkotó polarimetriai vizsgálatával azt is megmutattuk, hogy az erdõkben a napfény által megvilágított lombokon ugyanolyan polarizációirány-mintázat keletkezik, mint ami az égboltra jellemzõ (2. ábra). Ez azért fontos, mert az erdõkben a Nap többnyire nem látható a lombok miatt, ugyanakkor a polarizációlátású erdei állatok a föléjük boruló lombsátor polarizációirány-mintázatából meg tudják állapítani a szoláris-antiszoláris meridián irányát, mint erdõn kívüli társaik az égboltéból. Az ég polarizációs mintázata alapján történõ orientáció, vagyis az "égi polarizációs iránytû" tehát nemcsak nyílt terepen, hanem az erdõben, a lombok alatt is mûködik.

A víz alatti világ polarizációja

Végül, ha a szárazföldrõl a vízbe merülünk egy vízálló polariméterrel, megérthetjük, mit látnak a polarizációérzékeny vízi állatok. Ha a vízbõl a levegõre nézünk, akkor az égbolt polarizációs mintázatát láthatjuk a Snellius-ablakon át (7. ábra). E mintázat azonban kissé módosul, mivel az égboltfény polarizációja többé-kevésbé változik a vízfelszíni fénytörés miatt. Mindezt izraeli tengerbiológusokkal együttmûködve kísérletileg igazolta kutatócsoportunk. E változás azonban nem olyan nagy, hogy egyes polarizációérzékeny vízi állatok ne tudnának a vízben a szárazföldi állatokhoz hasonlóan tájékozódni a vízbõl látható égbolt polarizációs mintázata alapján.

7. ábra. A sima vízfelszín Snellius-ablakán át a vízbe hatoló napfény vízbeli szóródása miatt kialakuló erõsen lineárisan poláros gyûrû (sötétszürke sáv) a vízbe merült megfigyelõ körül, amikor a Nap a zeniten (A), illetve a horizonton (B) van. A maximálisan poláros gyûrûbõl származó fény rezgéssíkjának irányát szaggatott vonal mutatja.

Mikor nem a vízfelület, hanem a fenék felé vagy a vízszinteshez közeli irányban nézünk, akkor a víz alatt egészen más polarizációs mintázatot tapasztalunk, ami azonban lényegében a légkörben keletkezõ polarizációs mintázathoz hasonlít. A vízben megfelelõ mélységben lebegve egy polarizációérzékeny állat egy erõsen poláros gyûrût lát maga körül, melynek forgástengelye átmegy az állaton és párhuzamos a vízfelszínen megtört, vízben haladó napfény irányával (7. ábra). Ezen maximálisan poláros gyûrû irányától távolodva fokozatosan csökken a polarizációfok, mígnem a nullára csökken a megtört napfény irányában, azzal ellentétesen, valamint a szoláris és antiszoláris meridián mentén elhelyezkedõ neutrális pontokban. Egy polarizációérzékeny hal a vízben lényegében teljesen hasonló polarizációs mintázatot lát maga körül, mint egy levegõben magasan repülõ polarizációérzékeny madár. Az egyik lényeges eltérés, hogy a víz alatti polarizációs mintázat szimmetriatengelye nem a Napot a megfigyelõvel összekötõ egyenes, hanem az az egyenes, amely a megfigyelõn megy át és párhuzamos a vízfelszínen megtört, vízben haladó napfénnyel. A másik fõ eltérés, hogy míg a levegõben legalább néhány száz méter vastag légrétegen való áthaladás után szóródik csak a napfény kellõ intenzitással a polarizációs mintázat kialakulásához, addig a vízben - annak tisztaságától függõen - mindez néhány méteren vagy deciméteren belül megvalósul a víz levegõénél jóval nagyobb sûrûségének köszönhetõen.

A vízben a tárgyak láthatósága sokkal rosszabb, mint levegõben, azaz a sûrû vízben sokkal kisebb távolságból lehet fölismerni egy tárgyat, mint a jóval hígabb levegõben. A látótávolságot tovább csökkentik a vízben lebegõ részecskék (hidroszol). Mivel azonban a vízben haladó fény már rövid távolság megtétele után is erõsen polárossá válik a vízbeli intenzív szórás miatt, a polarimetria lehetõséget ad a vízbeli látótávolság növelésére. Nem kell mást tenni, mint mérni a vízi optikai környezet polarizációs mintázatát, s annak ismeretében egy megfelelõ számítógépes algoritmussal kiszûrni a vízben szórt poláros fényt. Ezáltal a vízbeli erõs fényszórás miatt láthatatlan vízbeli tárgyak láthatóvá válnak, mert a róluk eredõ, közelítõleg polarizálatlan fényt nem nyomja el a vízben szórt poláros fény. A tenger alatti emberi munkálatok során manapság már ezzel a víz alatti polárszûrési módszerrel növelhetõ meg a vízbeli látótávolság, aminek különösen a zavaros vizekben nagy a gyakorlati jelentõsége. Egyes polarizációlátású lábasfejûek e módszerhez hasonlóan képesek fölismerni a zsákmányukat a zavaros vízben.

Ajánlott irodalom