Boksay Zoltán:Lengyel Béla, a professzor
Mint Lengyel Béla egykori munkatársa, és az általános kémia professzoraként a követője, köszönetem szeretném kifejezni azoknak, akik alkalmat teremtettek arra, hogy születésének kerek, századik évfordulója alkalmából, méltó keretek között emlékezzünk meg Lengyel Béláról. A rám kiosztott és szívesen fogadott szerepnek megfelelően elvállaltam, hogy bemutom Őt azoknak, akik csak hallottak róla, és felidézzem emlékét azok számára, akik ismerték és tisztelték őt. A portré, amit felvázolhatok, nem kis részben személyes emlékképekből áll össze, így nem lesz olyan távolságtartó, mint egy biográfiai munka – és nem is olyan részletes.
A budapesti tudományegyetemen 1930 körül három kémiai intézet működött. Lengyel Béla oktatói-kutatói tevékenységét a Buchböck Gusztáv által vezetett III. sz. Kísérleti és Fizikai Kémiai Intézetében kezdte meg mint tanársegéd. 1934-ben lett magántanár. A kísérleti kémiát maga az intézet vezetője adta elő, a fizikai kémia tanítása a magántanárokra hárult. Erdey-Grúz Tibor elektrokémiát adott elő, Schay Géza a 4 félévre elosztva a fizikai kémia többi fejezetét tekintette át. Lengyel Béla 1934-ben abból a repertoárból vállalta át magára a termodinamikát. Kutatómunkája az üveg elektrokémiájára koncentrálódott. Eredményességét a nemzetközi elismerések mellett a vezetése alatt készült számos disszertáció is bizonyítja.
Lengyel Béla 1940 öszétől már nem hírdette meg előadását. Amikor természettudományos és műszaki ismereteinek birtokában a szabadalmi ügyek felé fordult, még aligha sejthette hogy pályája hamarosan újra az egyetemen fog folytatódni. Éppen akkor tér vissza, amikor a felsőoktatásban gyökeres változások történtek.
Az egyetemeken 1949-ben megszervezték a személyzeti, gazdasági és tanulmányi osztályokat, egyúttal valamennyit a közvetlenül a minisztérium irányítása alá rendelték. A megválasztott rektor és a dékán lényegében hatáskör nélkül maradt (még az indexeket is a tanulmányi osztály vezetője írta alá). Eltörölték az egyetemi doktorátust. A disszertánsok egy részéből fizetett oktató lett, a többit szélnek eresztették. Majd a megnövekedett hallgatói létszám miatt felsőéveseket vontak be a gyakorlatvezetésbe. Ennek révén kerültem magam is az Áltános Kémiai Intézetbe. A központosítás magával hozta az adminisztráció túlburjánzását. Valamennyi intézetbe jutott legalább egy mindenre ügyelő-figyelő titkárnő.
Ebben az időben történt, hogy Szarvas Pált az intézetünkből áthelyezték Debrecenbe. A megüresedett állását 1949 nyarán Lengyel Béla foglalta el intézeti tanári minőségben. Tudományos munkáját megpróbálta ott folytatni, ahol félbeszakította. A következő tanévre meghirdette a termodinamika című előadását, és üvegelektródok előállítását vette tervbe. Szerencsémnek tartom, hogy egy kiadós beszélgetés után elfogadott munkatársnak. A következő év szeptemberétől már két szaklaborost foglalkoztattunk. Így alakult meg az üvegkutató csoport.
A következő nyár sem telt el mélyreható változások nélkül. Az egyetemek és karok a száma megnőtt – nagyobbrészt osztódással – többnek a neve is megváltozott. A jó az volt, hogy elkezdődött az egyetemek gyarapodása épületekben és felszerelésben egyaránt. Egyidejűleg, minden elfogadható indokolás nélkül kiváló professzorokat távolítottak el állásukból. Ilyen méltatlan sors érte Gróh Gyulát, az Általános Kémiai Intézet igazgatóját is. (E helyen nem kívánom ezt az intézkedést kommentálni). Intézeti közvélemény szerint elsősorban Lengyel Béla jöhetett szóba mint utód, akinek már volt egyetemi oktatói múltja és egy éve az intézet tagja volt. Jól értesültektől hallottam – kellő okom volt el is hinni –, hogy a felkérés alkalmával Lengyel Béla kertelés nélkül feltette azt a kérdést, hogy ha majd kinevel olyan szakembereket, akik képesek az ő feladatait átvenni, akkor vele mi fog történni. Állítólag a tárgyaló partnerei ezt a hozzáállást rokonszenvesnek, egy őszinte és egyenes jellem megnyilatkozásának tekintették. Abból ítélve, hogy Lengyel Béla a felajánlott állást elfogadta, a válasz feltehetően végül is megnyugtató lehetett.
A későbbiekben, mint született homo politicus úgy tudta az „add meg a császárnak, ami a császáré” elvet követni, hogy nem kényszerült nézeteinek és erkölcsi normáinak a feladására. Megnyilatkozásaiban mindig is mértéktartó volt. Bizonyság rá az egyetem 1955-ös jubileumi évkönyve [2], melyben Lengyel Béla az 1945 óta eltelt időt a következőképpen értékeli: „ Új szakaszt jelent a felszabadulás utáni időszak, melyben az egyetem oktató- és kutatómunkájának fejlődéseként a kari kémiai intézetek száma hatra szaporodik.” Ezt a visszafogottságot akkor tudjuk helyesen értékelni, ha összevetjük a kiadvány egy másik fejezetének címével: „A Szovjetunió hatása tudományos oktató- és nevelőmunkánk megjavítására”.
Lengyel Béla tehát 1950-ben vezetője lett annak az Általános Kémiai Intézetnek, mely a II. és III. számú intézet egyesülésével jött lére 1938 körül. (Időközben a két önálló intézet vált ki belőle.) A III-as intézetről már volt szó, a II. sz. Kémiai Intézetet pedig történetesen nagyapja, id. Lengyel Béla alapította 1870-ben, aki kiváló kísérletező hírében állott. A mi professzorunk egyszer megemlítete, hogy a nagyapja hatására szerette meg a kísérletezést és választotta élethivatásául a kémia művelését.
1950 szeptemberétől már neki kellett megtartania az általános kémiai előadást, a következő félévben pedig a szervetlent. Mivel a demonstrációs kísérleteket élményszerűen, nagy élvezettel mutatta be, a hallgatói is élvezték azokat. Olyannyira, hogy barátokat hívtak meg más szakokról, más karról és más egyetemről, hogy azok is láthassák, milyen az igazi kémia. A siker záloga a gondos előkészítés volt, amit Lengyel Béla sohasem mulasztott el személyesen ellenőrizni. A kipróbálásban és a bemutatásban Karácsony József egyetemi altiszt, illetve utódja, Varró István laboráns volt professzorunk segítségére. Örülök, hogy ennek a két, munkaszerető és a kémia alapjait jól ismerő férfiúnak a nevét rangos hallgatóság előtt szóba hozhattam, mert megérdemlik. Meggyőződésem, hogy ha próbára tették volna őket, nem vallottak volna szégyent a hallgatóknak előírt szigorlaton…
Az új tantervnek megfelelő Általános és Szervetlen kémia c. tankönyv 1954-ben jelent meg [3]. Abból az általános kémiai részt Lengyel Béla írta meg – meglepően rövid idő alatt. Emlékem szerint váltott gépírónőknek diktálta a szöveget, annyira kiforrott formában, hogy nagyon keveset kellett utólag módosítani rajta. Nem kevésbé csodáltuk azt a képességét, hogy ha egyetlen gépelési hiba volt egy oldalon, azt első tekintetre azonnal észrevette. Ami a tankönyv szervetlen kémiai részét illeti, feltűnt nekünk az hasonlóság, amely közte és Remy Lehrbuch der Anorganischen Chemie c. munkája között megfigyelhető. Amikor ezt a megfigyelést Lengyel Bélának jeleztük, csak annyi volt a megjegyzése, hogy „Na és; a Remy nem jó tankönyv”.
A hazai üvegelektród-gyártást megalapozó kísérleteink nagyobb lendülettel folytatódtak azután, hogy Csákvári Béla a csoportunkhoz csatlakozott. Tekintve, hogy az üvegelektród használhatósága erősen függ az üveg elektromos ellenállásától, az üveg elektromos vezetésével már kezdetektől foglalkoztunk. A fellelhető irodalomban teljes volt az egyetértés abban, hogy az üvegben az alkáliionok vezetik az áramot. Különös módon azonban megnő az üveg a fajlagos ellenállása (rezisztivitása), ha az üveg alkáliionjait részben egy másfajta alkáliionnal helyettesítjük. A kétféle alkáliion arányától függően az ellenállásnövekedés több nagyságrendet is kitehet. Ez az un. elegyüveg-effektus, melyre akkoriban, 1950 körül, nem volt elfogadtató magyarázat. Ezért fiatalos becsvággyal megkíséreltem a jelenséget értelmezni. Az elmélet formálódását Lengyel Béla megkülönböztetett érdeklődéssel figyelte, már csak azért is, mert korábban maga is végzett figyelemre méltó kísérleteket az elegyüvegekkel: Megmérte a vezetés aktiválási energiáját és meghatározta az ionok átviteli számát [4].
Tanársegéd koromból a legkedvesebb emlékeim közé tartoznak azok az esték, amikor a napi rutinmunka után az asztali lámpa hangulatos fénye mellett az elegyüvegek problémájáról vitatkoztunk. A kellemes légkörhöz az is hozzájárult, hogy eszmecserékben Lengyel Béla mindenkit egyenrangú partnernek tekintett; kezdőt és elismert szaktekintélyt egyaránt. Átgondolt észrevételei nagyban hozzájárultak a gondolatok letisztulásához. Előadásunkra 1953-ban az Akadémián került sor a Kémiai Osztály májusi felolvasó ülésén [5]. Miután tartalmát Lengyel Béla a helyhez és alkalomhoz illő elokvenciával kifejtette, az elhangzott kérdésekre – előzetes megállapodásunk értelmében – nekem kellett megadnom a választ.
Munkatársait Lengyel Béla – mai kifejezéssel élve – differenciáltan kezelte. Egyáltalán nem bánta, ha valaki önállóan gondolkodott és cselekedett, de aki irányítását és tanácsát igényelte, annak minden segítséget megadott. Én magam nagyon hálás vagyok neki azért a kutatási szabadságért, amit védelme alatt élvezhettem. A szabadságot másoktól sem tagadta meg. Például Nyilasi János teljes egyetértésével folytathatta azt a kutatómunkát, amit még Gróh Gyula vezetése alatt kezdett el. Mindezek mellett Lengyel Béla arra törekedett, hogy a tanszéken a kutatásnak legyen egy főiránya, amit a szilícium- és oxigéntartalmú rendszereknek vizsgálataként jelölt meg. Hogy a koncepciót ne egyedül a szilikátüvegek kutatása képviselje, még 1950-ben létrehozott egy kutatócsoportot a sziloxánvázas vegyületek tanulmányozására.
Az üvegkutatás területén hamarabb értek be az eredmények. Lengyel Bélát 1955-ben Kossuth-díjjal tüntették ki. A kitüntetéssel járó pénzjutalomnak egy részét a közvetlen munkatársak között osztotta szét.
Amiben rendkívül határozottnak mutatkozott, az a tervezési és jelentési határidők betartása volt. A leadások finisében elemében volt, felfokozta a tanszék aktivitását, majd a begyűjtött heterogén anyagból mesterművet alkotott. Azonban tisztelte mások nézetét, még a makacsságát is. Egyszer, még Sztálin nyelvtudományi cikke előtti időben (amikor minden minőségi változást még a természetnek is ugrásszerűen „kellett” végrehajtania) azt találtam írni, hogy az üvegelektród pH-funkciója az oldatösszetétel függvényében folyamatosan megy át alkálifunkcióba, vagyis nem ugrásszerűen. Lengyel Béla, aki általában kerülte a konfliktusokat, nekem csak annyit mondott: lelked rajta – és nem változtatott a szövegen. A tervteljesítéssel egyébként sohasem volt probléma, minthogy – az általános szokáshoz igazodva – tervnek mindig azt adtuk be, ami már félig-meddig kész volt.
1956 őszének eufórikus és mozgalmas napjaiban Lengyel Béla, tudomásom szerint, egyszer szerepelt a nyilvánosság előtt, éspedig a nevezetes gólyavári gyűlésen. Nem szabad számításon kívül hagyni – hangoztatta nyomatékkal – hogy a szovjet csapatok az országon belül tartózkodnak. Amit mondott, azt Kasszandra-jóslatnak is felfoghatjuk. A szovjet csapatok, amint tudjuk, megtették a magukét. A szabadság ugyan elbukott, azonban visszahozott egy keveset abból, ami 1950 táján elveszett. Fontos lett újra a rektor és a dékán személye, azonkívül az egyetem visszakapta a jogot a doktori cím adományozására. A lehetőséggel élve, Lengyel Béla tudományos rektorhelyettesként fáradhatatlanul munkálkodott azon, hogy egyetemünk szervezetében, szellemében, de még a külsőségekben is egyre inkább hasonlítson régi önmagához, másképpen fogalmazva: a nyugati egyetemekhez. Amikor az egyetem képviseletében idegenekkel kellett tárgyalnia, megnyerő fellépése mellett az is jó benyomást keltett partnereiben, hogy kitűnően beszélt németül, angolul és franciául. Választékos német beszédjéről nem egy német vendég szólt előttem elismerően.
Mindannyiunk nagy örömünkre szolgált, hogy a Magyar Tudományos Akadémia Lengyel Bélát 1961-ben megválasztotta levelező tagnak. Az elektromosság transzportjáról szervetlen üvegekben c. székfoglaló előadását 1963 januárjában tartotta meg [6]. Öt évvel később már mint az Akadémia rendes tagja tart székfoglaló előadást. Annak a szervetlen polimérek kémiája volt a tárgya [7] .
A professzor, ha méltó erre a címre, környezete számára példamutató, a tanításban és a tudomány művelésében tőle telhetően a legtöbbet nyújtja, hazáját és az intézményét odaadással szolgálja. Lengyel Béla igazi professzor volt.
Irodalom
[1] A Budapesti Királyi Magyar Tudományegyetem tanrendjének tizenkét füzete; melyből az első az 1934/35-ös tanév őszi félévére, az utolsó az 1939/40-es tanév tavaszi félévére volt érvényes[2] Lengyel Béla: A Kémiai intézetek története. In: Az Eötvös Loránd Tudományegyetem évkönyve 1955. Tankönyvkiadó, 1956
[3] Lengyel Béla – Proszt János – Szarvas Pál: Általános és Szervetlen Kémia. Tankönyvkiadó, Budapest, 1954
[4] B. von Lengyel: Glastechnische Berichte 18, 177 (1940)
[5] Lengyel Béla – Boksay Zoltán: Az üveg elektromos vezetőképességéről I. Elegyüvegek vezetőképessége. MTA Kémiai Tudományok Osztályának Közl. 4 37-55 (1954)
[6] Lengyel Béla: Az elektromosság transzportjáról szervetlen üvegekben (székfoglaló előadás) MTA Kémiai Tudományok Osztályának Közl. 19, 445-458 (1963)
[7] Lengyel Béla: Szervetlen polimérek kémiájának egyes kérdéseiről. Kémiai Közlemények 30, 271-287 (1968).