Stresszinterjú

Hogyan adjunk higgadt választ a legkényesebb kérdésekre is?

Bár a Dr. Telkes-iroda soha nem használja ezt a formát, nem árt, ha felkészülünk az úgynevezett stresszinterjúkon való helytállásra is. Vannak olyan vezetôk – fôként erôteljes, domináns személyiségû elsô számú vezetôk –, akik szeretik alaposan „próbára tenni" a jelölteket. Olyan kérdéseket alkalmaznak a felvételi beszélgetés során, amelyek mögött nyíltan vagy burkoltan valamilyen hátsó szándék rejlik, és ezek a kérdések feszültséget, félelmet keltenek. Csak úgy sikerül helytállni a stresszinterjúkon, ha felkészülten kezdünk a beszélgetéshez, ha tudjuk, hogyan akar majd csapdába szorítani, kellemetlen helyzetbe hozni a kérdezô. A cél, hogy végig nyugodtan, összeszedetten gondolkodjunk. Ha nem akarja, nem érik el a kérdezô zavart keltô kérdései, ha pedig nem vigyáz magára, összeroppanhat.

Minden ember hallott már olyan történeteket, melyekben a kérdezô a szerencsétlen jelentkezôt olyanokra kéri, hogy „Adja el nekem ezt a tollat", vagy „Mondja el, hogyan tökéletesítene egy játékmackót". Esetleg a jelölt hirtelen szembetalálja magát egy kisebb csapattal, akik azonnali választ várnak olyan kérdésekre, mint „Tegyük fel, hogy Ön fogadást ad. Ki az a tíz híres ember, akit meghívna, és miért pont ôket hívná meg?" Ha Ön erre a kérdésre visszakérdez: „Élve vagy halva?" – csalhatatlan bizonyítékát adja annak, hogy nem ijed meg a saját árnyékától.

Az ilyen és hasonló szörnyû kérdések mind arra valók, hogy a jelöltrôl minél több dolog kiderüljon: mennyire kiegyensúlyozott, hogyan viselkedik, ha nyomás alatt van, mennyire magabiztos. Sokan minden esélyüket elvesztik azzal, hogy ezeket a kérdéseket úgy fogják fel, mintha valaki személyesen ôket akarná megalázni, és ennek megfelelôen is reagálnak ahelyett, hogy az egészet úgy fognák fel, mint kihívást, jó lehetôséget arra, hogy igazi lényüket megmutassák.

Tapasztalataim szerint, ahogy az üzleti élet is mind agresszívabbá válik, a stresszinterjú-módszer úgy kezd egyre nagyobb teret hódítani. A mai felvételi elbeszélgetéseken sok olyan csavart, trükkös kérdés hangzik el, amelyekhez hasonlók csak legszörnyûbb rémálmainkban szerepelnek. A jelölt tehetsége, képessége arra, hogy valamikor majd karriert csináljon, már ezek szereplésén is meglátszik. A kérdezô rendszerint tapasztalt, öreg róka, akinek a fejében pontosan elrendezve ott vannak azok a módszerek, amelyekkel képes mindent kiszedni a jelöltekbôl, amire kíváncsi. A kérdéseknek és az általuk keltett légkörnek megvan az a hatása, hogy az embert ki tudja hozni a sodrából, elôszedi az igazi egyéniséget. A stresszinterú célja pontosan ez: nem általános kérdésekre különleges választ kapni, illetve ilyen válaszokra képes embereket lehet kiválogatni.

Ennek a fajta interjúmódszernek az egyik elterjedt technikája az, amikor a jelöltet megpróbálják tudatosan hibázásra kényszeríteni, rávenni arra, hogy saját maga hozza magát kellemetlen helyzetbe egy-egy kérdésre adott rossz válaszával. Látszólag nyugodt kis beszélgetésnek tûnik az egész, lassan már nem is figyelünk annyira a kérdések esetleges hátsó szándékaira, aztán hirtelen egy sorozat erôszakos, hátulról támadó kérdés jön – és az addig nyugodt jelölt máris kapkod, össze-vissza beszél minden butaságot. A kérdezô a viszonylagos biztonság érzetét kelti az emberben, mondjuk ezzel a kérdéssel: „Mennyi volt a fizetése, amikor a mostani helyén dolgozni kezdett?", aztán: „Mennyi most a fizetése?", aztán: „Szokott prémiumot kapni?", végül felteszik ezt a kérdést: „Vannak anyagi problémái?", vagy: „Az Ön korában hogy-hogy nem keres többet?" Akik így kérdeznek, tudatosan és ügyesen használják kérdéseiket arra, hogy az üzleti életben mindennapos váratlanságot, erôszakosságot a beszélgetés során mesterségesen elôidézzék. A tudatosan elôidézett feszültség kezelésére képes emberek várhatóan jól viselik majd az igazi nyomást is.

Hogyan ismerheti fel a nagy interjúkészítô mestereket? Mindenekelôtt az igazi kérdezô nagyon keveset beszél. Kutatások szerint a profi interjúkészítôk az egész beszélgetés során az idô mindössze 12 százalékát használják fel maguk, ez alatt teszik fel a kérdéseket. Alig ejt el néhány megjegyzést, nem idôzik sokat a válaszok felett, az ember semmi segítséget nem kap tôle, semmi információt nem szerez teljesítményének értékelésérôl.

A kérdéseket rendszerint elôre megtervezik, kihegyezik, a következôt mindig eltakarva, rétegezve sorrendbe rakják. A kérdezô behatárolja a témát, amivel kapcsolatban kérdéseket fog feltenni. Ez legyen mondjuk annak a vizsgálata, hogy e jelölt hogy kezeli a kellemetlen helyzeteket. Az elsô kérdés még rendszerint ilyen egyszerûen hangzik:

– „Tud nyomás alatt dolgozni?"

Egyszerû eldöntendô kérdés, igen vagy nem választ lehet rá adni, de nem lesz könnyû megbirkózni a folytatással.

– „Jó, mondjon egy esetet, amikor nyomás alatt kellett valamit elvégeznie!"

A válasz egy történet lesz. Ezután találkozunk a rétegezés technikájával, a következô példában hat réteget fed majd fel a beszélgetés vezetôje. Nem árt belegondolni, hogy érezheti magát a felkészületlen jelölt.

– „Ön szerint mi okozta ezt a helyzetet?"

– „Pontosan mikor is történt mindez?"

Vigyázat! Az olyan történetek, amelyekben ezreket mentett ki az égô irodából, ellenôrizhetôek a referenciák alapján!

– „Ha visszagondol arra az idôre, saját teljesítményének melyik területével van a legkevésbé megelégedve?"

Ez az. Eddig arról volt szó, milyen remekül is boldogulunk a legnehezebb körülmények között, hirtelen pedig saját magunk alatt vágjuk a fát.

– „Nyilván voltak ott mások is. Mit gondol, ôk mit tehettek volna azért, hogy könnyebben túl lehessenek az egészen?"

Csapda. A munkatársak, a fônökök viselkedésének kritizálása hibás válasz, jobb diplomatikusan kikerülni.

– „Ön szerint ki a felelôs a történtekért?"

Megint az elôzô kérdéssel próbálkozik.

– „Hol kellene Ön szerint a vezetésben változtatni ahhoz, hogy még egyszer ne fordulhasson elô ilyesmi?"

Megfigyelhettük mûködés közben a riporterek régi módszerét, amikor egymás után teszik fel a miért, mikor, ki, mit, hogyan, hol kérdéseket. Mindig jól használható, de leginkább akkor kerül elô, ha az elhangzott sikertörténet túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Egyszer csak utalások helyett pontos példákat várnak, a kérdések is másképp kezdôdnek: „Beszéljen arról, amikor", „Avasson be…". Itt már nem lehet mellébeszélni.

Miután ezen túlestünk, barátságosabb hangnemben más témákra kerül sor: „Mit tanult az esetbôl?" A jelölt érettségét és ítélôképességét teszi próbára ez a kérdés. A válaszban hangsúlyt fog kapni az a néhány fontosabb személyes jellemzô, amit az elmesélt történet kiemelt. Amikor a kérdezô azt érzi, hogy a jelölt most majdnem kimondott valamit, amit esetleg nem akart, vagy zavarban van, bizton lehet számítani arra, hogy tükröt tart a jelölt elé: megismétli a válasz legfontosabb néhány gondolatát, és csendben figyel: „Tehát megtanulta, hogy a vezetés kulcsa a szervezés." A kérdezô elképzelése szerint a csöndes és figyelô tekintet arra készteti a jelöltet, hogy tovább beszéljen, folytassa amit abbahagyott. Aki ennek beugrik, azon veszi észre magát, hogy már nem is tudja, mirôl beszél. A megoldás: tudni kell abbahagyni a beszédet. Amikor észrevesszük azt a bizonyos figyelô tekintetet, tudnunk kell, hogy már csak alig pár mondatot szabad mondanunk. Ha nem ezt tesszük, annak az a kellemetlen érzés a következménye, hogy egy nagy gödörben vagyunk, és egyre mélyebbre ássuk le magunkat.

A legnagyobb gondban akkor vagyok, amikor közhelykérdéseket tesznek föl, mert csak közhelyes válaszok jutnak eszembe. Például, amikor azt kérdezték, hogy ha én kapnám meg az állást, mi lenne az elsô ténykedésem, ez, mint derült égbôl a villámcsapás, úgy jött. Aztán megértettem, hogy most nem jópofákat kell mondanom. Hogy elôször is megnézném, hogy mi is az, amit nekem el kéne adnom. Hanem arról kell beszélnem, hogy ôk üzletkötôt keresnek, én az vagyok, tehát tudom, hogy mit várnak el tôlem. Föl kellett találnom magam, minden helyzetben meg kell éreznem a stílust.

Elôfordul, hogy nem is egy kérdezôvel állunk szemben. Ebben a helyzetben mindig emlékezzünk annak a nônek a történetére, akinek egyszerre öt másik kérdéseire kellett válaszolnia. Azok öten mind egyszerre kérdeztek és várták a válaszokat, ô meg szegény még félig sem válaszolt egy kérdésre, már azon kapta magát, hogy elhangzott a következô. Ekkor megállt egy pillanatra, nagy levegôt vett és mosolyogva így szólt: „Fogják vissza a lovakat, hölgyeim és uraim. Ezek mind nagyon jó kérdések, mindre válaszolni fogok, ha eljön az ideje. Most pedig, ki a következô?" Válaszával megmutatta az ôt kérdezôknek, amit igazából tudni akartak, és amire akkor kíváncsiak, amikor mindent megkérdeznek: kiegyensúlyozott-e a jelölt, hogyan viseli a megfélemlítést.

Az ember igazából soha nem tudhatja, mikor kezdik el úgy faggatni, hogy nem a válaszainak az értelme vagy igazsága a legfontosabb, hanem a mögöttük rejlô egyéni tulajdonságok. Gyakran elôfordul, hogy pont akkor keveredünk bele, amikor sok megbeszélés után már szinte automatikusan kezdünk el valamit megbeszélni egy feljebbvalónkkal. Ebben nincs semmi meglepô: a képességeinkkel már nagyrészt tisztában vannak, a fônök viszont még nem tudja, mennyire vagyunk alkalmasak magasabb beosztásokra.

A legfélelmetesebb beszélgetéseket már azelôtt fel lehet ismerni, hogy a kérdezô akár csak egy szót is szól: nem tudunk kapcsolatot teremteni vele a szemünkkel, nem üdvözöl minket, feszült a légkör. A kérdezô érdektelennek, talán kicsit agresszívnak is tûnhet. Az elsô szavak, amiket hallunk, például ezek lehetnek: „Nos, gyerünk, kezdjük. Nem akarom az egész napot ezzel tölteni." Az ilyen helyzetekben a felkészültség a legfontosabb, ezért a következôkben az ilyen kezdetet követô néhány leggyakoribb kérdést és a rájuk adható válaszokat elemezzük.


Vissza | Tovább

Dr. Telkes József: Karrierkönyv. Kódexpressz Kiadó, Budapest, 1994.
http://www.kfki.hu/chemonet/hun/olvaso/dtj/index.html