Teller Ede tragédiája
Bencze
Gyula recenziója a Természet Világa 2005. márciusi
számában
Teller Ede nem ismeretlen a hazai közönség elõtt.
A híres Oppenheimer-ügy, valamint a csillagháborús
tervek kapcsán neve korábban már sokszor szóba
került. Életének utolsó 10-15 évében,
hazalátogatásai alkalmával több alkalommal szerepelt
a tévéképernyojén is. Ez a magyarságára
büszke és híres „marslakó” olyan nagy hatással
volt a hazai közönségre, hogy egyesek megpróbáltak
hírnevébõl kisstílû módon még
a napi politikában is tõkét kovácsolni.
Teller megítélésében szélsõségesek
a vélemények, azt azonban még az igen kritikus és
ellenséges alapállású mû szerzõje,
William Broad is elismeri [1]: „Az atomkorszaknak aligha volt nála
befolyásosabb tudósa, talán az egész évszázadnak
sem. Nevét rendszeresen együtt emlegették a tudomány
óriásainak nevével, mint Einstein, Bohr és
Fermi. Ráadásul példátlan politikai befolyása
volt. Elnökök jöttek, elnökök mentek nagy hatalmú
munkatársaikkal együtt. Tudományos felkészültségû
államférfiak emelkedtek fel és váltak kegyvesztettekké.
Ám Teller évtizedeken át maradt a színen, bombákat
épített, kifejtette véleményét a kongresszus
elõtt, tábornokokat és elnököket látott
el tanácsaival. Befolyása egy egész korszakra nyomta
rá bélyegét…”
Hargittai István akadémikus, a molekulaszerkezet nemzetközi hírû kutatója Teller Ede tragédiája címmel színdarabot írt a híres tudósról, amely a szombathelyi Berzsenyi Dániel Fõiskola Kovács László által szerkesztett tudománytörténeti sorozatában jelent meg. Hargittai professzor, akinek az elmúlt két évben több sikerkönyve jelent meg angol és magyar nyelven [2–4], ezúttal elismerésre méltó bátorsággal igen nagy feladatra vállalkozott. Nem mindennapi teljesítmény ugyanis egy ilyen bonyolult személyiség életének mozgatórugóit és cselekedeteinek okait feltárni. A szerzõ felkészültsége vetekedik számos tudománytörténészével; Teller Edét személyesen ismerte, sokórányi beszélgetést rögzített vele és más neves fizikusokkal, akik mindegyike szoros szakmai kapcsolatban állt Tellerrel, valamint rendszeres levelezést folytatott vele egészen haláláig. A kétfelvonásos színdarab öt szereplõje közül három történeti személy: Teller Ede, a felesége, Mici, valamint barátja, Szilárd Leó. Rajtuk kívül két fiktív szereplõ van, egy fiatal szociológus hölgy, valamint egy fiatal fizikus, akiknek a kérdezés a dramaturgiai szerepe a darabban. Az õ beszélgetéseik, illetve Teller híres meghallgatásának felidézése során rajzolódik ki az a két konfliktus, amelyek oly meghatározóak voltak Teller életében. A darab elsõ része a 60-as években játszódik, a második rész pedig a 90-es évek második felében. A cselekmény részletes ismertetése helyett inkább néhány szemelvényt érdemes kiemelni, amelyek jellemzõk a darab atmoszférájára.
Az elsõ felvonás elején Teller barátjának, Szilárd Leónak a következõket mondja: „Amikor nekem azt mondják, hogy ha nem ártom bele magam a politikába, akkor sokkal nagyobb fizikus lehettem volna, mindig maga jut az eszembe, mert ez magára még jobban áll … Magával a hátterünk szinte azonos, nézeteink viszont egészen másként alakultak. Ez a tudományban is gyakran elõfordul. Ugyanazt a kísérleti eredményt két kutató teljesen másként értelmezheti. Magát a kommunista eszmék befolyásolták, bár azokat az eszményeket maguk a kommunisták annyira eltorzították, hogy alig lehet ráismerni. Az a tény, hogy hasonló az eredetünk, a nézeteink viszont szinte mindenben ellentétesen alakultak, mindenkit meg kellene hogy gyõzzön arról, hogy az eredetnek nincs nagy jelentõsége.” Itt különösen érdekes, hogy Teller és Szilárd magázódnak, annak ellenére, hogy barátságuk igen régi keletû volt.
Teller szavaiból az is kiderül, hogy a politikába való bekapcsolódását Ernest Lawrence javasolta a legnyomatékosabban. Teller szavait idézve a darabból: „Valamivel korábban már Ernest Lawrence, a ciklotron Nobel-díjas felfedezõje is célzott arra, hogy politikusnak kell lennem. A hidrogénbomba kifejlesztésérõl szóló vita idején meglátogatott és megmutatta nekem, hogy hogyan kell az akkor újdonságnak számító permapressz inget kimosni. Csak lassan jöttem rá arra, hogy arra akar buzdítani, hogy utazzak, vegyem nyakamba az országot és személyesen gyõzzem meg a befolyásos embereket a hidrogénbomba szükségességérõl. A permapressz ingek megkönnyítik az ilyen utazásokat, mert az ilyen ing hamar megszárad és vasalni sem kell.”
Az Oppenheimer-ügyrõl szólva az idõs Teller másképpen látja a dolgokat: „…Mennyivel jobb lett volna, ha elmondom, hogy azzal a szándékkal érkeztem a meghallgatásra, hogy támogassam Oppenheimer biztonsági igazolását függetlenül attól, hogy véleményeink mennyire tértek el a hidrogénbombával kapcsolatban. Ehhez kellett volna azután hozzátennem, hogy milyen negatívan hatott rám az a vallomás, amelyet közvetlenül az én vallomásom elõtt mutattak meg nekem. El kellett volna mondanom, hogy ez az újabb információ késztetett arra, hogy ne javasoljam biztonsági igazolását…
Oppenheimer szempontjából nem változtatott volna a dolgok kimenetelén, de az én szempontomból egészen más lett volna az eredmény. Egyszeruen butaságot csináltam. Ebben az sem vígasztal, hogy Wigner Jenõ egyszer elmagyarázta nekem, hogy a butaság általános emberi tulajdonság. Láthatóan ebbõl az általános emberi tulajdonságból nekem is jócskán kijutott.”
Teller a darabban rezignáltan veszi sorra, hogy életük során háromszor kellett emigrációba vonulniuk. Elõször Magyrországról kellett távozni, majd Németországból, végül az amerikai fizikuskollégák haragja kényszerítette õket belsõ emigrációba, és ez utóbbi fájt nekik a legjobban.
A 90-es években Teller nagy örömmel látogatott Magyarországra, ahol nagyra értékelték a hidegháború befejezésében és a szovjet veszély elhárításában játszott szerepét. Büszke volt magyar kitüntetéseire is, amellyel szülõhazája jutalmazta. A sors iróniája, hogy amikor végre „hazatalált”, egy hamis újsághír keltett körülötte szándékosan hisztériát [5]. Teller ezt a következõképpen fogalmazta meg: „Mondjak egy újabbat? Állítólag egy nyilatkozatban megbíráltam egy magyar politikust, aki «be akarta záratni Paksot, jóllehet nem ért az atomenergiához». Ilyen nyilatkozatot nem tettem, de az most nem érdekes. A politikus viszont sietett reagálni, mondván, «Teller úrnak igaza van: sem az atom-, sem a hidrogénbomba gyártásához nem értek, de nem is terheli lelkiismeretemet tömeggyilkosságban elpusztított milliók halála».
Történelmi távlatok kellenek ahhoz, hogy a szerepemet és mindazokat az eseményeket, amelyekben részt vettem, tisztábban lehessen látni.”
Nos, az olvasó önállóan megítélheti annak a bizonyos politikusnak a szakértelmét és tájékozottságát. Ami viszont Teller szakértelmét illeti, érdemes Alvin M. Weinberget, a reaktorkutatásokkal foglalkozó, Tennessee állambeli Oak Ridge Nemzeti Laboratórium volt igazgatóját idézni [1]: „Teller az egyik legokosabb ember, akivel találkoztam. Nagyon gyors az agya, rendkívüli a fizikusi intuíciója. Ami nem jelenti azt, hogy jó néhányszor ne tévedett volna. Elõáll dolgokkal, amelyek késõbb befuccsolnak. De képzeletgazdag és eredeti. A reaktorok biztonságának teljes egészében õ a feltalálója.” [1]
Ami a történeti hitelességet illeti, egy epizódot érdemes kiemelni, amely egy másik munkában másképpen szerepel. Teller a „csillagháborús” tervekkel kapcsolatban a következõket mondja: „Reagen elnök és Mrs. Reagen 1987-ben fogadást adott a Fehér Házban Mihail és Raisza Gorbacsov tiszteletére. Engem is meghívtak a fogadásra. Ott álltak egy sorban az elnök, Nancy Reagan, Mihail és Raisza Gorbacsov. A vendégek sorban odaléptek hozzájuk és és Reagan elnök mindenkit röviden bemutatott Gorbacsovnak. Amikor hozzájuk értem, elõször Raisza Gorbacsovval váltottam néhány kedves szót, ahogyan az ilyenkor szokás. Ezután Gorbacsov elé léptem és kinyújtottam a kezemet, miközben Reagan elnök bemutatott neki, «Ez itt dr. Teller». Gorbacsov csak nézett maga elé, kezei pedig az oldalán maradtak. Reagan elnök azt hihette, hogy Gorbacsov nem hallotta, és megismételte, «Ez itt a híres-nevezetes dr. Teller», azonban Gorbacsov továbbra sem fogadta el a feléje nyújtott kezemet, csak annyit jegyzett meg, «Sok van a Tellerekbõl». Erre én visszavettem a kezemet és azt mondtam hogy «Valóban, a Tellerekbõl sok van», és tovább léptem. Úgy éreztem, hogy a Szovjetunió elnöke egy hatalmas bókkal tüntetett ki.”
Ugyanez az epizód Teller egy 1990-ben megjelent életrajzában [6] a következõképpen szerepel: „Teller egy Gorbacsovval való kellemetlen súrlódásra is visszaemlékezhetett a Fehér Házban egy fogadáson, amelyet Reagan elnök adott a szovjet vezetõ számára 1987 decemberében történt csúcstalálkozójuk alkalmából. Teller elmondta nekünk, hogy amikor a fogadó sorban állva Gorbacsovhoz lépett, Reagan elnök mosolygott és azt mondta Gorbacsovnak: «Ez ez itt dr. Teller». Gorbacsov nem válaszolt. Reagan erre megmagyarázta: «Ez itt a híres dr. Teller.» Gorbacsov hangja hideg volt: «Sok Teller van». Teller bólintott: «Egyetértek», majd továbblépett. Amint elmondta nekünk: «Ez jó ürügy volt arra, hogy ne kelljen kezet rázni vele.»” Ez a kétféle beszámoló is illusztrálja, hogy milyen nehézségekkel találkozik, aki a múltat igyekszik feltárni. E sorok írója szubjektív okokból hajlamos a színdarabban szereplõ változatot elhinni, mivel Teller személyiségéhez nem illett kifogások, ürügyek keresése véleményének kifejezéséhez.
Hargittai professzor színdarabja érdekes azok számára is, akik már olvastak Tellerrõl, vagy életének egyes részleteirõl már láttak dokumentumfilmet. A szerzõ utószavában két fontos megállapítást fogalmaz meg: „Nincs olyan tudományos módszer, amellyel el lehetne dönteni, hogy Teller megmentette-e a világot vagy sem. Az viszont tény, hogy a 3. világháború nem tört ki, a szabad világ pedig megnyerte a hidegháborút. A bizonyításhoz arra lett volna szükség, hogy Tellernek ne sikerüljön meggyõznie az amerikai kormányt a hidrogénbomba megépítésének szükségességérõl, vagy az Egyesült Államok ne kényszerítse bele a Szovjetuniót a csillagháborús fegyverkezési versenybe. Teller mindkét említett dologban exponálta magát, ami a tudóstársadalom körében sokat ártott a népszerûségének…
Ha a darabból az olvasónak (netán nézõnek) kétségei maradnak Teller Ede megítélésében, akkor az hûen tükrözi a szerzõ kétségeit. Teller az én szememben az a hõs, aki meg akarja menteni az emberiséget, talán meg is menti, de eközben az akaratát a megmentett akarata fölé próbálja helyezni és a megmentett nem tud fenntartás nélkül elismeréssel adózni neki tettéért. Alapvetõen ebben látom Teller Ede tragédiáját.”
A fentieket összegezve, a színdarab igen érdekes olvasmány, feltétlenül ajánlom minden érdeklõdõnek. Azt azonban igen nehéz eldönteni, hogy a színpadon milyen lenne, és milyen színészek lennének alkalmasok az igen bonyolult szerepek eljátszására. Tekintettel azonban arra, hogy 2005 a fizika éve, talán érdemes lenne a darabot színpadra vinni, mert mondanivalója legalább annyira fontos és érdekes, mint a Heisenberg és Niels Bohr kapcsolatát elemzõ Copenhagen c. színdarab, amely mind Londonban, mind New Yorkban óriási sikert aratott, bár a nézõközönség nagy része a darab szakmai részeibõl csak igen keveset érthetett meg.
(Hargittai István: Teller Ede tragédiája, Studia
Physica Savariensia XII., Berzsenyi Dániel Fõiskola, Szombathely,
2004.)
Irodalom
[1] William Broad, Teller háborúja, Osiris, Budapest,
1995
[2] Hargittai István, Út Stockholmba: Tudósok
és Nobel-díjak, Galenus, Budapest, 2004
[3] Hargittai István, Egy tudományos kutató találkozása
a 20. századdal, Typotex, Budapest, 2003 [4] Hargittai István,
Hargittai Magdolna, Szimmetriák a felfedezésben, Vince, Budapest,
2003.
[5] Hargittai István, Utolsó levélváltásaim
Teller Edével, Magyar Tudomány, 2003/12. 1554–1558. o.
[6] Stanley A. Blumberg, Louis G. Panos, Edward Teller, Giant of the
Golden Age of Physics, Charles Scribner`s Sons, New York, 1990