A szerelvényünk néhány kilóméterrel Sajólénártfalva (ma Lenartovcs CSD) állomás előtt vesztegelt. Nem tudott előbbre jutni, mert a
visszavonulás következtében, előttünk végig katonai alakulatokkal megrakott szerelvények vártak az indulásra. Éjszaka volt. A
szomszédos sínpárra egy vonat futott be. Kis idő múlva abefutott szerelvény mellett nagy mozgolódásra, igen élénk beszélgetésre
lettem figyelmes. A mi vagonunkból is a keret néhány tagja leugrott és csak nagy sokára tértek vissza. Hangoskodtak, nyilván ittak,
ezután csend lett. Elaludtam. Amikor reggel felébredtem, a felvigyázó egyik keret, Varga Károly őrvezető (civilben békési kubikus)
könyörög, kéri segítségemet, mert már csak alig lát...
- Mi történt őrvezető úr magával, hiszen az előző nap még kutyabaja sem volt?
Az éjszakai szerelvény tartálykocsikból állt. A szomszédos szerelvényekről a különböző alakulatok katonái, hogy a tartálykocsikban lévő szeszt fasszolják, Varga is lement, vitte a cimborák kulacsait is, és még az éjszaka, kissé felvizezve ittak, de ő a kávéjába is öntött ebből és most...Mutatom a kinyújtott kezemen az ujjaimat, de... ő már nem tudja megmondani, hány ujjat lát...Rögtön felötlött bennem, hogy az őrvezető nem szeszt, hanem faszeszt, metylalkoholt ivott és a mennyiséget is tekintve, válságos helyzetbe került.
Pillanatok alatt fellapoztam a Müller receptkönyvet és az olvasott ajánlás (natrium hydrocorum) alapján a századparancsnok útján elrendeltettem, hogy a fellelhető szódabikarbónát gyűjtsék össze, majd az ebből készített oldatot nyomban leitattam Vargával és egyidejűleg kértem a parancsnokot, hadd kísérjeljem meg itt Sajólénártfalván megkeresni a községi orvost, hiszen Varga életveszélyben lehet!
Varga a parancsnok kedvence volt (a bajtársakhoz túlontúl szigorú, éppen ezért nem rokonszenveztek vele), ezért meghagyta, vigyem
Vargát mindjárt magammal. El is indultunk a sajólénártfalvai állomás irányába, de mielőtt még elértük volna az állomás épületét,
feltűnt egy vöröskereszttel ellátott sebesültszállító kórház-vonat és így lépteimet - Vargát támogatva - arra irányítottam.
Szerencsénkre a vonatnak is meg kellett állnia, így Vargát magam előtt tolvafelkapaszkodtunk. A napos tiszt a kórház-vonat
parancsnokához irányított. A törzstiszti rangot viselő parancsnok, külsőm után ítélve kollégájának nézett.
- Csak nem gondolod komolyan, - mondta - hogy én a frontról jövő kórház-vonat parancsnoka ,,ennek'' a nyilvánvaló
exitálásával rontani fogom a statisztikámat? Megtagadom a felvételét, de egy gyors gyomormosást elvégezhetünk. Gyere, - szólt a
segédtisztjéhez - majd hárman megcsináljuk.
És ebbe a ,,háromba'' engem is beleértett. Lefektettük Vargát, majd csövet dugtunk a szájába. Közben előre-hátra kellett
döntenünk, de már alig jött ki valami a szájából.
- Felszívódott! Vidd a legközelebbi PUP-hoz (pályaudvar-parancsncsnokság), hogy kórházba utalják.
- Igenis! - szabályos tiszteletadással.
Nem rontjuk a statisztikát, ez fontosabb, mint egy ember élet! Újabb jelentkezés a saját parancsnokomnál. Rövid
tanácskozás a segédtisztjével. Kiállítják a menetlevelet. A parancsnokom egy tizedes lesz (a Debreceni Egyetem Madártani Intézetének
az altisztje). A fiúk kiállnak az országútra, hogy lestoppoljanak egy gépkocsit, én leakasztom a mindig készenlétben lévő
kenyérzsákomat. Az úttesten már emelik is fel Vargát egy tehergépkocsi platójára, mi ketten a tizedessel mellé telepszünk. Irány:
Bánréve, az ottani PUP. Az őrvezető feltápászkodik, öklendezni kezd, mi ketten visszük a kocsi hátsó falához és tartjuk a fejét...
Itt közlik, hogy a putnoki leánynevelő intézetbe - mely szükségkórház - kell mennünk, ahol már a kórház tele van metylalkoholos
mérgezettekkel. Kezünkbe nyomják a papírt, melyet a tizedes vesz át, és indulunk is kifelé. A PUP-tól néhány lépésnyire az
útelágazásnál egy marcona német katona - mellén pléhtábla ,,Gendarmerie'' - irányítja a forgalmat. Németül szólítom meg.
- Lebensgefährlich, ...- legyen a segítségünkre.
És valóban, az első járművet, egy kis DKW-t leállítja. Hárman ülnek benne. A szabad hely is tele van szajréval.
Reménytelennek látszik az ügy, de szemrevételezik Vargát, magával tehetetlen állapotában és kiintenek a kocsiból, az egyik feltartja
a hüvelykujját, és így mutatja, hogy egy személyt elvisznek, és máris csinálják a helyet. Most az én tizedesem ura a helyzetnek.
- Nem lehet Vargát úgysem megmenteni - monjda - de menjen vele, üljön maga be és vegye Vargát az ölébe.
Közben átadja az iratokat is. Visszamegy a századhoz és mindent jelent ia hadnagy úrnak.
Elköszönünk egymástól.
Varga az ölemben ült a kórházig. Ebben a kényelmetlen helyzetben mintegy hat milométert tettünk meg, amikor a kis DKW vezetője
hirtelen fékezett.
- Hier sind wir, also schnell, schnell heraus, wir müssen weiter gehn.
Nagy nehézséggel állítottam fel Vargát az ölemből, kezét előrenyújtva, botorkálva kereste az utat. Csak néhány lépést
kellett tennünk és máris az országos hírű leányintézetnek a kerítésén belül voltunk. Az egyemeletes, tornyos kis fogadóépület
alagsorába irányítottak, ahol fertőtlenítő tussberendezés ontotta a forró vizet. Néhány percet várnunk kellett. A gomolygó gőzben
odaállították a szerencsétleneket, és azok, mint a collstock estek össze, eszméletüket vesztve, többé fel sem keltek. Hordágyon
vitték el a hullákat...De Varga erős szervezete nem mondta fel a szolgálatot, ezt is kibírta. Eközben lefolyt az adminisztráció
is. Tőlem elvették a menetlevelet és mint aki eleget tett a parancsnak, vissza akartak irányítani a századomhoz. Egy ismerős arc
bukkant fel, a csabai kórház fiatal orvosa, dr. Sáró András, ide volt beosztva. Bár csak futólag ismertük egymást, most felismerve,
a segítségemre sietett. Kértem, hogy tartsanak vissza és ha túléli az őrvezető úr az esetet, együtt hagyhassuk el a kórházat és
együtt mehessünk vissza a századhoz...(Természetesen - azóta, hogy elhagytuk a századot - ezzel ellentétes tervek
foglalkoztattak.)
- Kevés a remény erre - mondta Sáró doktor - zsúfolt a kórház metylalkoholosokkal, nem áll rendelkezésre az antitoxin
és így rengetegen exitálnak. A tartályvonat már hosszabb utat tett meg e vidéken és az utászok, tüzérek, gyalogosok nekiestek a
könnyű prédának...
Aggodalmas arcomat látva dr. Sáró kieszközölte, hogy hivatalosan nem vesznek tudomást arról, hogy visszamaradok és az osztályán, a sebészeten, egy éjszakára a zsúfolásig megtelt kórházban ágyat is adott számomra. Vargát az épület másik szárnyán, egy emeleti tanteremben helyezték el, közvetlenül az ablak alatt. A helyiség padlózata szalmával volt fedve, itt és az alattunk lévő tornateremben is, kivétel nélkül metylalkoholosok fetrengtek. Üvöltöttek, belső részeiket marta a méreg, szájuk habzott és semmit sem láttak már...
Másnap kora reggel felkerestem Vargát. Az ágyszomszédja az éjjel kiszenvedett. Megmerevedett tetemét akkor vitték ki. Varga is el volt készülve a legrosszabbra, mert át akarta adni a ,,Brieftaschniját'', utolsó üzenetét feleségének, Jucikának és Családjának Békésre, a Kastélyzúgba. De azt ne mondjam el, hogy a faszesz áldozata lett...A látottak alapján nem volt könnyű Varga Károlyt bíztatni, hogy az erős szervezete, a gondos orvosi kezelés visszaadja életerejét, dehogy is veszem áa a pénztárcáját. Feleségének pedig majd odahaza személyesen meséli el, hogy milyen veszedelmet élt át. Inkább arról faggattam, mire is lenne szüksége, megpróbálom előteremteni. Úgy látszik, mindez hatott, mert nagy nehezen kinyögte, hogy sok uborkát szeretne enni...
Hoztam a piacról uborkát és napjában többször is ott voltam mellette. A kórház nem volt felkészülve a tömeges metylalkoholos beteg gyógyítására. Napközben is azt a tájékoztatást kaptam, hogy egy entitoxin (rézszulfát) előállításán dolgoznak, mely semlegesíti a mérgezést...
Nekem szállás után kellett néznem. Ebben a féllegalitásban ez nem volt könnyű feladat. A nyilaskeresztes párt itt is működött. Kapcsolat nélkül nagy körültekintéssel lehet csak szállásra szert tenni. A városba menet a főút egyik mellékutcájához érve, láttam, hogy az egyik ház kapujából egy tüzérhadapród hozza ki a holmiját. Kérdésemre készséggel közölte, hogy a szállása éppen felszabadult és ha a kórházban dolgozom, úgy Bariék nemcsak megtiszteltetésnek fogják venni, hogy a ,,doktor úr'' náluk lakik, de kifejezetten örülni is fognak, mert a néni betegeskedik és így nem lesz gondjuk orvosra.
A hadapródra hivatkozva, az öreg házaspár barátsággal fogadott szoba-konyhás kis lakásukban. A szoba egy hálószoba garnitúra
bútoraival teljesen megtelt. A két ágy előtt egy kis heverő.
- Itt aludt a hadapród úr is, - mondja Bariné - halljuk, mennyire nincs hely a kórházban, talán egy kis időre alkalmas
lesz a doktor úr részére is? Aztán tetszik-e engem gyógyítani, mert nagyon heptikás vagyok ám...
Aztán a beszéd az akkori hadihelyzetre terelődött, miközben az öreg Bari kinyilvánította, hogy a csodafegyvereket Hitler csak ezután fogja bevetni, ő ezt onnan tudja, mert a fia, - aki egyébként Sajóecsegen vendéglős - nyilas pártszolgálatos...
Eközben a kórházban sikerült előállítani az antitoxint és azok, akik ezt az időt sok-sok szenvedés árán át tudták vészelni, az ismételt injekciózás után lassan magukhoz tértek, fokozatosan visszanyerték a látásukat is. A biztos haláltól menekültek meg. A betegek között határtalan volt az öröm. Még néhány nap és teljesen felszívódik a méreg. Épp jó időre esett ez, mert a kórház is cihelődött. Mozgásban van az egész kórházi apparátus, rövidesen tovább kell menniök. Csak a súlyos betegeket viszik magukkal, ezért már előre kijelölték azokat, akiknek el kell hagyniok a kórházat és vissza kell térniök az alakulatukhoz. Varga is az egyik reggel nagy, kitörő örömmel újságolta, hagy újra lát és egy-két nap múlva elhagyhatja a kórházat.
A rádió híreiből nem lehetett eligazodni, de a kórház áttelepüléséből azt szűrtem le, hogy közeledik a front, nem lehetnek innen messze a szovjet csapatok. A helyzet jobb felismerése érdekében betértem a Piac-tér sarkán lévő könyvesboltba, ahol egy térképet vásároltam. Egyik oldalán Magyarország hegy- és vízrajza, a másikon a megyék voltak feltüntetve, amolyan iskolai lap volt ez, csak a nagyobb helységekkel. Ettől sokkal okosabb nem lettem...
Putnoki tartózkodásunk hatodik napján, reggel a kórház irodájába rendeltek. Közölték, hogy készüljünk fel a távozásra. Délben megkapjuk a papírokat, visszairányítanak a századunkhoz. Ezért az alakulat helye felől érdeklődtek...
Hat nap, a kényszertű útmegszakításokat is számításba véve, nagy idő...Amíg mi Putnokon időztünk, az alatt a század már biztosan
elhagyta az ország határát és nem titkolt rendeltetési helye, Németország felé közeledhetett, Vagy már egy ottani láger foglyai...Így
hát a válasz nagyonis egyértelmű volt: ,,Biztos tudomásunk szerint Budapest-Kőbánya alsó pályaudvar''. A precíz (alsó pályaudvar) válasz
hallatára az írnok ezt jegyezte fel.
- Délben jöhetnek vissza a ,,nyíltparancsért''...
Varga visszament a kórterembe, készülődött az útra. Én dr. Sárótól vettem búcsút, kilátásba helyezve, hogy majd egyszer Csabán találkozunk és ott mindent megköszönök. Az alibi érdekében kértem még egy receptet, hogy a vásári pecsenyesütő Bari házaspárnak a patikából ,,üveges orvosságot'' vihessek. Bari nénit elláttam jó tanácsokkal...
Már dél felé járt, amikor visszatérőben voltam a kórházba. A főúton egy menetelő utász századra terelődött a figyelmem. A menet baloldalán
egy tartalékos, idősebb főhadnagy haladt. A parancsnokunk volt. Egyszerre ismertük fel egymást. Székely Ferenc a Csabai Kereskedelmi Bank
főnöke volt, régi ismerősöm.
- Hát te hogy kerülsz ide? - kérdezte és átöleltük egymást, ami nem kis fennakadást okozhatott a menetelő katonái és az utcai
járókelők előtt egyaránt. Gyors helyzetjelentésem után nyomban felajánlotta, hogy álljak csak be a menet végébe és ő garantálja nekem, a
hajam szála sem fog meggörbülni, együtt megyünk haza Csabára...
- Igen, igen ne gondolkozzál semmit.
- Nem hagyhatom magára azt az embert a kórházban.
- Na majd visszatalál nélküled is az a keret a századához. Csabán egyébként is az oroszok már bent vannak! Vitéz Jánossy Gyulát,
a németeket olyan odaadóan kiszolgáló polgármestert már láncra verve Aradra szállították. Nagybátyád, Szamek Oszi, mint doktor Szamekiu, a
román követség orvosa a Pannóniában, ott van a családja is...
Az nem volt kétséges, hogy Feri barátom kész a csapattestébe belopni, és fedezni is engem, de Vargát mégsem akartam magára hagyni, - azt azonban, hogy az én legközelebbi rokonaim nem kerültek deportálásra, és Pesten Vannak, sőt Oszkár fogorvos létére a román követség orvosa, optimizmusra hajló fantáziámat is túszárnyalta...Ez a Feri jól eldobta a sulykot...
- Csapd be az öregapádat Ferikém! - És néhány szóval még megkösznöntem jóindulatát és a közeli otthoni viszontlátás reményében elbúcsúztunk egymástól.
Mire Varga a kórházat elhagyhatta, nagy utat járhatott be...és ezt a maga módján közölte is velem.
- Nagyon hálás vagyok magának, az életben nem felejtem el, amit magának köszönhetek. Alárendelem magam, bármit kérhet tőlem, hiszen ha a századnál magamra hagy, már rég a túlsó parton lennék...
Ez már nem a keretlegény hangja volt...A rend kedvéért a vasútállomasra baktattunk. A III. osztályú váróterem padjára kuporodtunk le. Kint szemerkélt az eső. Elmondtam, hogy a ,,Nyiltparancs'' szerint Pest felé kellene tartanunk, de ha átáll ,,József apánk'' oldalára, akkor az irányt úgy kell vennünk, - számításba véve az igazoltatásokat is - hogy balkéz felé egy nagy kört teszünk, akkor mondhatjuk, hogy Pest felé megyünk, de nem vonattal és nem szekérrel, mert a rázkódtatást még a szervezete nem bírja elviselni a halálos betegség után, - hanem gyalogosan, és ha minden kedvez, szépen besétálunk a szovjet csapatok soraiba...
Varga Károly, a ,,kubikus'' megértette a stratégiát, ráállt...Mire elállt az eső, a kora délutáni órákban el is indultunk, a sínek mentén vezető kocsiúton és az első útelágazásnál bal felé fordultunk...