A Royal Society 300 éves
jubileumán (London, 1960)

Némi szünet után folytatom. Az egyetemre való visszatérésem így történt: 1949-ben újra meghirdettem és megtartottam magántanári elôadásomat, sôt dékáni megbízás alapján a fizikus hallgatóknak is tartottam fizikai-kémiából szemináriumot. 1950 elején Erdey-Grúz, aki akkor már a számára szervezett fizikai-kémiai és radiológiai tanszék vezetôje volt, magához kéretett és elmondta, hogy Gróh Gyula professzor, a nagyapám egykori tanszékének jelenlegi vezetôje, öreg, problémái vannak, ezért arra gondolt, hogy segítésére és támogatására vállaljak mellette intézeti tanári állást. Hosszas eszmecsere után igent mondtam, mire arra kért: jöjjek be másnap, mert a párttitkárnak be kell mutatnia. Rokonszenves fiatal nô társaságában találtam, aki elbeszélgetett velem, és úgy látszik megnyertem tetszését, mert hozzájárulását adta kinevezésemhez. [...]

Március 15-én jelentkeztem Gróhnál, aki régi ismerôsöm volt; mint diák, hallgatója voltam és vizsgáztam is nála. Körülbelül a következôkkel fogadott: "igen örülök, hogy Te kerültél ide és nem más, de azt is tudom, hogy amikor végre találtak egy posszibilis utódot, ezek elôbb-utóbb ki fognak rúgni". Rövidesen tapasztalnom kellett, hogy sûrû körülötte a levegô, egyik konfliktus a másikat követte. Mûködésemet tájékozódással kezdtem, bejártam Gróh elôadására, az Általános kémia címû kollégiumra, és ismerkedtem az intézettel. Meglepô volt a haladás, a mennyiségi növekedés. A létszám a hajdani 6-ról legalább 30-ra emelkedett. Annyi hallgatóm volt, hogy hogy be sem fértek a tanterembe. Pezsgett az élet. Úgy láttam azonban, hogy a mennyiségi fejlôdést nem követte minôségi, amely alaposan elmaradt. Az új tanársegédek és gyakornokok kinevezésébe a professzornak vajmi kevés beleszólása volt, a kiválasztásban a pártszempontok megelôzték a szakmai alkalmasság követelményét. Az egyetem vezetésének arculata is megváltozott. Volt ugyan rektor, voltak dékánok, volt egyetemi tanács, de a hatalom a háttérben mûködô pártszervezet kezében volt, amely ezt a hatalmat kifelé fôként a személyzeti és tanulmányi osztályokon át gyakorolta. Ezek személyi összetétele és állománya nagyrészt kívülrôl jött, az egyetemhez nem sokat értettek. Ezt tudomásul kellett venni.

A tanszéki belsô élet a tanszéki pártcsoport szervezésében zajlott. Volt tanszéki értekezlet, amelyen Gróh elnökölt ugyan, de a napirend elôkészítésébe nem vonták be. Megtörtént, hogy az értekezleten új arc jelent meg; kiderült, hogy az illetô új tanársegéd. Erre Gróh, minthogy a kinevezésrôl tudomása sem volt, az illetôt kiutasította. Hasonló konfliktusoknak egyre-másra tanúja voltam. Aztán volt Szabad Nép óra: munkakezdés elôtt összegyûltünk, és kijelölt elôadó értékelte az újság számát. Az elôadók a volt, iskolázatlan altisztekbôl lett laboránsok és fiatal oktatók voltak; ennek megfelelô volt a színvonal is. Voltak ideológiai szemináriumok is, ezeket már külsô, képzettebb elôadók tartották; érdekesek, de egysíkúak voltak, vita nem akart kialakulni. A Tanszék életében fontos szerepet játszott Gróh adminisztrátora, Irénke, aki ugyan helyesen írni nem tudott, de minden, a tanszéket érintô eseményrôl legelsôként volt tájékozva. Nyár végén tôle tudtuk meg, hogy Gróh nyugdíjazása küszöbön áll. Ami szeptember elején egyik napról a másikra, a vele való minden elôzetes tárgyalás nélkül meg is történt, és a tanszék vezetésével engem bíztak meg.

Nem könnyû szívvel költöztem be a professzori szobába, kétségek gyötörtek és ennek két oka is volt. Az egyik: tizenöt éven át kiestem az egyetemi életbôl, kapacitásomnak csak töredékét tudtam a tudományra fordítani, és kérdésesnek tûnt, hogy sikerül-e majd pótolni az így keletkezett hiányt. Sajnos, igen hamar tudománypolitikai funkciókat is kellett vállalnom negyed századon át, és így a lemaradást teljesen kiküszöbölni sosem tudtam. A másik: én a magyar történeti középosztály gyermeke vagyok, bár sohasem politizáltam, mégis a baloldali radikális mozgalmaktól idegenkedtem, és így kérdéses volt számomra, hogyan fogok tudni az új világba beilleszkedni úgy, hogy saját magam lelkiismeretével ne kerüljek konfliktusba. Elsô dolgom az alapelôadás korszerûsítése volt. Ezen kívül kémiai termodinamikát is kellett elôadnom, ami nem csekély munkát okozott. A kutatást is át kellett állítani. Gróh szinte kizárólag fehérjekutatással foglalkozott, az egész tanszemélyzetet erre állította rá, ezen dolgoztak, már amennyiben dolgoztak. E nagyjából sikertelen kutatás helyett szervetlen kémiai témákat állítottam be saját kutatási területemrôl. Közben kiderült, hogy a Puskin utcai (ma F) épület olyan szûkké vált, hogy költözködnünk kellett. A Múzeum krt. 6-8. sz. épület földszintjét alakították át számunkra, ahová 1951 végén át is költöztünk. A következô feladat a tanszék profiljának rendezése volt. A semmilyen szakágazatot nem kifejezô 'általános kémia' tanszéki megnevezést 'általános és szervetlen kémia' névre kívántam változtatni. Itt összeütközésbe kerültem Schulek professzorral, a szervetlen és analitikai tanszék vezetôjével, akinek tanszékén az oktatás és a kutatás gyakorlatilag csak az analitika területére terjedt ki. Végül is kompromisszumos megállapodás született; mi is felvettük a szervetlen kémia megjelölést, így a szervetlen és analitikai tanszék mellett általános és szervetlen kémiai tanszék is mûködött, és mûködik ma is.

1952 nevezetes év volt számomra. Megkaptam a professzori kinevezést, az Akadémia a tudományok doktora fokozattal tüntetett ki, amivel megnyílt az út és a lehetôség az akadémiai tagság felé, és egy harmadik esemény is történt, amivel kissé részletesebben kívánok foglalkozni.

Kinevezésem után alig két hónappal felhívott Trencsényi-Waldapfel Imre rektor azzal, hogy beszélni óhajt velem. Trencsényi szakmája szerint klasszika-filológus, becsületes, de megszállott kommunista volt [...]. A bizonytalanság érzésével mentem be hozzá. Azzal fogadott, hogy a minisztérium tervezi a rektorhelyettesi intézmény rendszeresítését, elsôként az ELTE-n tesz kísérletet, és a rektorhelyettesi tisztség betöltésére engem szemeltek ki. A hír megdöbbentett. Hivatkoztam arra, hogy erre alkalmatlan vagyok, nincs politikai tapasztalatom, most kerültem vissza az egyetemre, a tanszék megújítása minden erômet igénybe veszi, de ô nagy elokvenciával kitartott a terv mellett. Eredménytelenül vettünk búcsút. Pár nap múlva a beszélgetés megismétlôdött, újabb döntés nélkül. A következô napon Darvas József miniszter titkársága jelentkezett telefonon azzal, hogy a miniszter beszélni óhajt velem. Nem sokat aludtam, hiszen ez lesz elsô találkozásom a hatalom egyik vezetô tagjával. Belépve hozzá, így fogadott: "aztán mondd, miért nem akarod elvállalni a rektorhelyettességet?" Elmondtam érveimet, de ô nem tágított, erre kivágtam az utolsó kártyát: a húgomat és családját alaptalanul kitelepítették, olyan rendszerben, ahol ez megtörténhetik, a professzorságon túlmenôen egyéb funkciót nem vállalok. - Csak ez a baj? - mondta mosolyogva. -Visszahozzuk ôket. Ez a válasz teljesen ledöntött a lábamról, valamit dadogtam, hogy még gondolkozom, de tudtam, hogy a kocka el van vetve.

Rektorhelyettesként egyetemi
doktorok avatásán

Darvas szavát megtartotta, és én szeptemberben, mint az ország elsô rektorhelyettese, bevonultam a rektorátusra. Nem álmodtam, hogy ez a megbízás több mint tíz éven át fog tartani. Lassan kialakult a munkaköröm azzal, hogy személyi ügyekkel nem kívánok foglalkozni. A következô évben második rektorhelyettessé Székely György professzort nevezték ki, aki az oktatási és politikai ügykört vállalta, és én tudományos rektorhelyettes lettem. Az egyetemi kutatás elég kaotikus helyzetben volt, azon a mi viszonyaink között képtelen döntés folytán, mely a szovjet rendszert másolva, megszüntette az egyetemi doktorátust, az egyetemet pusztán oktató tanintézetté kívánta degradálni, és a tudomány mûvelését az Akadémia kutatóhálózatára kívánta helyezni. Addig, amíg az Akadémia intézeti hálózata ki nem épül, az egyetemeken is lehetett kutatást végezni, de csak akadémiai irányítással és támogatással. Az egyetem költségvetésében erre egyetlen fillér sem volt elôirányozva. Az Akadémia a támogatást elaprózta, az elosztás nem mindig a szakszempontok szerint történt.

Ilyen helyzetben, mindenek elôtt, az Akadémiával való kapcsolatot igyekeztem kiépíteni. Továbbá törekedtem arra, hogy a tudományos munkáról készült beszámoló jelentések helyett, illetve ezek mellett annak látható jelét teremtsem meg, ezért 1954-ben megindítottam az azóta is tanévenként megjelenô Egyetemi Értesítôt, amely többek között a tanszékeken a tárgyévben publikált tudományos dolgozatok bibliográfiai adatait tartalmazta. Ez serkentôleg hatott, mert mindenki olvashatta, hogy az egyes tanszékeken kik publikálnak és kik nem. Megindítottam továbbá az egyetem idegennyelvû tudományos folyóiratát, az Annalest, amely az egyes tudományágazatoknak megfelelôen szekciókban jelent meg, és bár már eljárt felette az idô, annak idején hiánypótló volt, mert jóformán az egyetlen lehetôség volt a vasfüggöny korszakában ahhoz, hogy a magyar egyetemi tudomány a nyugati világban hallassa szavát.

Megtörtént az akadémiai támogatás korszerûsítése is, az elaprózás helyett akadémiai tanszéki kutatócsoportokat alakítottunk, melyek máig is beváltak. Az én tanszékemen szervetlen kémiai kutatócsoport jött létre, amely jogelôdje az Akadémia Budaörsi úti blokkjában ma is mûködô Szervetlen Kémiai Kutató Laboratóriumnak.

A Egyetemi Tanács, az egyetem legfôbb operatív szerve, minden pénteken délben 2-kor ülésezett. Állandó tagjai voltak: a rektor, a rektorhelyettesek, a dékánok, a pártszervezet, a szakszervezet vezetôje és az egyes napirendi pontokhoz ad hoc meghívott külsô tagok. Gyakran a késô estébe menô üléseken élénk viták és véleményütköztetések voltak [...] csak az váltott ki derültséget, hogy a TTK dékánja, a vallásos Fuchs László, még a legkeményebb Rákosi-idôkben is vita közben 5-kor összecsomagolta iratait és elvonult, mert feljött a csillag. Ma az USA-ban nagyhírû matematikus professzor.

Közben a rektorok mentek, én maradtam. Trencsényit Tamás Lajos, majd Sôtér István, Világhy Miklós és Ortutay Gyula követte. Hozzám legközelebb Világhy állt, akit nagy tudású, meggyôzôdéses, de erôs kritikai szellemû és megnyilvánulású marxistának ismertem meg, aki azonban, talán éppen ezért, nem volt népszerû. 1955-ben lett rektor és együtt csináltuk végig az 1956-os katasztrófát. 1956. október 23-án az Egyetem téren gyülekeztek a felvonuló diákok, élükön Szamuely Tiborral, aki mint balos pártember játszott az egyetemen nagy szerepet. Az ezt követô általános felkelés és zûrzavar az egyetemen is minden tevékenységet megbénított. Úgyhogy pár nap múlva Világhy összehívta egy tanári szobába (mert a rektori helyiséget idegenek szállták meg) a rektori tanácsot, amely kimondta feloszlását és ezzel mûködésünk megszünt. Eltávoztamban betévedtem a párthelyiségbe, ahol a fiatal párttitkárnôt találtam sírva, és teljesen összeomolva. Megsajnáltam és vigasztalgatni próbáltam. November 2-án, egy pénteki napon az egyetemi nemzeti bizottság, melynek elnöke Egyed László professzor volt, a rektori teendôk ellátásával engem bízott meg. A hét végén azonban már nem történt semmi és vasárnap hajnalban megszólaltak az orosz ágyúk. Szerencsém volt. A harcok elültével újra összeült a rektori tanács, én beszámoltam megbízásomról és felajánlottam lemondásomat. A rektor ezt nem fogadta el, sôt a viharos idôkben tanúsított magatartásomért köszönetét és elismerését fejezte ki.

Tartalom | Elôzô rész | Következô rész