Az, akinek képmását leleplezni gyûltünk egybe, puritán lelkének szavát követve azt az óhaját fejezte ki, hogy elhunyta után - szavait idézve - "semmiféle emlékülés vagy szervezett megemlékezés ne történjék". Talán nem kegyetlenség, ha most mégis eltérünk ez óhaj teljesítésétôl, mert bármennyire is tiszteljük nemes szerénysége megnyilvánulását, Erdey-Grúz Tibor tudománypolitikai, tudományos és oktatói mûködése nemcsak saját teljesítménye, hanem erdeményeiben a közé is, immár részévé vált az elmúlt három évtized tudományos élete történetének és a közösség, társadalom parancsa, hogy maradandó alkotásain túl személyét emlékünkbe zárjuk.

Budapesten 1902-ben született. Érdeklôdése a kémia iránt már korán megnyilatkozott: míg a nyári szünidôben gimnazista társai a fiatalság örömeit élvezték, addig ô elvonulva a Gróh-féle Általános kémiát olvasgatta. A Budapesti Tudományegyetemen 1924-ben szerzett bölcsészdoktori oklevelet és ugyanitt kezdte meg Buchböck professzor intézetében pályafutását. Volt gyakornok, tanársegéd, adjunktus, magántanár, c. ny. rk. tanár, intézeti tanár, tanszékvezetô professzor, dékán, végül felsôoktatási, majd oktatási miniszter, pályája tehát töretlenül vezetett az indulástól a csúcsig.

Ebbôl a pályából ágazott ki és vált késôbb dominánssá mûködésének másik színtere, mely 1943-ban akadémiai levelezô taggá választásával vette kezdetét. 1948-ban már rendes tag; kezdeményezô szerepet vállalt az Akadémia újjászervezésében, amely 1949-ben vette fel mai arculatát. Nagy érdemeket szerzett a Kémiai Tudományok Osztályának megalapításában, melynek hat éven át osztálytitkára volt. Három ízben viselte az Akadémia fôtitkári, majd 1970-tôl haláláig elnöki tisztét. Itt is az alaptól a csúcsig jutott tehát, ami kivetíti egyéniségének fôbb vonásait: sokoldalú tehetségét, következetes, céltudatos munkálkodását és óriási, egyetlen percet falhasználatlanul nem hagyó munkabírását.

Erdey-Grúz tudományos habitusának kialakulására döntô hatással volt az a három esztendô, melyet mint fiatal ösztöndíjas részben Fajans müncheni, részben Volmer berlini intézetében töltött, mert ekkor kötelezte el magát végleg az elektrokémia irányában, melynek élete végéig termékeny mûvelôje maradt: utolsó dolgozata az Acta Chimica egyik legutóbbi számában látott napvilágot. Idôtálló eredményeket ért el. A hidrogén-túlfeszültségnek Erdey-Grúz--Volmer-féle, 1930-ban publikált elmélete a mai elektrokémiai tárgyú tankönyvekben is megtalálható, de késôbbi, már itthoni munkatársaival végzett kutatásai, mint az elektrolitikus fémleválás, fémegykristályok elektrolitikus növesztése, fémek anódos oldódásának körülményei az egyenáramra szuperponált váltóáram hatására, az ionvándorlás jelenségei nem elektrolitokat is tartalmazó vizes oldatokban -- amely kutatások eredményeit kb. 100 dolgozatban tette közzé --, ugyancsak általános érdeklôdést váltottak ki. Ezen felül az elektrokémia általa vizsgált területének szintézisét is adta két nagy igényû monográfiában az Elektródfolyamatok kinetikája és a Transzportfolyamatok vizes oldatokban címû mûveiben, melyek több idegen nyelven is megjelentek.

A kutató tevékeny oktató is volt. Vallotta, hogy az egyetemi oktatás és kutatás egymástól nem választható el. A harmincas években az egyetemek kémiai tankönyvekben jóformán ellátatlanok voltak. Nagy hiányt pótolt az 1940-ben megjelent Gróh--Erdey-Grúz--Náray-Szabó--Schay-féle Fizikai-kémia tankönyv, amely több közbülsô változat után az Erdey-Grúz--Schay Elméleti fizikai-kémia címû mûvé fejlôdött. A hozzá csatlakozó Erdey-Grúz--Proszt Fizikai-kémiai praktikum tartalmában egyre bôvülve kilenc kiadást ért el.

A hallgatóság munkáját megkönnyítendô számos rövidebbre fogott könyvet is írt, melyeket népszerûsítô célzatú kisebb munkák sora egészített ki. A keze alól kikerült kötetek száma 50 körül jár.

Az oktatómunkában egyetemi elôadásaival szinte haláláig részt vett, de intenzíven foglalkozott annak szervezésével is. A professzor, a miniszter, az akadémiai funkcionárius ott volt mindenütt, ahol oktatási formák fejlesztésérôl, tartalmi reformokról, egyetemeink szervezeti továbbépítésérôl volt szó. Vitatkozott, érvelt, harcolt elgondolásaiért.

Érdeklôdése a szerkesztôi tevékenységre is kiterjedt. Szerkesztôje és részben szerzôje volt a Magyar Természettudományi Társulat 100 éves jubileuma alkalmából 1940-ben kiadott A természet világa címû sorozat kémiai köteteinek, a Természettudományi lexikonnak, a Kémiai elnevezés és helyesírás szabályai címû kiadványnak, több éven át a Kémiai Tudományok Osztálya Közleményeinek, végül -- de nem utolsó sorban -- 1950-tôl haláláig a Magyar Kémiai Folyóiratnak, melynek irányítása legkedvesebb feladatai közé tartozott.

Akadémiai taggá választásával vette kezdetét az a tevékenység, melyben kirajzolódik Erdey-Grúz másik arca. Az Akadémia 1949. évi újjászervezésének munkálataiban fontos szerepet játszott. Szinte megszakítás nélkül viselt funkciót. Fôtitkári mûködésének idejére esik az akadémiai kutatóhálózat fejlesztése és teljessé tétele. Harcos híve volt az alapkutatás -- sokak által kétségbe vont -- tervezhetôségének, bár azt is hangsúlyozta, hogy az elôre nem látható, a kutató egyéni intuíciójából és ötletességébôl fakadó témához szabad kapacitást kell biztosítani. A Kémiai Tudományok Osztályának gondozása osztálytitkári minôségében szívesen vállalt feladatai közé tartozott.

Életének utolsó szakaszát az Akadémia 1970. évi szervezeti reformja és elnökké választása vezeti be. A reform, melynek tetô alá hozásában jelentôs része volt, és amely az osztályokból és bizottságaikból álló testület és a kutatóhálózat mûködését szétválasztotta, az osztályok, valamint kutatóhelyek kapcsolatát fellazította, ugyanakkor a testületet országosan az alapkutatások véleményezô, iránymutató legfôbb tudományos fórumává kívánta tenni, nem találkozott osztatlan egyetértéssel.

Az elnök elsôrendû feladatának tekintette, hogy a testület az új kívánalmaknak megfeleljen. A helyzet nem volt könnyû, de lankadatlan energiával, a nehézségektôl vissza nem riadva, újra meg újra küzdött azért, hogy a testületi munka hatékonyságát növelje. Új munkaformákat vezetett be, változatos koncepciókat vetett fel, nem csüggedt, ha ellenállásba ütközött, ha a tárcák a testület javaslatait nem kellô mértékben méltányolták, és elérte, hogy az Akadémia testületeinek tekintélye fokról fokra növekedett, bár elképzeléseinek végsô kiteljesedését nem érhette meg.

Erdey-Grúz életmûve természetesen nem maradt elismerés nélkül. Két Kossuth-díj, számos magas kormánykitüntetés, az Akadémiai Aranyérem, különféle bel- és külföldi szervezetek emlékérmei, féltucat külföldi akadémiai tiszteleti tagsága tanúsítja az iránta mindenünnen megnyilvánuló megbecsülést. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem -- az Alma Mater, hol pályáját kezdte -- zárja a sort: 1975-ben honoris causa doktorrá avatta.

Ma lenne 75 éves. Mi pálya- és kortársai, kik oly sok éven át vele együtt meneteltünk, még ma is nehezen tudjuk elhinni, hogy nem láthatjuk többé szikár alakját megfordulni a szokott helyeken, nem lehetünk tanúi többé száraz humorának, puritán egyénisége megnyilvánulásainak. Évtizedeken át a közélet porondján mozgott, hatása a tudomány és a kultúra széles területeire sugárzott szét, de ô maga zárkózott volt, lelke legmélyére betekinteni senkit sem engedett. Akik ismertük, magunkba zárjuk emlékét, az utókornak pedig, mely már csak szellemi hagyatékán át kerülhet vele kapcsolatba, hirdesse a képmás arcának vonásait.