Bizonyára Ön is járt már úgy, hogy belépett egy emberekkel zsúfolt terembe (pl. színházi vagy mozielôadás elôtti várakozáskor) és néhány perc melegedés után nézegetni kezdte az embereket. Ilyenkor észrevehette – ha eddig nem tette, egy adandó alkalommal figyelje meg –, hogy rövid idô múlva pontosan érzi, hogy ki az a néhány ember a sok közül, aki valamilyen szempontból fontos lehetne az Ön számára. Aki szimpatikus, vonzó személy az Ön számára, vagy ellenkezôleg, utálatos vagy ellenszenves benyomást kelt, de mégis valamiért oda kell figyelni rá. A legtöbb ilyen kapcsolatból persze semmi nem lesz (bár az elsô látásra fellobbanó szerelmek is ebbe a jelenségcsoportba tartoznak), itt csak az az érdekes, hogy a lelkünk mélyén létezik valami séma vagy klisé, amelynek a lenyomatába ha valaki illeszkedik, akkor fontosnak, különlegesnek találjuk a magunk számára. Néha meg tudjuk ezt okolni – pl. az illetô emlékeztet valakire, aki fontos volt az életünkben – máskor nem találunk rá magyarázatot.

Még egy fontos sajátossága van ezeknek a tudattalan egymásra hatásoknak. Az, hogy általában kölcsönösek. Vagyis ha valaki nekünk szimpatikus és vonzó, szinte biztosak lehetünk abban, hogy a másik ember is hasonlót érez. (És fordítva.) Engedje meg, hogy ennek illusztrálására egy személyes történetet meséljek el.

Második feleségemet a munkahelyemen ismertem meg, és sokáig igyekeztük elnyomni magunkban egymás iránti vonzódásunkat. Erre alapos okunk volt, ô ugyanis férjnél volt, én pedig a fônöke voltam. Hosszú hónapokig nem is történt közöttünk semmi olyasmi, ami bármilyen szempontból túlmenne a szokásos munkahelyi kapcsolatokon. Szerettünk együtt dolgozni, kölcsÖnösen jó szakembernek és jó munkatársnak tartottuk egymást. Amikor aztán – hónapok múlva – igazi kapcsolat lett a dologból (elôször titkos, aztán nyilvános), barátaink elmondták, hogy azt hitték, mi már régóta titkos kapcsolatban vagyunk. A környezet – minden akaratunk a tiltakozásunk ellenére – sokat megérzett a köztünk kiépült érzelmi szálakból, amelyekrôl mi magunk oly sokáig nem akartunk (nem mertünk) tudomást venni.

Az emberek közötti vonzás és taszítás olyan mélyen gyökerezô élmény, hogy nagyon nehéz rá racionális magyarázatot adni. Nem is kell. Ám azt fontos tudnunk, hogy létezik, és hogy ez az elsô hatás olyan erôs és elsöprô lehet, hogy pozitív vagy negatív értelemben meghatározza a kapcsolat sorsát. Amikor belépünk a felvételi beszélgetésre, ez a titkos kapcsolat néhány másodpercen belül létrejön, és érezteti hatását. Ha a beszélgetés nem akar menni, ha nem alakul ki oldott légkör, ha nem válnak egymás számára érdekessé és fontossá a partnerek – nos, akkor nem sokat lehet tenni. Szerencsére azért sok olyan szempont és fogás létezik, amellyel kedvezôbb képet alakíthatunk ki magunkról az elsô beszélgetésen. A fejezet további részében ezekrôl lesz szó. Csak ne feledjük el, hogy figyeljünk önmagunkra, a lelkünk mélyén megszólaló hangra, amely – ha megtanulunk odahallgatni – pontosan megjósolja számunkra a kapcsolat jövôjét. És ne tegyünk magunknak szemrehányást, ha nem jön be elsôre a dolog: semmit sem tehetünk a természet titokzatos törvényei ellen.

Sajnos sokan és sokféleképpen alábecsülik az emberek közötti érzelmi kapcsolatok jelentôségét. Vezetôi konzultációk során gyakran tapasztaltam, hogy a rendkívül okos és ügyes menedzserek is gyengék ezen a területen. Mintha valami szégyellnivaló lenne abban, hogy a dolgokat nemcsak objektív módon, hanem szubjektív oldalról is meg lehet közelíteni. Pedig jobb lenne, ha az emberek közötti kapcsolatokat – és általában az emberi természetet – inkább megismerni és felhasználni próbálnánk. Olyan ez, mintha nem fogadnánk el a gravitáció törvényét, és úgy próbálnánk élni, mintha nem is létezne…

Nézzük hát most, hogy mi az, amit tehetünk! Mindenekelôtt nézzünk ismét egy kicsit önmagunkba. Van valami, ami zavar az efféle beszélgetésekben? Jó, ha felidézzük, milyen vizsgázók voltunk az egyetemen. A helyzet ugyanis nagyon hasonló, mint a vizsgán, azzal az apró külÖnbséggel, hogy egy állás elnyeréséért nem (elsôsorban) a tudásunkat, hanem saját személyiségünket kell tudni eladni valahogy.

A legtöbb ember izgalommal érkezik a felvételi beszélgetésre – ez teljesen természetes. Azzal azonban, hogy a következôkben leírt szempontokat megfogadja, jelentôsen javíthatja a teljesítményét. Minden csak perspektíva kérdése. Ismét – mint korábban is – hangsúlyozni szeretném, hogy mindenki – tehát Ön is – képes azoknak a gyakorlati készségeknek az elsajátítására, amelyekkel kezébe ragadhatja az irányítást. Aki ügyes, akár megfordíthatja a felvételi beszélgetés látszólag a felvételizô számára hátrányos helyzetét. Igen, jól hallotta, némi gyakorlással akár azt is elérheti, hogy Ön lesz az, aki interjút készít a személyzeti vezetôvel!


Vissza | Tovább

Dr. Telkes József: Karrierkönyv. Kódexpressz Kiadó, Budapest, 1994.
http://www.kfki.hu/chemonet/hun/olvaso/dtj/index.html