Fizikai Szemle honlap

Tartalomjegyzék

Fizikai Szemle 1991/12. 417.o.

A 20. SZÁZAD MÁSODIK FELE

Palló Gábor
BME Fizikai Tanszék

A fordulat évei

Miután átvonult a front Magyarországon, és az infernális budapesti ostrom után előjöhettek az emberek búvóhelyeikről - már aki el tudott bújni -, a fizika és a tudomány lehetőségeit éppúgy újra kellett gondolni, ahogy az élet minden apró és nagy területét. Minthogy a zökkenőmentes folytatásra márcsak az anyagi veszteségek, de méginkább Bródy Imre, Gerő Loránd, Pogány Béla, Ortvay Rudolf, Schmid Rezső halála miatt nem látszott sok esély, kétféle következtetésre lehetett jutni: 1. mihamarabb elhagyni az országot; 2. megpróbálni a romokra palotát építeni, megszerezni a tudomány számára azt a lehetőséget, amely korábban nem adatott meg.

A Budapesti Egyetem Gyakorlati Fizika Tanszékének professzora, Békésy György (1899-1972) így írt visszaemlékezésében: "a háború alatt az oroszok nagy területeket romboltak le, azt is, ahol én éltem, a Duna közelében. A legmagasabb megmaradt fal körülbelül egy méter magas volt. Sok barátom lakott a környéken, meglátogattam őket, mielőtt úgy döntöttem, hogy elmegyek. Belekiáltottam nevüket az ürességbe, de senki sem jött elő, ezért egyik nyílástól a másikhoz mentem, tudtam, hogy ki kell jönniük vízért. Ezekben a nyílásokban feltárult Budapest tragikus történelme... Mivel nyilvánvaló volt, hogy tudományos munkámat, nem fogom tudni folytatni, úgy döntöttem, elmegyek Magyarországról." [1] Ez volt tehát az egyik alternatíva. Talán a logikusabb.

A másik: nekigyűrkőzni az újrakezdésnek. Ennek azonban már több megoldási lehetősége is akadt. A legkézenfekvőbb, hogy a tudósok belülről, saját autonóm világukból indítsanak mozgalmat. Ennek élén Szent-Györgyi Albert (1893-1986) állt, Bay Zoltánnal (1900- ) szövetségben, ám végül ők is Békésy útjára kényszerültek.

Az "ötvenes évek" sem a politika, sem a tudomány történetében nem 1945-ben kezdődtek. A háború után az életösztön nemcsak a színészeket vezette legendás előadások megtartására a lebombázott tetejű színházakba, nemcsak a munkásokat a romok eltakarítására. A fizikusok is hozzáláttak az élet alapfeltételeinek megteremtéséhez, a tantermek beüvegezéséhez, az egyetemi oktatás mielőbbi beindításához. Erőfeszítésük Debrecenben és Szegeden már 1944 novemberében, a többi városban 1945 tavaszán járt eredménnyel. Nem lehetett tudni, legfeljebb néhányan gyanították, mit hoz a jövő.

Az Akadémián jó esély látszott a teljes megújulásra. A fizika és általában a természettudományok a korábbi magyar szellemi életben csupán a "futottak még" kategóriájába tartoztak, de Szent-Györgyi úgy látta, ennek egyszer s mindenkorra végét lehet vetni. Nem elégedett meg azzal, hogy az 1945 március 7-én tartott első értekezleten kizárják a háborús bűnösnek nyilvánított József főherceget, Hóman Bálintot és Orsós Ferencet. Bay Zoltán támogatásával azt javasolta, a legkiválóbb 30 tudós kivételével mindenki mondjon le tagságáról, és ez a 30 tag válassza újra az egész Akadémiát. Radikalizmusa óriási vihart kavart, melynek vége elutasítás lett. A következő napon ezért maga Bay Zoltán és Szent-Györgyi Albert jelentette be, hogy föláll a megtisztelő székből.[2]

A Természettudományi Osztályon valóban aggasztó jelenségeket lehetett tapasztalni. Nem vettek fel a tagok közé néhány jelentékeny tudóst; nem járultak hozzá, hogy Szent-Györgyi kapja meg az Orsóstól visszavont nagyjutalmat; de főleg nem sikerült módosítani a természettudósok méltatlanul alacsony akadémiai arányán. Látva a rombadőlt műhelyeket, a műszerpark tönkremenetelét, a könyvek, folyóiratok hiányát, Szent-Györgyi áprilisban már az Akadémián belül felállítandó "tudománymentő bizottságot" tervezett, amelyben a természet- és társadalomtudósok egyenlő arányban vettek volna részt az ő elnökletével, és Bay lett volna a természettudományok felelőse. Ehelyett az Akadémia felállított egy Reformbizottságot, melynek ugyan Szent-Györgyi is tagja lett, ám ettől sem remélhette a természettudományok méltó megbecsülését.

Támogatást elsősorban a baloldaltól várt, és ebben megerősítette júniusi moszkvai utazása. Erős benyomást tett rá a szovjet tudomány támogatottsága, szervezettsége, a tudósok óriási társadalmi presztizse, és egyszersmind igazolva látta nézetét a magyar Akadémia teljes megújítására vonatkozóan. Tiszteletbeli elnöke lett a Magyar-Szovjet Művelődési Társaságnak, és a szovjet tudományos rendszer hazai propagátorává vált. Ez persze nem akadályozta abban, hogy továbbra is az angolszász életforma és demokrácia feltétlen híve maradjon.

Reménytelennek tartva az Akadémia megújulását, úgy döntött, hogy 1945 július 30-án életrehívja a Természettudományi Akadémiát, egy tökéletesen új tudományos testületet, mely konkurense az Akadémiának, és kikényszerítheti a szükséges változásokat. A TTA-nak 39 belföldi és 10 külföldi tagja volt. A fizikusok: Bay Zoltán, Békésy György, az MTA régebbi tagjai, továbbá Ernst Jenő és Gombás Pál új tagok. A külföldi tagok között szerepelt Hevesy György, Kármán Tódor, Neumann János. Az elnök Szent-Györgyi Albert mellett alelnök lett Bay Zoltán, főtitkár Gombás Pál, és az elnöki tanácsba beválasztották Békésy Györgyöt is.

A TTA alkalmas eszköznek bizonyult a természettudomány megfelelő súlyának kiharcolására. A tudományos élet megosztását ellenzők a két Akadémia közötti heves veszekedések ellenére igyekeztek megegyezést keresni, és 1946 júliusában meg is találták a megoldást. A TTA valamennyi tagját átvették az MTA-ba, a III. osztályt matematikai, fizikai, kémiai és műszaki tudományok osztályává tették, és létrehozták az önálló biológiai és orvostudományok osztályát. Ennek eredményeként a természettudósok aránya 36%-ról 41%-ra nőtt. Ekkor lett akadémikus Gombás Pál, Ernst Jenő, és olyan, később eminens szerepet játszó tudósok, mint Rusznyák István, Straub F. Brunó, Sántha Kálmán. Szent-Györgyi 1946-ban végre megkapta az akadémiai nagydíjat, a Marczibányi-mellékjutalmat pedig az éppen Svédországban dolgozó Békésy György, aki rendes taggá is előlépett.[3]

Időközben kirajzolódott a koalíciós idők politikai térképe. A pártok programjai tudománypolitikai utalásokat is tartalmaztak. Megindulhattak a viták a politikai elkötelezettségről, a tudomány autonómiájáról, társadalmi szerepéről, mindarról, ami a megújulás alapelveit érintette. Többféle út vázlata rajzolódott ki, de ahogy a kommunista párt hatalma egyre inkább egyeduralommá vált, a valóban megépíthető utak száma rohamosan csökkent.[4] Ráadásul krónikus pénzhiány lépett fel a tudományban, amit még kilátástalanabbá tett, hogy az államosítások eredményeként az Akadémia is elvesztette önálló vagyonát, végképp kiszolgáltatódott a politikának.

De a kommunista úton is volt egy elágazás. Lehetett önálló úton haladni, saját, de természetesen bolsevista úton, és lehetett másolni a Szovjetunió mintáját.

A magyar kommunista párt az első utat választotta, és 1948-ban megalakította a Magyar Tudományos Tanácsot Gerő Ernő elnökletével, 3 szakosztállyal, 30 taggal, és azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy létrehozza a kommunista céloknak alárendelt tudományos életet. A MTT-nak a fizikusok közül Gombás Pál lett tagja. Rövid fennállása alatt a testület számos fontos intézkedést hajtott végre. A legnépszerűbb volt, hogy jelentősen emelte a fizetéseket, ám a legfontosabbat, a korábban sohasem hallott abszurdumot, az ötéves tudományos tervet még éppen csak elkezdte kidolgozni. A Tudományos Tanács kormányszerv volt, a pártirányítást előbb a Tudományos Bizottság, majd hosszú évekig a Pártkollégium vette át. Tevékenysége során fokozatosan kezdett fölvázolódni, a szocialista tudomány rendszere.[5]

Végülis mégsem ez az alternatíva valósult meg. A fordulatot a nyilvánvaló külső beavatkozás hozta, amennyiben a szovjetek a magyar tudománypolitikusok tudtára adták, hogy nem tűrnek önállóskodást, partnerüknek kizárólag a Magyar Tudományos Akadémiát tudják elfogadni. Egyszeriben végeszakadt az önálló útnak, engedelmeskedni kellett. A szocialista tudományt a javában agonizáló Akadémián kellett a kommunista pártnak megvalósítania, ami számos nehézséggel járt. Tenni azonban semmit sem tudott (nincs bizonyíték arra, hogy próbált volna) a szovjet követelés ellen. Föladta saját terveit, és bevezette a szovjet szocialista modellt a mindaddig teljes mértékben német mintát követő magyar tudományos életbe.[6]

Azonban már ezt megelőzően, 1947-ben néhány kiemelkedő tudós megérezte, milyen irányban alakulnak a dolgok. Berzenkedett a fényes szellők lobogtatta vörös zászlóktól, hatalmas Sztálin képektől, mozgalmi daloktól, erőszakos agitátoroktól. Bay Zoltán írja: "hogy van az, hogy Ernst Jenő, az örök antagonista, a pártot abszolút tekintélyként ismeri el? Azelőtt arra használta az eszét, hogy - ha kellett a legcsavarosabb okoskodással is - felfedezze a hibát valamiben. A tudományban ma is ezt csinálja. A párttal kapcsolatban fordítva működik az agya. Itt minden erejét összeszedi, hogy amiről világosan látszik, hogy rossz, arról bebizonyítsa, hogy jó. Talán a kommunizmus alaptétele, a kommunista filozófia az a végső bizonyosság, amelyet egész életében keresett, s melyet most megtalált? Szó sincs róla! Vitáink folyamán meggyőződtem, hogy Ernst Jenőnek fogalma sincs arról, hogy mi a dialektikus materializmus, és nem érdeklik a gazdasági elméletek sem... Ernst Jenő olyan kommunista volt, aki nem tudta, mi a kommunizmus."[7] Ilyen agitátor persze csak arról győzhette meg Bayt, legokosabb mihamarabb a határ nyugati oldalára kerülni. Az az ember, aki oly sok évig vezette a Tungsram-gyár laboratóriumát, és az egész gyár viszonyait oly régen, oly jól ismerte, aki az ott dolgozó 3500 ember viselkedésén fel tudta fedezni a nagypolitika mechanizmusait, aki látta a gyár, a kultúra, saját kifejezésével: "az élet" tönkremenetelét, hogyan is választhatott volna másképp?

Nem sokkal Bayt megelőzően Gombás Pál társaságában Szent-Györgyi is elhagyta az országot, mivel 1947-ben már ő is látta, hogy számos vonzó tulajdonsága ellenére, a szovjet rendszert nem neki találták ki. Gombás egy idő múlva visszatért, Szent-Györgyi azonban megérezhette, hogy itthon komoly veszélyek leselkednek a nyugati kapcsolatokat, nyugati kultúrát becsülő és igénylő nagy egyéniségekre. Inkább ő is Békésy megoldását választotta, aki ekkor már a Harvard Egyetemen folytatta itthon megkezdett, 1961-ben Nobel díjjal jutalmazott munkáját.[8]

Fizika a szocialista tudományban

A magyarországi fizika történetében viszonylag egységes korszakot alkotott a szocializmus kezdeti szakasza. Lényegesen egységesebbet, mint a politikatörténetben: hiába tekinthető lényeges szempontokból egységes egésznek az 1948 és 1989 közötti időszak, 1948, a fordulat éve, még nem 1949, a Rajk-per terrorhullámának kezdete. 1950 is nagyon különbözik 1953-től, az "új szakasz" nyitányától, ez pedig 1955-től, amikor az új szakaszt tanácsos volt már elfelejteni, hogy 1956-ot ne is említsük. Az 1957-ben induló kádári megtorlási időszak nem azonos az 1963 utáni konszolidáltabb periódussal, és ez sem az 1966-tól 1973-ig tartó, aránylag liberális szellemű reformkorral. Igaz, 1968-tól értelmiségi berkekben kevesen maradtak, akik megőriztek valamit optimizmusukból. A hetvenes évek elején megindult stagnálás talán 1978-ban érkezett inflexiós ponthoz, ahonnan már nem volt visszaút a nyolcvanas évek totális összeomlásától.

Mindez a hidegháború által indított és vezérelt kétpólusú erőtérben zajlott. Nagy kérdés, valamely esemény mennyiben tekinthető az erőtér hatásának, és mennyiben önálló akciónak, némelykor abban a hiú reményben, hogy magát az erőteret is befolyásolhatja. Mert ahogyan a szocializmust nem Magyarország vezette be, ugyanúgy nem is ő döntötte meg.

A világtörténelem vulkáni erejű folyamatait persze nem a tudományok irányítják. Az elmúlt félévszázadban azonban a fizika mintha megszegte volna ezt a szabályt, és szerénytelenül magas helyet harcolt volna ki magának. A nukleáris energia mind bomba, mind reaktor formájában az erőtérnek is forrásává lett. A II. világháború után a fizika, főként a magfizika soha nem látott privilégiumokhoz juttatta a szakmát, a kifogyhatatlan energiaforrás igézetével. A Manhattan-terv mintát szabott a tudomány művelési formáinak, létrehozta a big science-t, ami aztán általánossá vált a részecskefizikában, és kisugárzott a többi területre. Köztük a számítástechnikára, később információs technológiára, amely a hatvanas évektől egyre hangosabban dörömbölt az ajtón, míg aztán el nem árasztotta a teljes modern világot egészen a hadviselésig, állandó igényt támasztva az új anyagok iránt, és ezzel fellendítve a szilárdtestfizikát, anyagtudományt. A század első harmadának nagy individuális teljesítményei már ősi korszaknak tűntek.

Hirosima és a chicagoi reaktor azt sugallták, hogy a fizika, illetve a tudomány, beleértve a társadalomtudományokat, elvben mindent megold. Amikor azonban kezdtek elszennyeződni a folyók, a savas eső tönkretette az árnyas erdőket, a városok levegője tűrhetetlenné vált, új betegségek kezdtek pusztítani, és az emberi feszültségek sem oldódtak, nem alakult ki a mindent orvosló társadalmi technológia, akkor a mérhetetlen szcientista tisztelet az ellenkezőjébe csapott át. Az ellenkultúra a hatvanas évek végétől mind élesebben fordult a tudomány ellen, mind hatékonyabban mutatta fel korlátait. De talán éppen ez segített hozzá, hogy elnyerje reális társadalmi helyét, megtalálja azt a pontot, amely körül a megbecsülés ingája leng.

A magyar fizikusoknak ebben a koordinátarendszerben kellett dolgozniuk: a mesterségesen felépített politikai rendszer mesterséges tudománypolitikai viszonyai között. El kellett fogadniuk, hogy a szocializmus szolgálólányaivá degradálják a tudományt, de ki lehet használni, hogy erre a szolgálóleányra óriási szükség van. A hidegháború a magyar fizikusokat is beemelte a kedvezményezettek körébe olyannyira, hogy még az orwelli "gondolatrendőrség" is tisztes távolságban maradt. Az absztrakt művészek Dubnában állíthattak ki, nem Moszkvában vagy Leningrádban. Másrészt a rendszer saját ideológiai legitimációjára is felhasználta a tudományt, azt állítva magáról, hogy ez az első és egyetlen tudományos alapokon nyugvó világnézet és társadalom. Mindennek következtében a fizikának bonyolultan örvénylő vizeken kellett hajóznia: az egyik parton a sem gazdasági, sem intellektuális, sem politikai tekintetben nem racionális feltételek, a másikon a mélységes hit a fizika megváltó erejében. Így történhetett, hogy az ötvenes-hatvanas években alighanem aranykorát élte a magyarországi fizika. Minden jellegzetesen sztálinista-szocialista vonása ellenére, még az intézményi felépítésben is megmutatkozott a korábban sohasem tapasztalt mértékű fejlődés.

A hatvanas-hetvenes évtizedforduló környékén azonban érződni kezdődtek a korlátók. Beszélni kezdtek a tudomány és termelés elválaszthatatlanságáról, ami egyre inkább a kutatás közvetlen ipari hasznosításával, értsd: pénzre válthatóságával lett szinonim. A tudomány általános tekintélyvesztése, az ideológiai meggondolások háttérbe szorulása, de mindenekelőtt a rendszer hanyatlása abban mutatkozott meg, hogy egyre érezhetőbbé vált az anyagi feltételek romlása. A munka mind nagyobb részét kellett pénzkeresésre fordítani. Ez lassanként a kutatás nagy mértékű eróziójához vezetett.

Minthogy azonban a hatvanas évektől fokozatosan felszámolódtak a korlátok, melyek a nyugati kapcsolatokat akadályozták, a kutatók egyre nagyobb része tett szert nyugati kapcsolatokra és megbecsülésre. Lassanként elkezdődött egy újabb emigrációs hullám is, amely a nyolcvanas évtizedben már évente kb. 3000 kutató eltávozásához vezetett.[9]

Ámde az 1950-ben kialakult viszonyok a fizikában lényegüket tekintve állandóak maradtak mindvégig. Persze a politika hullámverései be-behallatszottak a fizikusi munkaszobákba, okoztak is kisebb változásokat, de a struktúra lényegét nem érintették. Az első körülbelül húsz év egyetlen fizikusgeneráció vezetésével telt el, amely részint kiépített egy új tudományszerkezetet, részint kinevelte utódját, a stafétabotot átvevő tanítványokat, akik a következő húsz esztendő meghatározó egyéniségeivé váltak. Az ő tevékenységük azonban még nem értékelhető tárgyilagosan. Itt csak a megelőző generáció munkájának meghosszabbításaként merül fel nevük és munkásságuk egy-egy részlete, de ez sem szisztematikusan, adott esetben a lényeget is nélkülözve. Az ő időszakukban már áttekinthetetlenebbekké váltak a viszonyok, és beköszöntött a hanyatlás is.

Az ötvenes években kiépült struktúrában is érvényesült egyfajta folytonosság a korábbi időszakokkal. Nem csupán azért, mert a személyek részben azonosak maradtak, hanem mert az Akadémia, a Társulat, az egyetemek képezték a keretet, mégha átalakult belső szervezettel és a régitől lényegesen eltérő tartalommal is. A megújulás és a folytonosság ugyancsak együtt jellemezte a kutatások témáit.

A szocialista Akadémia kialakítása

Az Akadémia átalakítása több lépésben zajlott. Először megalkották a törvényi kereteket, utána különféle szűrési eljárásokkal létrehozták a végrehajtásra alkalmas tudományos személyzetet, végül fokozatosan kiépítették a szervezeti rendszert.

1949 december 13-án az országgyűlés megszavazta a törvényt, mely megszüntette a Magyar Tudományos Tanácsot, és meghatározta az Akadémia helyét és célját: "olyan központot kell létrehozni, amely az elméleti és alkalmazott tudományok fejlesztésével, művelésük tervszerű megszervezésével képes az ország összes tudományos erőit a szocialista társadalom építésének szolgálatába állítani." [l0]

Az Akadémia ettől kezdve elvesztette eredeti funkcióját, nem tudósok társaságaként működött tovább, hanem mint a "tudomány legfelső testülete", akármit is értsünk ezen. Mindenesetre kettős funkciót kapott: egyrészt megőrizte a tudósok fórumának funkcióját, másrészt viszont gazdája lett a korábban nálunk nem létezett kutatóintézeti hálózatnak. A két funkció mint a kenőszappan és a szilvalekvár keveredett össze, szétválaszthatatlanul, egymás működését megmérgezve.

A szocialista Akadémiához mindenekelőtt szocialista akadémikusok kellettek. Vagy ha nem szocialisták, legalább lojálisak, minimum nem ellenszegülők. Bonyolult manipulációk eredményeként 1949-ben sikerült elérni, hogy az átszervezés előtti 258 tagból, csupán 103-at válasszanak ujjá, 122-t tanácskozó taggá degradáljanak, ami azt jelentette, hogy megvonták szavazati jogukat, és valójában elvesztették tagságukat, a többieket különféle címeken kizárták. A megfelelő szűrés után felvett új tagokkal együtt 128 tagja és 3 tiszteleti tagja lett az Akadémiának, ebből a III. osztályra négy jutott, fizikus csak egy: Kovács István. A földrengésszerű átszervezés nyomán az 1945 előtti tagoknak mindössze 34%-a őrizte meg tagságát, kommunista párttag 41%, a társadalomtudományi részesedés 35%-ra olvadt.[11]

A szocialista átszervezés nem rázta meg mélyen a fizikusok akadémikus gárdáját. Az első és legkézenfekvőbb ügy volt, hogy a tiszteleti tagok közül kizárták Lénárd Fülöpöt (1862-1947), akiről sokan azt tartják, nem is volt magyar. Ez ugyan nem igaz, mert Pozsonyban született 1862-ben, ott is járt iskolába. Eötvösnél is dolgozott asszisztensként, és az Akadémiának sokáig rendes tagja volt, ám miután Németországba költözött, és ott foglalt el különféle katedrákat, olyannyira elfogult németté vált, hogy a nézet mégiscsak érthető. Lénárd 1905-ben elnyerte a Nobel-díjat a katódsugárzással kapcsolatos híres kísérleteiért. A tízes évek második felében azonban egyre fokozottabban náci lett; tehát nem Hitler alatt, nem opportunizmusból, hanem saját önálló meggyőződéséből, mégpedig a fizikára a legkártékonyabb módon. Az ő és elvbarátja, Stark által hírdetett "deutsche Physik" mozgalom a nácizmus direkt megnyilvánulása a tudomány tartalmi régióiban is. Érthető tehát, hogy a háború után az első volt, akivel nem lehetett tovább közösséget vállalni. A két totalitarianizmus nem fért meg egy fedél alatt.[12]

Illegális külföldi tartózkodásuk miatt megszüntették Bay Zoltán és Békésy György tagságát, elveszítvén velük a kiemelkedően legtehetségesebb kísérleti fizikusokat.[13]

Kizárták Császár Elemér (1891-1955) rendes tagot is, mivel a népbíróság elítélte háborús bűneiért. Császár 1938-tól a pécsi egyetemen volt fizikaprofesszor. Főként a sugárzásokkal foglalkozott, a röntgensugárzásról kitűnő könyvet írt, de nem ért el kiemelkedő önálló eredményeket. Gnómszerű, rosszindulatú ember volt, antiszemita, aki a szélsőségesen jobboldali időkben nagyonis otthon érezte magát. Igen rossz viszonyba került tanársegédével, Ernst Jenővel, akinek szakmai képességeiről sem volt nagy véleménnyel. Ernst szerint Császár juttatta őt koncentrációs táborba, miután állásából is kitette. Börtönbüntetése után Császár a hírhedt recski munkatáborba került, két és fé1 év múlva megromlott egészségi állapotban szabadult, és Tarján Imre segítségével sikerült elhelyezkednie a röntgengyárban.[14]

Tanácskozó taggá minősítették vissza Rybár Istvánt (1886-1971), akiről tanítványai is úgy vélekednek, hogy nem érdemelt helyet a legfelső tudományos testületben: Eötvös tanítványa volt, később a Kísérleti Fizika Tanszék professzora. Szinte egész életében a torziós inga tökéletesítésével foglalkozott. Ez sikerült is neki, de a kísérleti fizika tudománya a 30-as években már régen messze járt ettől. A sors szeszélye, hogy 1919 végén többek között az ő heves támadásai következtében zárták ki a budapesti egyetemről az egyik legnagyobb magyar tudóstehetséget, a későbbi Nobel-díjas Hevesy Györgyöt. Ennek azonban semmi köze nem volt Rybár visszaminősítéséhez tanácskozó taggá, ami ellen a fizikustársadalom a mai napig sem tiltakozik.[15]

Nem volt akadémikus Lassovszky Károly, az egyetem Csillagászati Tanszékének vezetője, de a politikai fejlemények áldozatává vált, mint az egyetem rövidéletű amerikai intézetének igazgatója. Lassovszkynak még a háború előtti időkből fennmaradtak jó amerikai kapcsolatai, minthogy észlelni is módja volt az újvilágban. Alkalmasnak tűnt tehát arra, hogy amikor az amerikaiak értékes könyvtár ajándékozásával akarták segíteni a magyar tudósokat, ő legyen a könyvtár fogadására felállított intézet igazgatója. Közben persze megőrizte helyét a Csillagászati Tanszéken is. A hidegháború megindulásával azonban ez lehetetlenné vált. Mindkét tisztségéből eltávolították: hogyan is maradhatott volna jó csillagász valaki, aki egyszer az ellenséggel ilyen közeli kapcsolatban állt?[16] Detre Lászlót, a Csillagvizsgáló Intézet igazgatóját szintén tanácskozó taggá minősítették vissza.

Az eltávozottak és kizártak okozta vérveszteséget enyhítette, hogy előre lépett egy új tudósgeneráció, másrészt hazatért a már nemzetközi hírnévre szert tett Jánossy Lajos, a kozmikus sugárzás kutatója, aki addig Dublinban dolgozott. Jánossy a honi fizika kiemelkedő személyiségévé vált, majdhogynem a korszak szimbólumává.

Minthogy ettől kezdve az Akadémia lett a tudomány irányítóközpontja, az akadémikusok kerültek kulcspozícióba. Ez nem csupán magas tudományos tekintélyt, befolyást, kutatási feltételeket hozott mind felszereltség, mind a munkatársak tekintetében, hanem - a társadalom szcientista ideológiájának megfelelően - komoly privilégiumokat is. Ilyenek voltak az autók, üdülők, kiemelkedő fizetések stb. Aki tehát akadémikus lett, sohasem látott társadalmi megbecsülésben részesült. A III. osztály fizikustagjai, és ezzel a korszak meghatározó személyiségei a következők voltak. Tiszteleti tag: Hevesy György; rendes tagok: Gombás Pál (1909-1971), Novobátzky Károly (1884-1967); levelező tagok: Gyulai Zoltán (1887-1968), Kovács István (1913- ), Selényi Pál (1884-1954). 1950-ben csatlakozott a rendes tagokhoz Jánossy Lajos (1912-1978), a levelező tagokhoz Budó Ágoston (1914-1969), 1953-ban Szalay Sándor (1909-1987). Ernst Jenő (1895-1981) biofizikusként az orvosi osztálynak lett tagja. Ők váltak tehát egy egész fizikatörténeti korszak főszereplőivé, legbefolyásosabb egyéniségeivé.[17]

Az alacsonyabb szintű tudósokat is szűrésnek vetette alá az 1951-ben bevezetett új minősítési rendszer. Korábban az egyetemek adták a fokozatokat, a doktorit és a magántanárit, amiket rendkívüli és rendes tanári fokozat követett. A szovjet rendszer áthelyezte a központilag vezérelt Akadémiára a tudományos minősítés egész ügyét. Még azon belül is viszonylag független Tudományos Minősítő Bizottságot állított föl, amely az új fokozatokat, a tudományok kandidátusa és tudományok doktora fokozatot ítélte oda. Az egyetemek csak évekkel később tudták kiharcolni ismét a doktoráltatás jogát, amitől ezen a téren is összekeveredett a német hagyomány és az új szovjet modell. Ez utóbbi mindenesetre ideológiai politikai követelményeket is tartalmazott, pl. az orosz nyelv valamilyen fokú ismeretét, továbbá vizsgát marxizmusból, az államilag kötelező ideológiából. Az új fokozatok bevezetése idején a korábbi minősített tudósokat elbírálták, melyik szintet érdemelték ki, érdemen természetesen a sajátos új szempontokat is értve.[18] Ettől kezdve pedig a kutatók állandó berzenkedése ellenére, a politikailag legkevésbé sem befolyásolhatatlan Tudományos Minősítő Bizottságon keresztül vezetett a kutatói karrier. A bevezetés után húsz évvel, 1970-ben összesen 310 fizikus kutató közül 71 rendelkezett kandidátusi, 15 tudományok doktora fokozattal, és 10 volt akadémiai tag.[l9]

Intézetek

A személyi átalakítást nem kisebb jelentőségű intézményi átszervezés követte. Az MTA másik funkciójának megfelelően, kiépült a kutatóintézeti hálózat, amely a fizika következő évtizedeit nagy mértékben meghatározta. Az átszervezés koncepciója egyértelmű: a korábbi, német mintát követő tudományszerkezetet, mely a tudományos kutatást a többé-kevésbé autonóm egyetemekre koncentrálta, egyetlen közös centrumból irányítható rendszerré alakítani. Ez azután a központosított tervgazdaság mintájára, maga is terveket hajt végre, mégpedig kutatási terveket, hagyva az egyetemi oktatást azokra, akiknek ez a dolguk. Az átszervezés tempóját jellemzi, hogy már a Tudományos Tanács is létrehozott nem kevesebb, mint 26 intézetet.[20] Az Akadémia 1950-ben 4 intézettel rendelkezett, 1951-ben 10-zel, 1955-ben 21-gyel, 1960-ban 34-gyel, 1970-ben 43-mal.[21]

A fizikustársadalmat az átszervezés szinte sokkolta, mégpedig elsősorban az 1950-ben létrehozott Központi Fizikai Kutató Intézet (KFKI) révén. A Magyar Tudományos Akadémia Atommag Kutató Intézete (ATOMKI) 1954-ben alakult Debrecenben, a Műszaki Fizikai Kutató Intézet (MÜFI) 1958-ban Budapesten, ugyanebben az évben Debrecenben létrehozták a Napfizikai Obszervatóriumot, 1959-ben az Izotóp Intézetet és 1976-ban a Természettudományi Kutatólaboratóriumokat Budapesten. Az Akadémia elkezdett működtetni olyan kutatócsoportokat is, amelyek tagjai nem oktatók, hanem főhivatású kutatók voltak: az Akadémia finanszírozta őket, de az egyetemeken voltak elhelyezve. 1954-ben alapították az Elméleti Fizikai Tanszéki Kutató Csoportot (ELTE), a Lumineszcencia és Félvezető Tanszéki Kutatócsoportot (JATE), a Kristályfizikai Tanszéki Kutatócsoportot (BOTE), a Kristálynövesztési Tanszéki Kutató Csoportot (BME). [22]

Ezekhez a kutatóhelyekhez csatlakoztak a különféle egyetemek fizikai tanszékei, amelyek saját kutatócsoportjaikkal lényegesen nagyobb békében éltek együtt, mint a KFKI-val. A KFKI és általában az akadémiai intézetrendszer kezdetben nem támaszkodhatott új kutatókra, csak a meglévőkre. Minthogy túlnyomó többségük az egyetemeken dolgozott, az intézetek létrehozása egyszersmind a tanszékek elszegényítésével járt együtt: a KFKI elszívta az egyetemekről a kiváló fizikusok jelentős részét, másrészt az egész magyar fizikára fordított anyagi erőforrások mintegy felét. Ezt természetesen a többi kutatóhelyen dolgozók erősen nehezményezték. Az új struktúra, végülis akármilyen eltökéltséggel hozták is létre, akármilyen ellentmondást nem tűrő, akarnok, a legdurvább eszközöktől sem visszariadó korszakban, nem tudta egycsapásra gyökeresen elvágni a hagyományok minden szálát.

Leginkább talán a nemzetközi kapcsolatrendszert tudta átalakítani. A hidegháború, a vasfüggöny valóban mesterségesen elszakította a németországi szálakat, és megakadályozta azt is, hogy a háború után az Óceán másik partjára áttevődött szellemi centrummal új kapcsolatok alakuljanak ki. Ugyanakkor a Szovjetunió, mely a fizika számos területén, pl. a magfizikában a nemzetközi élvonalban haladt, nem fogadta tárt karokkal a magyar kutatókat, márcsak a hidegháborús katonai szellem, a nagyhatalmi elzárkózás okán sem. Tarján Imre, az MTA Fizikai Bizottság akkori titkára, aki 1954-ben az elsők között tett tanulmányutat a Szovjetunióban, végülis azzal a tapasztalattal tért haza, hogy az egész szovjet tudományos rendszer beláthatatlan maradt, néhány gyümölcsöző kapcsolat megteremtése ellenére.[23] A nemzetközi együttműködés főként a környező szocialista országokra korlátozódott, közülük is - a hagyományok folytatásaként - kiemelkedett a kelet-német.[24]

Az ötvenes évek második felétől kezdve a szovjet kapcsolat súlya fokozatosan növekedett. Ez részben összefügghetett a nyugati világ integrációra való törekvésével, amit a CERN megalakulása példáz talán legjobban, részben pedig az egyre megbízhatóbb értelmiség felnövekedésével. Mind a magfizika, mind a szilárdtestfizika területén egyre intenzívebbé vált a kooperáció. Az áttörést a dubnai Egyesített Atomkutató Intézet 1956-ban történt megalakítása hozta. Itt kb. 800 kutató dolgozott állandóan, és a személyzetnek több mint felét a 11 tagország nem szovjet kutatói adták. Az első 25 évben kb. 200 magyar szakember dolgozott az intézetben.[25]

A diákok utazása alapvetően a Szovjetunió felé irányult, részben tudományos ösztöndíjasokként, részben aspiránsokként, aminek eredményeként ott szerezhették meg a Szovjetunióból Magyarországra importált tudományos fokozatukat. Ez számukra előnnyel járt. Az összes szovjet ösztöndíjast tekintve, 33%-uk töltött be állami vagy politikai vezetői tisztséget, míg az összes magyar diplomásnak csak 6%-a jutott el idáig.[26] A fizikusok közül az első ösztöndíjasok közé tartozott Pál Lénárd, a KFKI későbbi főigazgatója.

Az Eötvös Loránd Fizikai Társulat

A fizika intézményrendszerében mindig fontos szerepet játszott a Társulat, ám ennek a széles társadalmi alapon működő intézménynek is a korhoz igazodó, új arculatot kellett öltenie. Az ötvenes években a Társulatnak kiváltképp nagy szerepe volt. A nemzetközi elszigeteltség, a civiltársadalom elszegényedése idején a szakmai összefogás, ha politikától nem is maradhatott mentes, valamelyest igyekezett a kapcsolatokat megteremteni, pótolni. Új arculatának lényege, hogy csatlakozott a Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetségéhez (MTESZ), amely több más tradicionális civil szervezethez hasonlóan az ún. "hajtószíj" szerepét kapta, amelyen azt értették, hogy segít a politikai célokat megvalósítani a szélesebb, esetleg, máshogyan nem is szervezett körökben. Szigeti György, a Társulat főtitkára 1955-ben írta: "Célunk, hogy fizikusainkat pártunk és kormányzatunk terveinek, célkitűzéseinek megnyerjük és minél nagyobb mértékben bevonjuk őket a szocializmus építésének hatalmas munkájába."[27] Ez tehát radikális módosulás a korábbi célkitűzésekhez képest.

Az Eötvös Loránd Fizikai Társulat 1949 februárjában alakult meg. A matematikusok külön, a Bolyai János Matematikai Társulatban működtek. Az első elnök Novobátzky Károly lett, társelnökök Gombás Pál, Szalay Sándor és Selényi Pál, alelnökök Kovács István, Szigeti György, titkárok Valkó Iván Péter és Kónya Albert. Tisztségviselők [28]

Év

Elnökök

Titkárok

1949

Novobátzky Károly

Kónya Albert

   

Valkó Iván Péter

1950

Gombás Pál

Kónya Albert

   

Nagy Elemér

1954

Gyulai Zoltán

Szigeti György

   

Nagy Elemér

1958

Gyulai Zoltán

Szigeti György

1964

Gyulai Zoltán

Szigeti György

   

Kovács István

1968

Szigeti György

Kovács István

1972

Szigeti György

Marx György

1976

Marx György

Csikai Gyula

1980

Csikai Gyula

Kroó Norbert

1984

Kroó Norbert

Kovács István

1990

Marx György

Ferenczi György

A fizikusok számának óriási növekedése idején és a szervezettség aranykorában a Társulat létszámának gyarapodása természetes volt. 1913-ban érte el a létszám korábbi rekordját 387 taggal. 1955-ben ezzel szemben 595 tagot számlált. Az egyenletes növekedés nem állt meg. A hetvenes évek elejére a taglétszám meghaladta az 1000 főt, az évtized végére, a nyolcvanas évek elejére a 2500 főt.[29] A Társulat funkcióját is jól mutatja a tagság 1980-as összetétele:[30]

középiskolai vagy általános iskolai fizikatanár 55%
egyetemi oktató 10%
fizikus kutató25%
ipari kutató 1%
egyetemi, főiskolai hallgató6%
fizika iránt érdeklődő2%
nyugdíjas1%

A tagságnak tehát 65%-a valamilyen szintű fizikatanár, és mintegy negyede kutató. Az Eötvös Társulat egységes egészként tevékenykedett a hatvanas évek elejéig, munkáját a központi vezetőség irányította: Ekkor azonban megkezdődött egyfajta társulati decentralizáció egy olyan politikai rendszerben, amelyben pedig alapelv volt mindent egy kézben tartani. 1972-ben szakcsoportok alakultak a fizika különféle ágazataiban, olyanok mint atom- és molekulafizikai, részecskefizikai, kristályfizikai stb. szakcsoport, beleértve az oktatással és az ifjúsággal foglalkozó szakcsoportokat. Az elnökök bátorították ezeket a kezdeményezéseket, ettől a Társulat szellemi aktivitása jelentősen fellendült, sok tekintetben túlszárnyalta az Akadémiáét. 1978-ban például 16 szakcsoport létezett, és ezek munkája fokozatosan előtérbe került a Társulat központi munkájával szemben.[31]

Szinte a Társulat újjáalakulásával egyidőben megalakultak az Eötvös Társulat vidéki csoportjai is Debrecenben, Pécsett, Szegeden, Veszprémben, Sopronban, fokozatosan minden megyében és számos városban is. A hetvenes évek közepétől a tagság nagyobb része volt vidéki. Ez együttjárt a vidéki aktivitás növekedésével, hozzájárult a fizikusközélet központosított jellegének további csökkenéséhez és az önálló civil szféra magjainak elhintéséhez. Budapest olyannyira elvesztette kezdeményező szerepét, hogy előadói ülést például már szinte kizárólag vidéken rendeznek.[32]

A Társulat tevékenysége magában foglalta a tudósok, a középiskolai és általános iskolai tanárok összefogását, tapasztalatcseréjét, továbbképzését. Ezt szolgálták az 1951-ben Pécsett megkezdett, évenként ismétlődő vándorgyűlések, fizikus napok. 1957-től Középiskolai Fizikatanári Ankétot tartanak évente; a tanári találkozókat tanszerkiállítással is kombinálják.

Nem szűntek meg a fizikusképzés és a tehetségek kiválasztása szempontjából felbecsülhetetlen értékű tanulmányi versenyek sem. Miközben folytatódtak a hagyományos Eötvös Loránd Fizikai Tanulmányi versenyek (a 25. versenyt 1973-ban rendezte a Társulat), új versenyek is beléptek. 1970-ben Nagykanizsán rendezték meg előszőr a Zemplén Győző Versenyt, mely 1974-től országossá növekedett. Csongrád megyében 1974-től Budó Ágoston Feladatmegoldó Versenyt tartanak. Ortvay Rudolfról nevezték el az egyetemi hallgatók tanulmányi versenyét.

A fizikaversenyek 1967-től nemzetközi szinten is folynak, ekkor rendezték meg az I. Nemzetközi Diákolimpiát, amelynek egyik kezdeményezője Kunfalvi Rezső volt. Az Olimpiákon kiemelkedő eredményeket értek el a magyar diákok. Az Eötvös Társulat jelentősen hozzájárult a sikerekhez, olyannyira, hogy szintén Kunfalvi Rezső vezetésével 1978-ban olimpiai bizottságot alakított, amely a diákok felkészítését szervezte meg a fizikai Olimpiákra. Legutóbb, 1988-ban Drasny Gábor, 1989-ben Késmárki Szabolcs volt a 2. legjobb 30 nemzet 150 versenyzője közt. 1984-ben, 1988-ban, 1991-ben Magyarország harmadik helyen szerepelt a nemzetek sorrendjében. Az eredmények tulajdonképpen olyan kiemelkedőek, hogy okait egyszer pontosan is elemezni kellene, hiszen mi is hozhatja a világ élvonalába egy ilyen kis ország diákjait, ennyi nehézség közepette, ráadásul az oktatásügy örökös háttérbeszorítása, a tanári munka botrányos leértékelése idején.

Az olimpikonok az elitet reprezentálják, nem az egész fizikatanítást. De, sajátos módon, az átlagot tekintve is meglepően magas helyre sorolható a magyar diákok tudása. Az IEA, a diákok teljesítményének mérésére és értékelésére alakult nemzetközi szervezet 1983-ban tartott általános felmérése szerint a legkülönbözőbb életkorú és a legkülönfélébb színvonalakon álló diákok esetén Magyarország az élvonalban halad, némelykor első is, és több csoportban a dobogón foglal helyet. Márpedig ebben az értékelésben a legfejlettebb országok is résztvettek, és a keletiek (Japán, Hong-kong, stb.) érték el a legjobb helyezéseket. A magyar teljesítmények az 1970-es és 1980-as évek között emelkedtek, ami bizonyára a végrehajtott tantervreformmal függött össze. Marx György a felmérést értékelve megjegyezte, hogy az eredményekben "a curriculum, a tanár teljesítménye, a, diákok érdeklődése és aktivitása nálunk talán fontosabb szerepet játszott, mint a pénz". [33]

A fizikusközélet lényeges eleme az elismerés a kiemelkedő teljesítményekért, és ennek közzététele. Ezt a célt szolgálták az évente adományozott társulati díjak, melyek száma az idők folyamán szépen növekedett. A Társulat a következő tudományos díjakat adományozta: Bródy Imre díj, Detre László díj, Gyulai Zoltán díj, Novobátzky Károly díj, Schmid Rezső díj, Selényi Pál díj, és ezekhez járult még a kiemelkedő fizikatanári munkát elismerő Mikola Sándor díj. 1990-ben alapították a Vermes Miklós díjat. Kiemelkedő személyiségeknek adományozták az Eötvös-érmet, az ismeretterjesztésben jelentős eredményeket felmutatóknál a Prometheus-érmet. Jelentősebb publikációkért évente ítélték oda az Acta Physica és a Fizikai Szemle nívódíjait.

Egyre határozottabb törekvés mutatkozott a külföldön élőkkel való jobb kapcsolat kialakítására, arra, hogy az itthoni fizikus társadalom is minél többet meríthessen a világhírű emigránsok tudásából. Ennek jegyében már a nyolcvanas évek elején a Társulat tiszteleti tagjai közé fogadta Bay Zoltánt, Wigner Jenőt, Tisza Lászlót és másokat. Mindannyian tartottak előadást a Társulatban, és a gyümölcsöző kapcsolat továbbra is él.

Publikációs fórumok

A tudományos önállóság jegyében, és persze az elzártság okozta nehézségek miatt is, nem volt könnyű Nyugaton publikálni. Nem csupán az odaát-minden-rossz alapelve mondatta, hogy gyanakvás és némi lebecsülés is kísérte a világ ezen tájáról származó írásokat. Ennek ellenére, a Science Citation Index legutóbb megjelent visszamenőleges kötetei bizonyítják, hogy a körülményekhez képest meglepően nagy mennyiségű publikáció jelent meg a magyar tudósoktól Nyugaton. Ez azt igazolja, hogy a vasfüggöny szellemi értelemben nem hermetikusan zárta el a fizikustársadalmat a másik oldalon élő kollégáktól sem az input sem az output értelmében. A választófal és az önállóságra törekvés azonban tagadhatatlanul fennállt. A saját fórumok megteremtésének lassan évszázados igénye tehát találkozott a publikációs nehézségekkel, amelyek az előbb említettek mellett, bizonyára nem voltak függetlenek a magyar eredmények rohamos növekedésétől, és a nagy szám, a gyors felfutás következtében támadt színvonalbeli egyenetlenségektől.

Az ötvenes években alakult ki a szóbeli és írásbeli fórumok egész rendszere. A szóbeliek kezdetben magyar nyelvűek voltak, az írásbeliek között azonban már kezdetben is akadt idegennyelvű.

A szóbeli fórumok közül az elsőt a Társulat alapította vándorgyűléseivel. Az első vándorgyűlést Selényi Pál nagyszögű interferenciakísérletének 40. évfordulóján tartották. Jánossy Lajos előadásában kifejtette, hogy szerinte ez a kísérlet a legmeggyőzőbb bizonyíték a fény hullámtermészete mellett. A főbb témakörök: erőterek kvantumelmélete, kísérleti magfizika és szilárdtestfizika. Szamosi Géza beszámolójában két "momentumra" hívta fel a figyelmet: 1. "a magyar fizikusok döntő többségükben szakítottak a múltban annyira elterjedt kozmopolitizmussal", és 2. "a magyar fizikusok egyre inkább támaszkodnak a szovjet fizika hatalmas vívmányaira..." [34] Az első vándorgyűlésnek ablaknyitó szerepe is volt az áttekintés és az eredményesség demonstrálása mellett. Az ablakon keresztül maguk a fizikusok és a külső szemlélők is láthatták, mi zajlik a műhelyekben, és főként, hogy valóban zajlik valami: a kutatás mindent túlélt, még a frázisok mögül kitetsző nehéz politikai viszonyokat is.

Kiemelkedő jelentősége volt az 1953-ban tartott I. Magyar Fizikus Kongresszusnak. Az egész magyar fizikatörténetben ezen adtak először számot a hazai kutatások lényegében teljes köréről. A Fizikai Szemle így foglalta össze a tartalmát. "Az idén az Eötvös Loránd Fizikai Társulat és a Magyar Tudományos Akadémia által közösen megrendezett I. Magyar Fizikus Kongresszus az utóbbi időszak legjelentősebb eredményeinek bemutatásán kívül megteremti a magyar fizikusok kapcsolatát a Szovjetunió és a népi demokráciák tudósaival is. A modern fizika elvi kérdéseiről, a kvantummechanika közelítő módszereiről, a spektroszkópia, szilárd anyagok vizsgálata és atommagfizika területéről elhangzandó előadások a Magyar Tudományos Akadémia Ötéves Tudományos Tervének súlyponti területein elért eredményekről számolnak be." [35]

A tudományos életet eleinte általános kongresszusok, konferenciák szervezésével gazdagította a Társulat. A vezető fizikusok a hagyományoknak megfelelően rendszeresen előadásokban számoltak be tevékenységükről, sokan pedig éppenséggel itt kezdték tudományos szereplésüket. Külföldi tudósokat is vendégül láttak, például Fokot, a kitűnő szovjet elméleti fizikust.

A különféle konferenciák később egyre inkább megszokottá váltak. Ezek már nem annyira demonstratívak, egész szakmát áttekintőek voltak, inkább egy-egy szűkebb szakmát érintettek, és mint mindenhol, a kutatómunka normális részét képezték. A Fizikai Szemle 1950 és 1980 között több mint száz konferenciáról számolt be. A Társulat első speciális konferenciáját 1955-ben rendezték Dobogókőn a relativitáselméletről. 1956-ban már a szocialista országok szakemberei is résztvettek a konferenciákon, a hatvanas évek közepétől pedig egyre több találkozó szélesedett teljesen nemzetközivé, és tette lehetővé, hogy a hazai kutatók így létesíthessenek személyes kapcsolatokat nyugati kollégáikkal a még mindig igen szűkös utazási lehetőségek ellenére. E konferenciákon való részvétel a fiatal magyar kutatók részére gyakran felértek egy kiadós tanulmányúttal.

A hetvenes években már egyre több világnagyság is résztvett a konferenciákon. Például 1972-ben a Neutrinó-72 konferencián a Nobel-díjas T.D. Lee és R. Feynmann is tartott előadást, többször járt nálunk Werner Heisenberg, az ugyancsak Nobel-díjas R. Mössbauer és A.M. Prohorov. Minden szempontból ünnepi eseménynek számított olyan klasszikusok budapesti látogatása, mint Heisenbergé, Betheé és Diracé a hatvanas, hetvenes években. Mindezek nyomán Magyarország a nemzetközi tudományos világ egyik kedvenc találkozóhelyévé vált, mind a tartalmas diszkussziók, a kellemes légkör, mind pedig a jó szervezés és viszonylagos olcsóság okán.

Ami az írásos fórumokat illeti, szintén nagymértékű átalakulások következtek be. Idegen nyelven először az MTA által kiadott Hungarica Physica Acta jelent meg 1947-ben. Ezt 1950-ban az Akadémiához hasonlóan átalakították, és Acta Physica Academiae Scientiarum Hungaricae címmel adták ki Gombás Pál főszerkesztésével, és beleillesztették az akadémiai Acták sorozatába, amelyben minden diszciplina folyóirathoz jutott. 1957-ben csatlakozott ezekhez az Acta Physica et Chimica Szegediensis, amit Budó Ágoston, 1962-ben pedig az Acta Physica et Chimica Debreceniensis, amit Gáspár Rezső szerkesztett. Az Acta Physica soha nem emelkedett a magas impaktfaktorú lapok közé, nem a legkeresettebb publikációk között tartották nyilván, de sok kutatót segített hozzá, hogy a nehéz években is kiléphessen a nyelvi izolációból anélkül, hogy minden szempontból állnia kellene az egyenlőtlen versenyt az összehasonlíthatatlanul jobb körülmények között dolgozó tengerentúliakkal. A különlenyomatokat el lehetett küldeni azoknak, akik feltételezhetően érdeklődtek a téma iránt, de nem olvasták rendszeresen az Actát. A Science Citation Index nyilvántartotta a lapot, figyelte idézettségét, ami már önmagában is mond valamit. Adataiból kitűnik, hogy nem maradtak észrevétlenek az Acta Physica cikkei.

A magyar nyelvű fórumok közül a Társulat lapja, a Fizikai Szemle ugyancsak 1950-ben indult, előbb Koczkás Gyula, majd 1956-ig Szamosi Géza főszerkesztésével. A lap azóta is a fizikus közélet fóruma. Szakcikkeken kívül beszámolót ad a legfontosabb konferenciákról, évfordulókról, kinevezésekről. Kiterjedten foglalkozik a fizikaoktatás minden szintjével. Hírt ad a hazai és nemzetközi fizikus közélet eseményeiről, a fizikával összefüggő történeti, filozófiai területekről.

1952-ben jelent meg az MTA Matematikai és Fizikai Osztályának Közleményei első száma, a következő évben Jánossy Lajos főszerkesztésével a Magyar Fizikai Folyóirat, amelyet szintén az MTA adott ki, és még ugyanebben az évben a KFKI Közlemények is. Az ATOMKI Közlemények iránt szélesebb körben is érdeklődtek. Tanárokhoz (különösen a fizikatanárokhoz) szólt a Művelődési Minisztérium által kiadott Fizika Tanítása.

Az ötvenes évek elején tehát kialakult a hazai publikációs fórumok egész csatornahálózata. Bevezetésének idején mindnek megvolt a maga funkciója, bár talán magán viselte a korszakra jellemző gigantizmus némely vonását és az akadémikusok territórium-foglalási törekvéseit is. Hiába nőtt többszörösére a fizikustársadalom, akkorára talán mégsem, hogy ennyi lapot megtöltsön eredeti közleményekkel, kivált, ha hozzászámítjuk a külföldi cikkeket is. Egy Physical Review publikáció mindig többet ért, mint egy itthoni. A mérték eltúlzása különösen a hetvenes évek végétől kezdődő anyagi nehézségek miatt egyre nehezebbé tette a lapok rendszeres megjelenését, ami végül odavezetett, hogy felmerült némelyik vagy csaknem mindegyik felszámolásának gondolata is. Ma a Magyar Fizikai Folyóirat és a Fizika Tanítása szerepét is átvállalva a Fizikai Szemle jelenik meg havonta rendszeresen.

Tudományos műhelyek

A kutatásban a személyek, intézmények, témák egységes hálót alkottak. Műhelyek vagy iskolák alakultak ki főként a már említett akadémikusok körül az egyetemeken, illetve intézetekben. A kiemelkedő személyiségek csaknem mindegyike a háború után vagy alatt került a háló valamely csomópontjába, ami a személyek kicserélődésén kívül szellemi felfrissülést is hozott szakmai értelemben is. Mégis, miképp a vadonatúj intézményrendszer bizonyos pontjain, itt is továbbélt a hagyomány. Hiába látszott megszakadni a történelem 1945-ben, majd 1948-ban, a régi alapokra lehetett csak felhúzni az új épületet, és a falakból is ki-kitűnnek a korábbi szerkezet téglái.

Az elméleti fizika legnagyobb vérveszteségét Ortvay Rudolf öngyilkossága okozta. Helyére 1946-ban, sajátos módon, nem valamelyik közvetlen tanítványa, Gombás Pál vagy Neugebauer Tibor került, hanem az Ortvay által is igen sokra tartott középiskolai tanár, Novobátzky Károly, aki nemcsak Ortvay nyílt szellemét folytatta, hanem kiemelkedő iskolateremtő, pedagógiai munkásságát is. Gombás már 1944-ben megkapta a Műszaki Egyetem Fizikai Tanszékét. Neugebauer Tibor nem rendelkezett olyan személyes tulajdonságokkal, amelyek alkalmassá tették volna vezetői tisztség betöltésére. Az elméleti fizika két szomszédvára tehát Novobátzky és Gombás személye körül épült ki a Duna két partján, melyek között számos híd biztosított összeköttetést, főként a kölcsönös megbecsülés és érdeklődés hídjai, és ezeken gyakran sétáltak át a hallgatók is, hogy mind a két partról fölcsippentsenek értékeket. Az Ortvaytól örökölt intellektuális nyitottság és érdeklődés mindkettőt jellemezte, mindkettő méltóvá vált az Ortvay-örökségre.

Az elméleti és kísérleti munkát két műhely is ötvözte. Az egyik a KFKI-ban dolgozó, majd az 1955-ben létesült ELTE Atomfizikai Tanszékét vezető Jánossy Lajos körül alakult ki, aki főként a kozmikus sugárzással, továbbá a modern fizika alapvető elméleti kérdéseivel foglalkozott. Jóllehet a kozmikus sugárzást Barnóthy Jenő és Forró Magda már korábban is kutatta publikációkban is jelentkező eredményekkel, Jánossy csak a témát, nem a szellemet vitte tovább, minthogy professzionális színvonala összemérhetetlenül magasabb volt, mint Barnóthyéké. A másik műhelyt az együttműködő Kovács István és Budó Ágoston által vezetett molekulaspektroszkópiai, illetve lumineszcencia kutatások alkották, melyek a kísérleti tényeket írták le, az elméleti megfontolásokat kísérletileg igazolták. A kísérleti és elméleti munka összeolvasztása egybeesett azzal a mentalitással, melyet a műegyetemi Atomfizika Tanszék alapítója, Bay Zoltán képviselt. Ám a Soproni Bánya-Kohó- és Erdőmérnöki Kar Fizika Tanszékéről 1950-ben Budapestre került és az Atomfizika Tanszéket megörökölt Kovács István alapvetően nem ezt folytatta, hanem a Pogány, még inkább a Schmid és Gerő által megkezdett utat.

A kísérleti fizikában Gyulai Zoltán iskolája játszotta a legfontosabb szerepet. A budapesti Tudományegyetemen a Kísérleti Fizikai Tanszéket 1945-ben még Rybár, a Gyakorlati Fizikait Békésy vezette, akiket Pócza Jenő, illetve Faragó Péter váltott föl 1948-ban, 1950-től, a két tanszék összevonásától pedig Pócza Jenő lett a tanszékvezető. Békésy György alighanem túlságosan rövid ideig állt tanszéke élén ahhoz, hogy kutatása személye nélkül is gyökeret eresszen. Gyulait viszont 1947-ben nevezték ki a Műszaki Egyetem Kísérleti Fizika Tanszékére, ahol továbbfolytatta kristályfizikai munkásságát. Tanítványai közül Szalay Sándor (1909-1987) Debrecenben, az iskola eredeti színhelyén alakított ki igen színvonalas magfizikai kísérleti műhelyt, Tarján Imre (1912- ) pedig az 1948-ban alapított budapesti Orvosfizikai Tanszék vezetője lett Koczkás Gyulát követően 1950-ben.

Pécsett, folytatva Rhorer és Császár biofizikai vonalát, Ernst Jenő kapott kinevezést, miután 1947-ben Biofizikai Intézetté alakult a korábbi Fizikai Intézet.

Mindehhez csatlakozott a kezdetben egyetlen ipari fizikai kutatócentrum, az Egyesült Izzó laboratóriuma, amit eltávozásáig szintén Bay Zoltán vezetett. 1949-ben hozták létre a másik ipari profilú intézményt, az Optikai és Finommechanikai Kutató Laboratóriumot Bárány Nándor igazgatásával.

Az egyetlen intézet, amely nem büszkélkedhetett tiszteletreméltó ősökkel a KFKI volt, a messze legnagyobb intézet, amely 1950-ben Kovács István vezetésével jött létre. Ez aztán ráült az egész fizikustársadalomra, némelyeknek hatalmas lehetőségeket adva, másokat elnyomva, de senkit sem hagyva közömbösen, érintetlenül. Minden bizonnyal a KFKI a korszaknak az a reprezentánsa, amely leginkább magánviseli a történelmi kor jellegzetességeit.

Ezek tehát a legfontosabb műhelyek, melyek az első generáció munkásságát keretezték, és amelyek megszabták a következő generáció sorsát is. Az első generáció jobbára a hetvenes évek elejéig maradt aktív.

Az első generáció pozícióját voltaképpen tudományos érdemeivel nyerte el. Az "ötvenes évek", ahogy a politikatörténet használja a terminust, a letartóztatások, a csengőfrász, feljelentgetések értelmében, nem jelentkezett a fizikában. Sem a szó negatív értelmében, sem pozitív értelmében, azaz nem dúlták fel koncepciós perek és nem került a vezető fizikusok közé nyolc elemit végzett, tudatlan kommisszár. Tekintve a tudomány erőszakos, politikai céloknak alávetett átszervezését, ez önmagában is eredmény. A nagy átszervezők, élükön Alexits Györggyel, egészséges judiciummal rendelkeztek. Tisztában voltak azzal, hogy az Akadémia és a tudományos élet nem töltheti be azt a funkcióját sem, amit ők szántak neki, ha a tudományos értékeket teljesen figyelmen kívül hagyva, csupán a lojalitás alapján ültetnek embereket kulcspozíciókba.[36]

Az első generáció vezető fizikusai viszonylag széles politikai színskálát képviselt. Magában foglalta a kommunista párt vezető testületeiben is tagságot vállaló Jánossy Lajost és Novobátzky Károlyt (utóbbi 1956 után vált központi bizottság tagjává), vagy a hasonlóan magas tisztséget be nem töltött, kommunista Kovács Istvánt, éppúgy mint a politikával mit sem törődő Gyulai Zoltánt és Budó Ágostont, vagy akár az ellenzéki hangokat is megengedő Szalay Sándort, Gombás Pált és Neugebauer Tibort, utóbbinak egyértelmű, ha persze nem is a fórumokon deklarált szembenállásáról mindenki tudott. Jánossy Lajos minden bizonnyal a generáció születetten legtehetségesebb tagja volt, privilegizált helyzetét ezzel is bőven kiérdemelte. Gombás töltötte be a másik kiemelt pozíciót, amely lehetővé tette, hogy elgondolásait szabadon, meggyőződése szerint hangoztassa, figyelmen kívül hagyva az ideológiai, aktuálpolitikai összefüggéseket, holott párton kívüli maradt. Nagy tudományos tekintélye, továbbá az a tény, hogy az emigráció helyett a hazatérést választotta Szent-Györgyivel közösen tett amerikai útja után, szinte sebezhetetlen politikai helyzetbe hozta. Neugebauer Tibort, aki talán még Gombásnál is nagyobb ígéretként indult az Ortvay-tanítványok között, nem politikai ellenzékisége hozta valamelyest hátrányosabb helyzetbe, csupán emberi tulajdonságai, amelyek következtében magával a mesterével is tűrhetetlen viszonyba került Ortvay utolsó éveiben. Novobátzky mindent megtett, hogy Neugebauer megkapja a munkalehetőséget, egyetemi tanárrá is kinevezték, de akadémiai szék már nem járt neki.

A fizikusok vezető személyiségei tehát politikai szempontból meglehetősen sokféle irányzatot képviseltek. Egyértelmű, hogy a rendszer nyílt ellenfelei nem kaptak helyet köztük, de a tudományosan legértékesebb személyek között ilyen nem is igen akadt. Sem erős pozitív, sem erős negatív kontraszelekció nem működött a fizika területén. A fizika jobban járt, mint sok más tudomány.

1956, illetve az utána következő megtorlás sem hozott igazán megrázó eseményeket. A fizikusok között nem akadt mártír, a vezető személyek közül aktívan senki nem vett részt a forradalomban. Simonyi Károly ügye volt talán a legjelentősebb a vezetők között, továbbá Cornides István fogsága és néhány fiatal elbocsátása a Tudományegyetemről. Feljelentések is történtek, aminek eredményeként egyeseket rövid ideig bebörtönöztek. Novobátzky személyes befolyása többek számára hozott védelmet, kivált miután alapítótagja lett az egyetemi MSZMP-nek, a minden tekintélyes támogatóra oly éhes időszakban.[37]

Simonyi Károly a KFKI Gyorsító Főosztályának vezetője volt és igazgatóhelyettes. A KFKI forradalmi bizottsága őt választotta elnökéül, márcsak azért is, mert népszerűsége mellett ő volt az, aki a legkisebb mértékben sem kompromitálódott Rákosi idején. Simonyi igyekezett fenntartani a munka folyamatosságát, megvédeni a KFKI értékeit a zűrzavaros időkben. Nem folytatott olyan tevékenységet, amely különösebb politikai elkötelezettségről árulkodott volna, nem üldözte a kommunistákat stb. Ennek ellenére, 1957-ben eljárás indult ellene, aminek következtében, ha nem is tartóztatták le, kizárták a KFKI-ból. Simonyi a Műszaki Egyetemen lett professzor. 56-os szereplése miatt legenda kerekedett köré, igen népszerű előadóvá vált, de nem a gyorsítóval kapcsolatos munkásságért kapott Állami díjat, hanem fizikatörténeti könyvéért.[38]

Sok szempontból hasonló mechanizmusok működtek Gombás Pál esetében is, akit a forradalom alatt távollétében választottak meg tisztségviselőnek az Akadémián, ami bizonyára nem egyébnek, mint következetes politikai kívülállásának volt köszönhető, vitathatatlan tudományos tekintélyén kívül. Ez a megválasztás azzal a következménnyel járt, hogy soha többé nem tölthette be az akadémiai alelnöki tisztséget. Jelentősebbnek bizonyult ez az apró folt, amely Gombás közreműködése nélkül keletkezett, mint korábban szerzett hatalmas tőkéje. De ilyen "retorziók" nem döntötték romba sem Gombást, sem a magyar fizikát.[39]

Végülis 1956 a fizikában nem korszakhatár: ugyanazok a műhelyek működtek a forradalom után is, mint előtte. Nem következett be döntő változás sem kutatási koncepciójukban, sem vezetésükben.

Tudományos témák

A központi irányítás, kivált a tervezés szükségessé tette, hogy a tudománypolitikai vezetés átgondolja, milyen kutatási témákat tűzhet ki az új támogatási rendszer révén immár összefogható intézeti hálózat számára. A viták eredményére így emlékezett vissza Tarján Imre, aki hosszú évekig volt az Akadémia Fizikai Bizottságának titkára: "Az Akadémia Fizikai Bizottságában komolyan vetődött föl az a kérdés, hogy mivel foglalkozzék a magyar fizika. Nyilvánvaló, hogy mindennel nem foglalkozhat. A világon talán három ország volt, amelyik elmondhatta, hogy - legalább nagyjából - lefedi az egész fizikát: az Egyesült Államok, a Szovjetunió és Anglia. Németországról akkor még nem lehetett beszélni. Két területet helyeztünk előtérbe. Az egyik a magfizika, ami akkor az egész világot varázsa alatt tartotta, a másik pedig a perspektivikusnak ígérkező, kevésbé drága és alkalmazásaiban viszonylag gyorsan "megtérülő" szilárdtestfizika. Tulajdonképpen ez a két fővonal évtizedeken át jellemezte a hazai fizikát. Persze az évek során a program gazdagodott, bővült, elágazott - ahogyan a világ is fejlődött. "[40]

A meggondolás ideológiamentes volt. Talán annyi politikum szűrődött bele, hogy a magfizika 1950-ben még elég erős katonai, világpolitikai hangsúlyt is hordozott. Ez segítette a fizikát, ha a fizikusok néha terhesnek is érezték. A szilárdtestfizika pedig azért bizonyult gyümölcsözőnek, mert a számítástechnika korában valóban a csúcstechnológiát megalapozó egyik tudományág lett.

A fizika nem szenvedett el olyan intellektuális károkat, mint a Sztálin által burzsoá áltudománynak minősített kibernetika, genetika, a Lepesinszkájától és Liszenkotól tönkre nyomorított biológia. Katonai jelentősége miatt túlságosan kemény tudomány volt ahhoz, hogy az ideológusok komolyan beleszólhassanak. Ideológia csupán a relativitáselmélet és a kvantummechanika interpretációjához fűződött. A dialektikus materializmus nehezen küzdött meg azzal, hogy ezek az elméletek nem különítik el élesen a megfigyelőt a megfigyelttől. Nehézséget okozott megtalálni a szubsztanciális anyagot, az antirészecskék fenyegették a "világ anyagi egységére" vonatkozó engelsi tanokat.

Magyarországon ez a vita Jánossy Lajos révén került be a fizikába. Jánossy úgy gondolta, a természet csúfot űz a kísérletezőkkel, amikor eredményeik bizonyítani látszanak a szerinte tarthatatlan elméleteket. Tagadta mind a relativitáselmélet, mind a kvantummechanika fizikai értelmét. Fegyvertársra talált a Műegyetem marxizmus-leninizmus professzorában, Elek Tiborban. Közös könyvük [41] ideologikus jellege nem kétséges, annál kétségesebb Jánossy indítéka. A legpárthűbb és egyszersmind legzseniálisabb fizikus célja alighanem egybeesett: eredeti, újszerű fizikai elméletet alkotni, és egyidejűleg harmóniát teremteni a marxizmus és a fizika között. Ez utóbbi azonban összemérhetetlenül kisebb jelentőségű lehetett számára az előbbinél.[42] Jánossy nézeteit mindenesetre nem osztotta a fizikustársadalom. Politikai súlya miatt mégis megesett, hogy egyes oktatók óvakodtak relativitáselméletet tanítani az egyetemen. A Műegyetemen azonban Gombás elegendő erővel rendelkezett ahhoz, hogy tanszékén lehessen relativitáselméletet tanulni, a Tudományegyetemen pedig Novobátzky szolgált a modern fizika híveinek bástyájaként. Végülis Jánossy, aki sajnálatosan sok energiát ölt a vesztett ügybe, meglehetősen elszigetelődött. A modern fizika mindvégig teljes pompájában virágzott Magyarországon, mi több, ideológiai konnotációi következtében még fokozódott is az érdeklődés iránta.[43]

A kutatás szabadságát a fizikában még az ötvenes években sem a politikai, ideológiai tényezők korlátozták, sokkal inkább anyagi tényezők. Ez a korlátozás az idő előrehaladtával fokozódott, ahogy a tudomány nemzetközileg is veszített megbecsültségéből. Az ötvenes évek elején felrajzolt két vonal azonban még ebben az időben is gyümölcsözőnek bizonyult. A fokozatos visszatérés a nemzetközi életbe bebizonyította, hogy a magyar fizikusok jól felkészültek, ismeretanyaguk megfelel a legmagasabb követelményeknek is. Mindebből az következik, hogy a hazai fejlődést alapvetően az anyagi szűkösség és a nemzetközi elszigeteltség korlátozta, nem pedig a politikai, ideológiai beavatkozás.

A Novobátzky-iskola

Az elméleti kutatás hagyományos műhelye a Tudományegyetem Elméleti Fizika Tanszékén alakult ki. Ortvay Rudolf örökségét vette át 1945-ben Novobátzky Károly. Ő folytatta töretlenül a modern fizika iránt tájékozódó iskolát, valóságos, élő tudományos műhelyt kiépítve.

A folytonosságot Neugebauer Tibor biztosította, aki 1930-ban került a tanszékre, noha diákkorában eleinte a biológia iránt érdeklődött, és egyetem közben változtatott szakot. Magyarországon ő alkalmazta először a kvantummechanikát a jelenségek széles körének megértésére, beleértve a biológiát is, ami a klasszikusok dédelgetett álma is volt. Komoly nemzetközi elismerést szerzett néhány kvantummechanikát alkalmazó dolgozatával. 1937-ben a gömbvillámot, 1939-ben a vírusok reprodukcióját, 1949-ben a szupravezetést, 1951-ben a földmágnesességet igyekezett értelmezni. Az élő anyag keletkezését Watson és Crickhez közel álló gondolatkörben kutatta, őket megelőzően. "A Nobel-díjat legközelebbről akkor súrolta, Neugebauer Tibor" - hangzott el búcsúztatásakor "amikor 1959-ben felhívta a figyelmet: fénnyel megvilágított molekulák a kényszerrezgés anharmonikus volta miatt megkettőzött frekvenciájú fényt is emittálnak. A jelenséget két év múlva mutatták ki kísérletileg Amerikában."[44] Személyisége nehezen illeszkedett be a formalista időszak ízlésébe. Nehezen bocsátották meg csipkelődését, kopott teniszcipőjét és lepkehálóját, amellyel olykor az egyetemen is mint önmaga karikatúrája jelent meg. A Novobátzky-iskola toleráns voltát bizonyítja, hogy Neugebauert intellektuális kiválósága alapján ítélte meg, elnézve különcségeit. [45]

Novobátzky Károly Temesvárott született 1884-ben. Eötvös kollégistaként járta ki az egyetemet, még hallgatta Eötvös Lorándot. Budapesten, a Kölcsey Gimnáziumban tanított egészen a háború végéig, amikor Ortvay örökébe lépett. Már 61 éves volt. Ekkor már hosszú ideje otthonosan mozgott az egyetemen, hiszen az Ortvay-kollokviumokon rendszeresen előadott. Ennek elismeréseként Ortvay felkérte a relativitáselmélet egyetemi előadójának. Az intézetben végezte tudományos munkáját is: a modern folyóiratokat tartalmazó könyvtárhoz saját kulcsot kapott. 1947-ben választották akadémikusnak. 1958 és 1967 között az Akadémia alelnöki tisztségét is betöltötte. 1958-ban, az MSZMP VII. kongresszusán a Központi Bizottság tagja lett. A legmagasabb állami és tudományos kitüntetéseket nyerte el.

Tudományos munkásságát középiskolai tanárként kezdte el. 1945-ig 11 cikke jelent meg, 6 a Zeitschfrift für Physikben. Gombás Pál Novobátzky tudományos munkásságában nagyra értékelte a relativitáselmélet és az elektromágneses tér elmélete kutatásában elért eredményeit. "Különösen szeretném kiemelni," - írta - "hogy nagy eredményességgel alkalmazta a variációs elveket az affin differenciálgeometriai térelmélet és a szigetelőanyagok elektrodinamikája terén is. A variációs elvek alapján jutott el azon újabb és igen értékes eredményeihez is, amelyek a kvantummechanika statisztikus interpretációjára vonatkoznak." Gombás külön megemlítette az elektromágneses sugárzás kvantumos szerkezetére vonatkozó fontos megállapításait.[46]

Egykori tanítványa, Nagy Károly, aki tanszékén utódjává vált, kiemelte Novobátzky erőfeszítéseit az egységes térelmélet kidolgozására, továbbá ama eredményét, amely szerint az áramló energiának a kontinuumok mechanikájához hasonló klasszikus mozgásegyenletei vannak. Igyekezett a lehető legpontosabban meghatározni a klasszikus mechanika alkalmazhatósági határát, azt a pontot, amelytől kezdve már csak a kvantummechanika érvényes. Nagy Károly így összegezte mestere tudományos életművét: "Nevéhez nem fűződik új természeti törvény felfedezése, de tudományos értekezéseiben mindig a megismerés élvonalában álló kérdésekhez szól hozzá kifinomító vagy általánosító új felismerésekkel. Eredményei századunk fizikáját teljesebbé tették, és hozzájárultak az új elméletek fogalmi tisztázásához."[47] "Meg volt győződve, hogy a természet alapigazságai egyszerű alakban mutatkoznak meg."[48] Alighanem az egyszerűség vált legfőbb életelvévé is. Középiskolai tanár korában is szerény, csöndes embernek ismerték. Gyalog járt. Sokat dolgozott, és ha kifáradt, régi vivókardjával iskolagyakorlatokat végzett.[49]

Novobátzky nemcsak a modern fizika iránti elkötelezettségével, hanem iskolateremtő személyiségével is Ortvay méltó örökösének bizonyult. Egészen kiemelkedő tanári képességekkel rendelkezett. Kivált a fizikai jelenségek matematikai kezelését tudta szinte a végletekig pontossá és plauzibilissé tenni. Kovács István így emlékezett vissza óráira: "Hihetetlenül jó tanár vo1t. Nála hallgattam egyetemi hallgató koromban relativitáselméletet. Diákkoromban olyan dolgokról is el tudta hittetni velem, hogy értem, amikről csak az óra után jöttem rá, hogy teljesen homályosak maradtak. Az óráján minden tiszta volt és érthető. Igazi briliáns pedagógus volt. Pontosan ilyen ember kellett az ő posztjára."[50] Még az Ortvay-kollokviumokat is folytatta "Puskin-utcai szemináriumok" néven.

Amikor meghívták tanszékvezetőnek, mellette dolgozott egy darabig néhány Ortvay-tanítvány: Kovács István, Szamosi Géza, aki 1956-ban az Óceán másik partjára költözött, és Kanadában lett professzor, továbbá Román Pál Bostonban kapott katedrát, a már említett Neugebauer Tibor, hamarosan a hazatért Jánossy Lajos és idekerült Fényes Imre is.

Fényes Imre (1917-1977) Kolozsvárott Gombás tanítványa volt, már 28 éves korában professzor lett. 1950-ben a magyar kormány hívta meg Debrecenbe az Elméleti Fizikai Tanszékre. Innen vezetett útja 1953-ban a Tudományegyetemre. 1952-ben megalkotta a kvantummechanika stochasztikus elméletét, amivel nemzetközi vihart is kavart. Magyarországon ő tartott először előadást irreverzibilis termodinamikáról, ő hívta fel a figyelmet arra, hogy a termodinamikai folyamatok nem statikusak. A termodinamikai variációs elvet alkalmazta irreverzibilis folyamatokra, eredményét Helmholz-Fényes elvként tartják számon.[51]

A Novobátzky-iskola kb. másfél évtized alatt felnevelt egy generációnyi tudóst. Már 3-4 év után felbukkantak a fiatal tanítványok az egyetemi oktatásban, kutatásban. Nagy Károly, Marx György, később Kuti Gyula, ifj. Szalay Sándor személyében akadémikus egyetemi tanárok nőttek fel, Kossuth díjak, Schmíd Rezső díjak kitüntetettjei dolgoztak a tanszéken, olyan kiváló fizikusok, mint Györgyi Géza, Károlyházy Frigyes, Nagy Kázmér, Németh Judit, Pócsik György, Szabó János.[52] Tizenöt év alatt 5 tudományok doktora, 8 kandidátus, 6 egyetemi doktor nevelődött ki, és kb. 200 tudományos dolgozatot írtak a relativitáselmélet, kvantumtérelmélet, elemi részek gyenge kölcsönhatásai, a neutrinó-fizika tárgyköreiből. Később ezek kiszélesedtek a magfizika, plazmafizika és statisztikus fizika irányában.[53] A közös nevező az iskolán belül: "az anyag mechanisztikus felfogását idegennek, idejétmúltnak és szűknek érző szemlélet, a térelméleti szemlélet, amely a részecskékben az anyagtér szingularitását, vagy maibb változatban: az anyagtér kvantumát látja." [54]

A Gombás-iskola

A másik elméleti fizikai szomszédvár a Duna jobbpartján épült fel, a volt Pogány-tanszéken, amikor 1944-ben az egyetem meghívta az akkor még csupán 35 éves Gombás Pált a Fizika Tanszék betöltésére. Ez az iskola talán valamivel szűkebb tartományban mozgott, mint a Puskin-utcai, de professzionálisabb volt, talán soha ilyen eredményes fizikusműhely nem is működött nálunk. Gombás és Neugebauer a harmincas években alighanem arányosan a legnagyobb nemzetközi tudományos hatást érték el az egész magyar fizikatörténetben, akár a megelőző, akár a későbbi korszakokat tekintjük. Az iskola termékenységét bizonyítja, hogy produktív és elismert tanítványok egész sorát nevelte fel.

Gombás Pál 1909-ben született, indulása rendkívül szerencsétlenül alakult: korán jutott árvaságra, nehezen került be az egyetemre. Utána díjtalan tanársegédként tudott csak dolgozni Ortvay mellett, ami a megélhetés állandó gondjait meghosszabbította. 1939-ben, harmincévesen jutott először méltó álláshoz a szegedi egyetemen, 1941-ben már professzornak nevezték ki a kolozsvári egyetemre. 1944-től 1971-ben bekövetkezett haláláig a Budapesti Műszaki Egyetem Fizikai Tanszékét vezette. 1946-ban lett akadémikus. 1947-ben Szent-Györgyi Alberttal az Egyesült Államokba távozott, de lehetőségeit nem találván kielégítőnek, egy év múlva visszatért, és a legfelsőbb politikai vezetés kegyeltje lett, a cég reklámja, noha sohasem vett aktívan részt a politikai életben, párttag sem volt. 1948 és 1958 között az Akadémia alelnöki tisztségét töltötte be.

Impozáns életművét mintegy 130 cikk és 12 könyv alkotja, melynek létrehozásában tanítványai, iskolájának tagjai is erősen kivették részüket, márcsak azért is, mert Gombás munkájához hihetetlen sok numerikus számolásra volt szükség, és a mechanikus számológépek korában ez igen nagy nehézséget okozott. Az általa vezetett akadémiai kutatócsoportban a munkatársak szervezetten végezték a számolási feladatokat. Voltaképpen egész tudományos munkásságára ez a látszólag technikai nehézség nyomja rá bélyegét. Tartalmilag ez azt jelentette, hogy Gombás a kvantummechanika alkalmazásait keresve, az elméleti számítások lehetőségeit kutatta, a lehető legpontosabb, a tapasztalatokkal legnagyobb egyezést mutató módszereket, ami csak különféle approximációkkal lehetséges.[55] Legnagyobb sikereit könyvei hozták, kivált a "Die statistische Theorie des Atoms und ihre Anwendungen", melyet a Springer jelentetett meg 1949-ben és a Handbuch der Physikbe írt fejezet, a "Statistische Behandlung des Atoms" (1956), amely afféle fizikusbibliává vált.

Tanítványa és utódja, Kónya Albert, maga is akadémikus, szerint "tematikailag minden általa vizsgált tudományos probléma a kvantummechanikai többtest-probléma általános címszavával foglalható össze."[56] Aktualitását a harmincas években az adta, hogy a kvantummechanika kiépülése során az elmélet értékét az alkalmazásokkal lehetett bizonyítani. Heitler és London sikeresen alkalmazta a kételektron-problémára, de ennél tovább kellett lépni. Gombás legproduktívabb időszakában, 1945 előtt 35 dolgozatot írt a kvantummechanika közelítő számításait, főként statisztikus meggondolásokat alkalmazva. Kezdetben a Thomas-Fermi modellt használta fel, később a Thomas-Fermi-Dirac-elméletet fejlesztette tovább az elektronkorreláció, majd az inhomogenitási kinetikus energiakorrekció figyelembevételével, "a statisztikus atomelmélet valóságos művészévé vált."[57] A Gombás által 1935-ben kidolgozott pszeudopotenciál a Paulie-elvet helyettesítette numerikus számítások céljára, és vegyértékelektronokra is lehetett alkalmazni. Ma is a szilárdtestfizika egyik gyümölcsöző fogalma. Sajnálatos módon azonban a formális leírást mások tökéletesítették, és a szakirodalom szívesebben idézi ezt, mint az eredeti gondolatot, amely a mai napig hibátlannak és hihetetlenül termékenynek bizonyult. Ez az inkorrektség komolyan zavarta Gombást. Márpedig ő nem csupán kidolgozta, hanem alkalmazta is módszereit az ionkristályokra, néhány kétatomos molekula kötési energiájának, polarizálhatóságának kiszámítására stb. A pszeudopotenciált a vegyértékelektron-állapotok számítására használta fel. Igen jelentősek voltak fémfizikai eredményei. Az ötvenes években áttért a magfizikai alkalmazásokra is, amelyek során statisztikus magmodellt dolgozott ki, vele a nehéz magok tulajdonságait sikeresen tárgyalta.

A Gombás-féle közelítő módszerek jól alkalmazhatóak a kvantumkémiában, még makromolekulákra is, ami Szent-Györgyi Albert figyelmét már Szegeden felkeltette. Szent-Györgyi, aki igen korán felismerte a kvantummechanika biokémiai jelentőségét, szegedi időszakától együttműködött Gombással, Budapesten már a Gombás-iskolával, és ezt az igen perspektivikusnak tűnő közös kutatási programot kívánta folytatni Amerikában is.[58]

Gombás, mint tanár talán nem keltett olyan mély benyomást hallgatóiban, mint Novobátzky, márcsak művészre jellemzően érzékeny alkata, halk hangja, mérhetetlen precizitása miatt sem. De aki akarta, a legszínvonalasabb modern fizikát tanulhatta tőle a Műegyetemen. Matematikailag talán kevésbé csiszoltat, mint a Puskin-utcában, de szemléletesebbet, életközelibbet. Novobátzky pihenő óráiban vívott, a pengevékony, sudár Gombás Beethoven szimfóniákat, Mozartot és Verdi operákat tett fel lemezjátszójára.[59] Volt, aki átjött miatta Budára. Novobátzkynál "a fizika, mint egy remekművű, feszes szerkezetű költemény bontakozott ki előttünk, melynek megértéséhez logika és absztrakció szükségeltetett" - írta Marx György, és így folytatta: "amit viszont Gombásnál meg lehetett tanulni, az a műszakilag igényes kísérletek, mérési adatok, közelítő számítások, fokozódó pontosság, az eredmények kritikus összevetése a mérési eredményekkel." A fizika ugyanis nem csupán elegáns teória, hanem "dinamikusan ívelő híd, amely a műszerek által feltárható izgalmas valóság ... és a matematikai eleganciájú egyenletek között feszül."[60] Mindez az igazi profi kutató-fizikus hitelével, mérhetetlen tapasztalatával. Az invenció mellett ez lehetett a Gombás-iskola sikerének titka.

Tanítványai közül Kónya Albert (1917-1988) már Szegeden csatlakozott Gombáshoz, és követte Kolozsvárra, majd Budapestre is. Az ígéretes tudományos pályafutást (33 évesen már katedrát kapott Miskolcon) a politika más irányba terelte. Oktatásügyi minisztersége, a kommunista pártban betöltött magas tisztségei, később főleg az Akadémián, a MTESZ-ben és a Tudományos Minősítő Bizottságban végzett irányító tudománypolitikai tevékenysége elragadta eredeti elméleti fizikai érdeklődésétől, az atomfizikától, illetve szilárdtestfizikától.[51]

A Gombás-iskolából került ki az Akadémia másik két tagja is, Gáspár Rezső, debreceni professzor, aki főleg a kvantumkémiában, és a félvezetők elméleti kutatásában hasznosította a Gombásnál tanultakat, jóllehet legelső lépéseit még ő is Ortvay mellett tette meg, és Szépfalusy Péter, az ELTE Szilárdtestfizikai Tanszékének vezetője, a statisztikus fizika kutatója. Az iskola hatása messze túlterjedt a műegyetemi falakon: Szépfalusyn kívül főleg Kapuy Ede (ma a JATE Elméleti Fizikai Tanszékének vezetője), Kisdi Dávid, Ladányi Károly, Náray Zsolt (az SZKI létrehozója és vezetője) és társaik segítették szellemiségének szétsugárzását.

Az egyik legtehetségesebb Gombás-tanítvány, Hoffmann Tibor a számítástechnikai alkalmazások felé kanyarodott el, felismervén, hogy a hatvanas évek elejétől kezdve a numerikus közelítő módszerek előtt új távlatok nyíltak. És ezen a ponton fordult meg Gombás Pál személyes sorsa is. Csodálatosan csiszolt, pontos módszertana kezdett elavulni. Az elektronikus számítógépek részben a szemlélet kiterjesztését, részben a napi munkastílus átalakítását igényelték. A tanítványok közül Hoffmann Tibor azonnal reagált, a mester azonban kétségbeesett. Valószínűleg ez volt egyik oka öngyilkosságának: 62 évesen, mintha úgy érezte volna, az egész életében szinte megszállottan végzett kutatás nem folytatható a megszokott módon. A számítástechnika csodái tragikusan is szemlélhetők.[62]

A Gyulai-iskola

Az első világháborút követő időkben Gyulai Zoltán Göttingenben, Pohl mellett dolgozva jegyezte el magát a szilárdtestfizikával. A szilárdtestfizika tehát a német kapcsolat révén került az országba. Gyulai iskolája az, amely túlélte az összes földrengést, és a maga aprólékos, szorgalmas módján töretlenül fejlődött tovább. Története számos elágazást tartalmaz, és minden elágazás fontos termést hozott. A két fő ágon Gyulai két közvetlen tanítványa, mindkettő Debrecenből, mindkettő akadémikus: Szalay Sándor és Tarján Imre. Voltaképpen csak utóbbi haladt közvetlenül a mester nyomvonalán, de aztán ő is részben elkanyarodott a biofizika irányába. Szalay, aki földrajzilag is hű maradt az iskolához, hiszen mindvégig Debrecenben maradt, a mentalitást, a stílust, a szemléletet őrizte meg, a témakört nem: Gyulai a szilárdtestfizikát honosította meg, Szalay a magfizikát.[63]

Gyulai Zoltán göttingeni ösztöndíjasként talált rá hírtelen tudományos útjára egy húszas évek elején rendezett drámai konferencián (a részvevők között ott ült Einstein, Planck, Born, Joffe). Ettől kezdve a kristályok világával foglalkozott. Legnagyobb sikerrel a kristályhibákkal, amelyek 1928-ban a Hartly Domokossal közösen végzett híres méréshez vezettek.[64] A harmincas években a kristálynövekedés mechanizmusa felé kanyarodott el, amikor Kossel elméletét módosítva, nem az egyes építőkövek (atomok, ionok) szeparált beépülésével magyarázta a kristályosodást, hanem egy félig rendezett határrétegben megjelenő prekristályos képződményekkel. Ezen a nyomon haladt tovább, miután szegedi, majd debreceni és kolozsvári működését követően Budapestre került a Műszaki Egyetemre. Itt, illetve nyugdíjba vonulása után a Tanszék melletti MTA Kristálynövekedési Kutatócsoportban dolgozott egészen 1968-ban bekövetkezett haláláig.

A háború után részben folytatta az "átmeneti határrétegre" vonatkozó vizsgálatait, részben új jelenségek felé fordult. Előbb a tűkristályokkal foglalkozott, feltételezve, hogy ezek szerkezete tökéletesebb a többi reális kristályénál. Az ezzel kapcsolatos eredmények szerepet játszottak a napjaink csúcstechnológiájában fontossá vált kompozit anyagok kifejlesztésében. A 60-as években az általa fölfedezett kristályosodási "lavinajelenségeket" kutatta. Ez azon a megfigyelésen alapult, hogy alkálihalodenidek túltelített vizes oldatában mechanikai hatásra az egész oldatban egyszerre indul meg a kristályosodási folyamat. Fontos témaköre maradt a színcentrumok kutatása is.[65]

Talán egyszer csapta meg közelről a modern elméleti fizika szele, amely egyébként meglehetősen idegen volt klasszikus gondolkodáson iskolázott, az atomizmushoz hűséges elméjének. Göttingenben mindig át kellett mennie egy kis tantermen, ahol ott találta az elméleti fizikus Born professzort, amint egy fiatalemberrel szenvedélyesen vitatkozik. A fiatalembert történetesen Werner Heisenbergnek hívták. 1926-ban egy szemináriumon ez a fiatalember bejelentette, hogy megalkotta a kvantummechanikát. Gyulai a történeti fordulópont jelentőségét átérezte.[66] Tudta, hogy nagy dolog tanújává vált. Érdeklődését, nyitottságát a modern témák iránt mindhalálig megőrizte. Bátorította azokat, akiket érdeklődésük ebbe az irányba vitt, ha maga más úton is járt.

Szép és folytatható kísérleti munkássága csak részben és talán nem is elsősorban a témákkal és a tényleges megállapításokkal vált az iskola kiindulópontjává Fontosabb volt Gyulai személyisége és tudományos stílusa. A klasszikus kísérleti fizika utolsó nagy mohikánjai közé tartozott. Sorsa mindig újonnan induló tanszékekre, a kísérleti fizikusok számára lehetetlen körülmények közé vetette, ahol szinte csak madzag, bicska és pecsétviasz állt rendelkezésre. Végigcsinált mindent, ami a 20. században borzasztó: két világháborút, az első után hosszú hadifogságot; a tudományt nem nagyra becsülő politikai rendszert; túlzott voluntarista fejlesztést. Gyulai mindezektől bölcsen távoltartotta magát, és kutatott mindig, ahogy lehetett.[67] A kristályosodási lavinát Budafoki-úti odúszerű szobájában, kabátban és kedvenc taplósapkájával a fején fedezte fel. Az íróasztalán lévő kémcsövet megütötte papírvágó késével: ez volt a mechanikai behatás. Élesszemű természetmegfigyelő is volt, az évszázadokkal korábban élt tudósok klasszikus fajtájából. Tarján Imre szerint "A megfigyeléseket maga végzi, a mérési jegyzőkönyveket is maga vezeti, átéli a jelenségeket, szinte érzi a folyamatokat. Ő még az experimentális manufakturák korában élt és dolgozott. "[68]

Két dolgot biztosan meg lehetett tanulni tőle: nem adni fel a legrosszabb körülmények között sem, és minden találékonyságot bevetni a környezetben fellelhető tárgyak hasznosítására. Másrészt viszont ez a stílus a hatvanas években már kezdett nagyonis anakronisztikussá válni. Gyulai végtelen szerénysége nehézséget okozott a tanítványoknak, akik látták, hogy jobb felszereléshez is lehetne jutni, ha mesterük harcolna érte. De ő soha nem harcolt semmiért.

Tarján Imre diplomája megszerzése után néhány hónappal, 1936 elején került Debrecenbe Gyulai Zoltán mellé, az ösztöndíjjal külföldre utazott Szalay Sándor helyére.[69] 1950-től a budapesti Tudományegyetem (később Orvostudományi Egyetem) Orvosi Fizikai (1968-tól Biofizikai) Intézetének lett vezetője 1982-ig, nyugdíjba vonulásáig. A negyvenes évek végétől Gyulaival kidolgozták a híradástechnika számára igen fontos piezoelektromos kvarckristály laboratóriumi növesztését, amiben az elsők közé kerültek a világon.

Az Orvosi Fizikai Intézetben munkatársaival lényegében folytatta korábbi munkáit: a kristályokban sugárzások hatására kialakuló hibák tanulmányozása, a kristálynövekedés mechanizmusának vizsgálata, amely gyakorlati célra is felhasználható egykristályok növesztésével egészült ki. Az 50-es években kidolgozták, majd a Gamma Művekbe telepítették a -sugárzás mérésére alkalmas NaJ(Tl) egykristálygyártást.[70]

Tarján Imre elkanyarodása fiatalkori témáitól a hatvanas évek elején azon a meglátáson alapult, hogy "a szilárdtestfizikából logikusan vezet egy elágazás a molekuláris biofizika felé. A makromolekulák szerkezete és funkciója közötti kapcsolat ui. elméletileg és módszertanilag egyaránt sokszempontból hasonlóan vizsgálható, mint egy kristály struktúrája és makroszkopikus tulajdonságai közötti kapcsolat. Mindkét esetben a rendezettségben kialakulnak hibák, ezek játszanak szerepet a félvezető tulajdonságokban, de ezek okozzák pl. a mutációkat is."[71] A Tarján-féle biofizikai iskola hozta létre még az ötvenes évek elején az egészségügy területén Budapesten az első radioaktív nyomjelzésen alapuló laboratóriumot, és úttörő szerepet játszott a nukleáris medicina témakörében. A Gamma Művek el is készítette az általuk kifejlesztett mérőműszereket. Rontó Györgyi, az Intézet jelenlegi vezetője szerint célkitűzésük "gazdagítani a biológiát (orvostudományt) és tágítani a fizika horizontját".[72]

A gyakorlatorientáltság éppúgy nagy hasznára vált a kutatásoknak, mint az a tudományszervező szerep, amelyet Tarján Imre szinte egész pályafutása alatt betöltött, 1956 után már a párton kívül. 1952-64-ig a Fizikai Bizottság titkára, 1964-70-ig az MTA III. osztályának osztálytitkárhelyettese, 1970-76-ig osztályelnökhelyettese, 1976-tól osztályelnöke. A lojális pártonkívüliség talán a legjobb pozíció volt a kényes egyensúly fenntartására a nagyon különböző platformokon álló fizikusok között.

Az elágazások miatt a Gyulai-iskola publikációs tevékenysége is igen sokrétű. Reprezentatív tanulmánykötet az 1972-es Laboratory Manual on Crystal Growth vagy az 1986-ban megjelent egykristálynövesztés Czochralski-módszerrel című sokszerzős könyv.

Az iskola jövőjét illetően a legfőbb kitörési pontnak a nemzetközi együttműködés látszik, mivel a hazai műszerpark elavult, és ma már a Gyulai-féle művészi módszerek sem adnak lehetőséget versenyképes kísérleti kutatásra modern eszközök nélkül.[73]

A Szalay-iskola

A kísérleti magfizika Magyarországon Szalay Sándor teljesen önálló akciójaként honosodott meg még a harmincas években, nem pedig az ötvenesekben, amikor a KFKI-t létrehozták. A Szalay-féle magfizika little science-ként indult, ahogy a harmincas években ez természetes volt. Ehhez azonban az a különös véletlen is szükségeltetett, hogy Gyulai és Szalay találkozzanak Debrecenben. Igaz, Gyulait nemigen foglalkoztatta a magfizika. Stílusa azonban olyan közel esett fiatal tanársegédjééhez, hogy közös munkájuk természetes volt. Szalay igen sokat tanult Gyulai kísérleti szellemű, akadályt nem ismerő, mindenből mindent megvalósító fizikájából.

Aligha járhatott valaki jobb iskolákat. A budapesti egyetemen 1931-ben szerzett diplomája és 1932-ben szerzett doktorátusa után, 1933-ban Szent-Györgyi mellett dolgozott, de csak a nagy tett szellemét érezte meg, konkrét szerep nem jutott számára a döntő kísérletekben. 1934-ben és 35-ben Németországban töltött ösztöndíjas éveket, főleg Debye mellett. 1935-ben került a debreceni tanszékre, és a következő évben már Cambridgebe utazott egy félévre, a Cavendish-laboratóriumba, hogy Rutherford környezetében megtanulja a kísérleti magfizika alapjait. Szalay itt köteleződött el nemcsak a témának, hanem az empirista módszernek is. Utána visszatért Debrecenbe (ami önmagában is figyelemreméltó, hiszen a külföld csábításának ő is ki volt téve), és 1940-ben professzor lett. Itt 1949-ben alakult meg a Természettudományi Kar, ennek Kísérleti Fizikai Intézetét vezette 1967-ig. Közben 1954-ben ő alapította meg a Magyar Tudományos Akadémia Atommag Kutató Intézetét, amelynek 1975-ig volt igazgatója, majd haláláig, 1987-ig tudományos tanácsadója.[74]

Szalay Sándor a kísérleti magfizikát nemcsak partizánként, hanem ráadásul teljesen lepusztult tanszéken indította el. Az Akadémiától kapott egy 3000 pengős adományt, amiből kézihajtású szivattyút, stopper-órát, rádium-D-t vásárolt. 1938-ban polónium-preparátumot készített, és ezzel atommagátalakítást hajtott végre. Így született az első Magyarországról származó magfizikai publikáció: a Zeitschrift für Physikbe: Debrecenből, 200 évvel Hatvani István után.[75] Ezt azután számos más követte. A negyvenes évek végétől elkezdett nyomjelzéssel foglalkozni, és ennek orvosbiológiai alkalmazásaival. 1947-től témaköre egyre szélesedett, és az alkalmazások, illetve határterületek felé mozdult el. Ekkor kezdte kutatni nyári szabadsága terhére, 5000 forinttal és egy rozzant kölcsönautóval a hazai uránkészletet.[76] Az expedíció során csakugyan talált urándúsulást, később kimutatta, hogy ez a humuszsavaktól származik, amelyek az uránt egészen híg oldatból is kicsapják, így a csapadék megkötődik. Egyes dunántúli barnaszéntelepek ezért tartalmaznak aránylag sok uránt. Felfedezését általános geokémiai törvénnyé általánosította, és fontos felhasználásra lelt az agrokémiában, talajtanban, növényélettanban. Hozzájárult érclelőhelyek felfedezéséhez és genetikájuk megértéséhez.

Ő kezdte el rendszeresen mérni feleségével és munkatársával, Csongor Évával a levegő és a csapadék nukleáris szennyeződését, ami kivált Csernobil idején kapott drámai jelentőséget.[77] A mintegy 150 tételt tartalmazó publikációs listája 7 szabadalmat is feltüntet, jelezve szerzőjük nagyon is földönjáró gondolkodását.[78] Az ő urándúsulást kutató expedíciói vezettek indirekten 1952-ben ahhoz a szovjet részvételű, nagyszabású feltáró munkához, amely a magyar uránkincset megtalálta.[79]

Szalay Gyulai stílusát követte, de nem tőle leste el. Az ősforrás Eötvös Loránd volt és tanítványa, Tangl Károly, Gyulai tanítómestere Kolozsvárott, aki mellett történetesen Szalay Sándor édesapja is tanársegédeskedett egy ideig. Addig, amíg Nyíregyházára nem költöztek, ahol középiskolai tanár lett, és fiát beengedte a szertárba, hogy kedvére forrasszon, tekercseljen, szereljen.[80] Innen az egyik utódja, Berényi Dénes (az ATOMKI későbbi igazgatója) által emlegetett ötletesség, a régi ébresztőórákból átalakított számlálóberendezés, és mindaz a képesség, hogy készülékeit maga, illetve maguk építsék meg.[81] Ez persze hatalmas érték a kutatásban is, mert, mint Gyulai esetén, lehetővé teszi az "együttélést" a folyamatokkal.[82] Ám a magfizika időközben big science lett, ehhez pedig intézetre van szükség.

Intézetet létrehozni senkinek sem könnyű, de legkevésbé annak, aki nem állt a rendszer pártján, és ezt többé-kevésbé mindenki tudta. 1988-ban még kuriózum számba ment, és csak nagyon indokolt esetben írtak olyasmit nekrológban, hogy "gyakran hangot adott a magyar nép igazi érdekei iránti elkötelezettségének".[83] Szalay az agyonideologizált és politizált korban is megtalálta azt a magas vezetőt, aki talán leginkább hallgatott a józan észre, viszonylag kevésbé ügyelt az ideológiai folttalanságra. Vas Zoltánt, az Országos Tervhivatal nagyhatalmú elnökét sikerült meggyőznie a magfizika szükségességéről.[84] A meggyőzőerő az életközeli szemléletességnek is köszönhető, ami hatott a politikusokra és a fizikuskollégákra is.[85] Ez is összefüggésben lehet az angol józansággal, nemcsak a Szalay-féle teák és az intézet üdezöld pázsitja. Talán abban áll a lényeges eltérés Gyulaitól, hogy utóbbi számára a komoly intézetszervezés idegen maradt. Pedig egy alapvető ponton azonosan gondolkodhattak: nem a tárgyak, hanem az emberek teszik jóvá vagy rosszá a kutatást. Ezért emelte ki Berényi Dénes a Szalay-iskola egyik legfőbb jellegzetességeként a tehetségek szelekcióját.[86]

A debreceni műhely és intézet szépen fejlődött az idők során. Míg a Kísérleti Fizika Tanszéken 1946-1955-ig 76 publikáció született, az Intézetben 1954-1970-ig több, mint 700.[87] Közben megépült a van de Graaff generátor több változata is, és 1985-ben üzembehelyezték az első ciklotront Magyarországon. A gyorsítók még saját tervek alapján, saját kivitelezéssel épültek, nem különben a mérőberendezések és a számtalan műszer.[88] Szalay két akadémikus tanítványa közül Berényi Dénes létrehozta a toroid-szektor típusú -spektrométert, és ennek nyomán kialakult a magspektroszkópiai osztály, Csikai Gyula lefényképezte a neutrinó visszalökő hatását -bomláskor, majd a neutrongenerátor építésével létrehozta a neutronfizikai osztályt. Hozzájuk csatlakozik Medveczky László, aki még a Gyulai-időktől volt munkatársa Szalaynak, továbbá Berecz István, Fényes Tibor, Koltay Ede, Kovách Ádám és társaik.[89]

Az ATOMKI kezdetben nem a nagy tudomány elvei alapján épült, de természetes, szerves fejlődéssel, erőltett voluntarizmus nélkül jutott el a barkácsolt eszközöktől, a saját fejlesztésen keresztül, egészen a külföldről vásárolt ciklotronig. Igen józanul alkották, a lehetőségek arányában, amit az is mutat, hogy az erősödő ellenszélben ma is kitart. Őriz egy hagyományt, amely az ország keleti tudományos végvárait jellemezte, Debrecent és Kolozsvárt: a kísérletezés bűvöletét, szembeszegülést az elidegenedett képletekkel, a természethez való közelséget, valamit, ami a fizika eredetileg volt, és amit az irdatlan berendezések, a nyakatekert számítások eltakarnak. Tangl, Gyulai, Szalay ellensúlyt helyeztek a hazai fizika elmélet felé hajló mérlegébe.

Molekulaspektroszkópiai kutatások

A molekulaspektroszkópiai kutatásokat két vezető személyiséghez, Kovács Istvánhoz és Budó Ágostonhoz, továbbá két helyszínhez, Budapesthez és Szegedhez lehet kötni. A téma sajátossága, hogy elméleti és kísérleti kutatást egyaránt igényel. Valamelyest a hagyományt is képviseli, jóllehet a háború előtti kiválóságai nem élték meg az újrakezdést. A budapesti molekulaspektroszkópiai iskolát Schmid Rezső és munkatársa, Gerő Loránd az 1920-as évek végén alapította meg. Nagyobb fellendülést okozott Schmid 1930-ban Chicagoban tett egy éves tanulmányútja, amikor a Nobel-díjas Mullikan mellett fejlesztette tovább tudását. Ezután vásárolták meg a kísérleti munka alapeszközét, a 6,5 m átmérőjű konkáv Rowland rácsot, amelyet Schmid későbbi berlini tapasztalatai segítségével sikerült tökéletesíteni.[90]

A műhely egyik sajátossága tehát, hogy új szellemi befolyást hozott a hazai fizikába: a korábbi, szinte egyeduralkodó német hatást kiegészítette újabbakkal. Először az amerikaival, ami igen figyelemreméltó, majd a spektroszkópia egyik legfőbb nemzetközi központjáéval, Svédországéval. Ez utóbbi már Kovács István nevéhez fűződik.

Kovács István a háború után került a kutatási terület élére, miután a Tudományegyetem helyett Schmid műegyetemi műhelyében szerzett doktorátust, és ettől kezdve egy életre lehorgonyzott a témánál. Mást soha nem is kutatott. Rövid ideig a Tudományegyetemen dolgozott, Sopronban lett professzor és a KFKI első igazgatója volt. 1956-tól visszatért tudományos almamáterébe, a Műegyetemre, igaz nem a volt Pogány-tanszékre, hanem az Atomfizikára, Bay Zoltán örökébe, egészen 1978-ig, nyugdíjba vonulásáig. 1949-ben három hónapra Svédországba küldték, hogy tanulmányozza, mit kutatnak, hogyan dolgoznak az ottani intézetek, és fizessen elő fontos folyóiratokra.[91]

Kovács István a háborús szenvedések után 1945-ben lépett be a kommunista Pártba. "A fényes szellők légköre engem is megragadott." - írta önéletrajzi vallomásában. - "Amikor beléptem a pártba, biancocsekket írtam alá; nagyszerű érzés volt, hogy tapasztaltam: a pártnak szüksége van rám, számít tudásomra, munkámra."[92] 1947-ben párttitkár lett a Tudományegyetemen. Révai Józseffel, pártbeli irányítójával itt ismerkedett meg.[93] Azt mondta, "nyilvánvaló volt, hogy a párt vezetői vérfrissítést szándékoznak véghezvinni a tudomány vezető köreiben, egyebek között ezért is támogatta a magam fajta fiatal kutatókat az előrelépésben." Megkérdezték, "hogy a gyors tudományos karriert milyen mértékben befolyásolta a párttagságom, pártmunkám. Nos kétségtelenül támogatott a párt, véleményem szerint azonban nem elvtelenül, s hadd jegyezzem meg, hogy Budó Ágoston, aki soha nem lépett be a pártba, egy évre rá, hogy én akadémiai levelező tag lettem, épp az én ajánlásomra, szintén az lett." Zárótétel: "Talán ha egy év előnyt szereztem a párt támogatása révén." [94] Annál nagyobb előny származott belőle a KFKI számára, amikor Kovács István óriási küzdelmet vívott az új intézet megteremtéséért. Szamosi Gézával együtt döntő érdemeket szerzett abban, hogy egyáltalában létrejöhetett.

Tudományos munkássága során a kétatomos molekulák rezgési színképeit értékelte ki, illetve dolgozott ki elméletet a tapasztalt jelenségekre. Az 1934 és 1954 között, részben Budóval közösen végzett munkáját így foglalta össze: megvizsgálták "a különböző típusú és multiplicitású termek közötti perturbációkat, magasabb multiplicitású termek finomszerkezetét és az ún. lambda-típusú dublett felbomlásait, az accidentális predisszociáció jelenségét, valamint továbbfejlesztette a perturbáló molekulatermek állandóinak meghatározásaira szolgáló eljárását." [95] Később "főleg a spinpálya kölcsönhatás szerepével, a molekulasávok intenzitáseloszlásaival, a multiplett szerkezettel kapcsolatos elméleti kutatásokkal" foglalkozott.[96] Korábban figyelmen kívül hagyott kölcsönhatásokat is tekintetbe vett, olyanokat, mint "spin-spin, spinpálya, spinrotáció kölcsönhatás, valamint ezek centrifugális korrekciói". Eredményeit számos, főleg kétatomos molekula színképén igazolta.[97]

A kitartó, elkötelezett munka 96 sokszor idézett közleményt eredményezett, és szerzőjét a téma egyik legkiemelkedőbb nemzetközi tekintélyévé avatta. 1969-ben jelentette meg a "Rotational Structure in the Spectra of Dinamic Molecules" című monográfiáját, amely új megállapításokat is tartalmazott, a meglévőket pedig olyan hasznosan rendszerezte, hogy a szakma alapvető kézikönyvévé vált, és a mai napig rendkívül sokan idézik.[98]

A terület másik kiemelkedő kutatója Budó Ágoston 1914-ben született, 1935-ben, még egyetemi hallgató korában kezdett molekulaspektroszkópiai cikkeket publikálni. Ez annál is inkább kiemelkedő teljesítmény, mert Budó családi sugallatra jogásznak készült, és csak miután - példátlan eset! - első éves joghallgatóként megnyerte az Eötvös-versenyt, iratkozott át fizikusnak.[99] 1938-ban németországi ösztöndíjasként a Nobel-díjas Debye mellett töltött egy évet, ahol Debye által is nagyra értékelt sikerrel működött. Hazatérése után fizetéstelen tanársegédként dolgozott a Műegyetem Fizika Tanszékén. 27 éves korában kapott először állást, mégpedig a szegedi Tanárképző Főiskolán. Ezután már Szegeden maradt, ahol 1950-ben, Fröhlich Pál halála után, a Kísérleti Fizika Tanszék professzora lett, továbbá a MTA Lumineszcencia- és Félvezető Tanszéki Kutatócsoportjának vezetője. 1950-ben választották akadémikusnak. 1969-ben hunyt el.[l00]

Budó tudományos pályafutása nem az egyetlen témának való életreszóló elköteleződés jegyében telt. Molekulaspektroszkópiai munkássága 1937-ben kezdődött, de 1956-ban megszakadt. Addig sokszor publikált közösen Kovács Istvánnal, akivel igen közeli kollégiális kapcsolatban állt. A tárgykörből származó 19 cikkében részben multiplett termformulákat állított föl, részben intenzitáseloszlásokat számított ki, illetve perturbációs és predisszociációs jelenségeket vizsgált. Legtöbbet idézett munkája a doktori disszertációjában kidolgozott új triplett formula, amely 1936-ban jelent meg. 10 közleményt jelentetett meg másik nagy témájáról, amit Debye-nál kezdett meg. Ez a molekulák nagyfrekvenciájú térben való viselkedésével foglalkozott. Szegedi professzorsága kezdetén reálisan felmérte tanszéke adottságait, és a lehetőségeknek megfelelően molekuláris lumineszcenciával és félvezetőkutatással kezdett foglalkozni. Első eredményét a szekunder lumineszcencia kísérleti és elméleti tanulmányozásával érte el, amit aztán összesen 13 tanulmányban jelentkező újabbak követtek. Végül elindított egy igencsak ígéretesnek látszó területet, a lézerkutatást.[101]

A rendkívül komoly, precíz, lelkiismeretes Budó Ágoston nagy lelkierővel és kitartással is rendelkezett. Sikereit személyes tulajdonságainak köszönhette, a politikán kívül állt. Befelé forduló lelkialkatától és talán világnézetétől is idegen volt, hogy beszálljon a politikai ringbe. Inkább asztaliteniszezett, mint boxolt, ám ezt olyan odaadással, hogy tiszteletlenség lenne pingpongnak nevezni. Híres tankönyvein, a Kísérleti Fizikán és Mechanikán is átsüt a komolyság, világosságra törekvés; bizonyára ez is avatta őket egy teljes generáció számára alapművé.

A molekulaspektroszkópia beilleszkedik a spektroszkópia vegyészek által is művelt széles folyamába, csatlakozik a szintén szegedi Kiss Árpád (1880-1968) munkásságához, akinek tanítványai Budapesten főleg Láng László, Varsányi György, külföldön Pauncz Rezső (Izrael) és Sándorffy Kálmán (Kanada), többnyire igen magas színvonalú eredményeket értek el, és maguk is további tanítványokat neveltek ki.[l02]

Kovács István azt írja az eredeti műhelyről, a műegyetemi kutatásról, hogy ma "már inkább csak elméleti vonalon" lehet haladni, mert "a kis létszámú tanszéken a kísérleti munkák végzésére alig volt lehetőség, s e szép hagyományokkal rendelkező iskola erőteljes sorvadásnak indult.'' [103] Ámde a Budó által feltört úton, továbbra is magas professzionális színvonalon haladnak tanítványai, mindenekelőtt Bor Zsolt, Ketskeméty István, Kozma László, és ha megváltozott területeken is, viszik tovább a tradíciókat.

Jánossy Lajos műhelye

Jánossy Lajos a korszak talán legmarkánsabb fizikus egyénisége volt, de munkatársai körét iskolának aligha lehet tekinteni. Ő maga igen mélyen bevésődött kollégái életébe, mégha nem is mindenki számára azonos előjellel. Tevékenysége átfogta mindazt, amit egy fizikus egyáltalában érinthetett, beleértve a pártpolitikát, intézetvezetést, rendszeres TV-szereplést, akadémiai tisztségviselést, folyóirat-szerkesztését, egyetemi oktatást és persze kutatást, mind a kísérleti, mind az elméleti fizikát. Személye a maga ellentmondásosságában is kiemelkedik a korszak fizikuséletéből.

1912-ben született. Pályafutása merőben ellentétes a nagy magyar tehetségekével, akik itthonról indulva, valahol Nyugaton kötöttek ki: Jánossy éppenhogy Nyugatról tért haza. Ifjúkora ugyancsak kalandosan telt, miután nevelőapja, Lukács György családjával együtt emigrációba kényszerült Jánossy hét éves korában. Bécsben, majd Berlinben tanult, de nem tartott családjával a moszkvai emigrációba, hanem miután 1934-ben Berlinben doktorált, ott maradt Kolhörster, a kozmikus sugárzás hőskorának egyik hőse mellett. A fasizmus elől menekülve Angliába költözött, és 1936-tól Manchesterben a későbbi Nobel-díjas (1948) Blackett iskolájának egyik eminense lett, márpedig itt olyanok is dolgoztak, mint az 1950-es Nobel-díj nyertese, C.F. Powell. 1947-ben professzori kinevezést kapott a dublini Institute for Advanced Studiesba, kollégái között Schrödinger, Heitler és Synge.[104]

1950-ben tért vissza Magyarországra a kormány hívására. Korábban már többször hazalátogatott, találkozott családjával és a magyar fizikusokkal, akik látták nagy felkészültségét, eredeti gondolkodását és megismerkedtek eredményeivel is. Nem volt kétséges, hogy komoly tehetségű tudós.[105] Talán azért jött haza, mert egyrészt Dublin sohasem volt a világ közepe, másrészt mert Magyarországon széles perspektívát tudtak kínálni a tervezett nagy intézet (a KFKI) létesítésével, benne egy 20 méter mély kozmikus sugárzási laboratóriummal, és általánosságban egy vadonatúj, Jánossy számára már neveltetése folytán is vonzó társadalom felépítésével.

Hazatérése után ő lett a "kommunista fizikus" reinkarnációja. Szervezte a KFKI-t, 1951-től 1956-ig a Kozmikus Sugárzási Laboratórium vezetőjeként, 1956 és 1970 között az intézet igazgatójaként, haláláig, 1978-ig, tudományos tanácsadójaként. Professzor volt előbb a Tudományegyetem Elméleti Fizika Tanszékén, majd 1955-től 1970-ig vezette a számára alakított Atomfizika Tanszéket. Hihetetlen aktivitása azonban még ezzel sem merült ki. Mind intellektuálisan, mind tevékenységében egyre mélyebben merült el a kommunista mozgalmi életben és ideológiában. Mint tudománypolitikus egyebek között írásaiban és az Akadémia alelnöki székében, az Országos Atomenergia Bizottság elnöki tisztségében, a dubnai Egyesített Atommagkutató Intézet tudományos tanácsában fejtett ki sohasem formális munkásságot. Nem elég, hogy tagja volt az MSZMP egyik legmagasabb vezető testületének, a Központi Bizottságnak, dolgozott XII. kerületi bizottságában és a KFKI Párt VB-ben is.[106]

Lelkes és kritikátlan harcossá vált, ott is, ahol ennek semmi helye nem volt. Ez persze nem növelte népszerűségét, kivált olyanok körében, akikkel konfliktusba került. Ha az ötvenes évek nem éppen bőség-társadalmában nem sikerült banándugót kapnia, meg volt győződve arról, hogy ez csak imperialista szabotázs eredménye lehet, és nem átallott a legfelső politikai, vezetéshez fordulni. Akár magához Rákosihoz, akit nem hagyott közömbösen minden szempontból legkitűnőbb fizikusának véleménye.[107]

Jánossyt bizonyára az ügybe vetett mélységes hite vezérelte. Pedig alapvetően fizikus, nem politikus alkat volt. A rendszer kihasználta: mindenbe bevonták, nem vették tudomásul energiája végességét. Egy idő múlva már terhessé vált számára a közélet, ám hiába fárasztotta halálosan, mégis úgy gondolta, "amennyiben nincs benne a közélet sűrűjében, akkor a KFKI sem fog úgy fejlődni, ahogy szeretné" - vallotta meg Tarján Imrének.[108] Mindez távolságot teremtett közte és a tudomány napi élete között, mintegy reprodukálva az akkori politikai vezetés elszakadását a mindennapoktól. Még szenvedélyének, a bélyeggyűjtésnek sem hódolhatott egyszerű állampolgárként. Sokáig a bélyeggyűjtők szövetségének országos elnökeként is funkcionált: a hobby és a politika sem válhatott igazán kétfelé.[109]

Tudományos eredményei már igen fiatalon magasra röpítették hírét. Berlini időszakában a Geiger-Müller-számlálócsöves kozmikus sugárzásmérés elméletét dolgozta ki. 1938-ban felfedezte a kiterjedt légizáporokat, de a közleménnyel megelőzték, mert Blackett tanácsára még egy utolsó ellenőrzést is végzett. Hasonló eset következett be 1940-ben az áthatoló záporokkal kapcsolatban, amelyről 1949-ig 20 cikket közölt munkatársaival. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy Jánossyt nem nagyon érdekelték prioritási ügyek. Dublinban Heitlerrel írt elméleti munkát a mezonkeletkezés elméletéről (plurális-elmélet), egyedül a kaszkádelméletről.[110] A plurális-elmélet éveken át riválisa volt a Fermi és munkatársai által kidolgozott multiplettelméletnek, csak később derült ki, hogy utóbbi a sikeresebb. 1948-ban jelent meg összefoglaló monográfiája Oxfordban [111], és még csak 38 éves volt, amikor hazajött.

Itthon saját témáit folytatta, nem követve a Forró-Barnóthy-féle hagyományt. Annyiban azonban mégiscsak támaszkodhatott rá, hogy itthon sem volt ismeretlen a kozmikus sugárzás kutatása, és a Forró-Barnóthy-tanítvány Fenyves Ervin, illetve Haiman Ottó személyében munkatársakra lelt. Megszervezte a laboratóriumot, és bevezette a szigorúan profi módszereket: a GM-csöves koincidenciatechnikát, a Wilson-kamrás és a fotoemulziós technikát. Munkatársaival, főként Ádám Andrással, Kiss Dezsővel, Náray Zsolttal, Somogyi Antallal, Varga Péterrel, ismét ontották az eredményeket, egyebek között a kiterjedt légizáporok áthatoló záporainak újabb módszerekkel való tanulmányozását, a sugárszerű záporok (jetek) vizsgálatát, a mezonkeltés mechanizmusának és a nukleonok struktúrájának kutatását, amely utóbbiak elméleti munkát igényeltek. Jánossytól tanulta meg a hazai fizikustársadalom a mérések szigorúan pontos statisztikai kiértékelését, ami jelentősen hozzájárult más területek szakmai színvonalának emeléséhez is.[112]

Az ötvenes évek második felétől egyre inkább a nagyenergiájú kozmikus sugárzást tanulmányozták, ám világszerte a nagyenergiájú fizika fokozatosan a gyorsított részecskék viselkedése felé fordult. Ennek megfelelően nálunk is megváltozott a kozmikus sugárzási kutatás profilja: egyre jobban előtérbe kerültek az asztrofizikai, geofizikai és űrfizikai vonatkozások, a szorosan vett kozmikus sugárzási munka pedig főleg a plazmakutatás felé irányult a hatvanas évektől. [113]

Jánossy munkássága lassanként szinte teljesen áttolódott az elmélet területére. A modern fizika ismeretelméleti alapjaival foglalkozott, de tevékenysége teljes visszautasításba ütközött. Elvetette mind a kvantummechanika, mind a relativitáselmélet alaptételeit, és olyan interpretációval lépett fel, amely mindkét területen megőrizte ugyan a legfőbb képleteket, ám mélyen fekvő elméleti alapjuk nélkül. A relativitáselméletben inkább Lorentz meggondolásaihoz húzott, visszahozva az Einstein által elvetett étert. A kvantummechanikát illetően nem tudta elfogadni a statisztikus értelmezést. Az elmélet determinisztikus megfogalmazását, klasszikus mechanikához fűződő kapcsolatát kereste egy hidrodinamikai modell kidolgozása útján.[114] Ettől aztán gyakori mennydörgések hallatszottak a Puskin-utca felől: az elmélet hivatásosai a napilapokban is közzétették tiltakozásukat, amelyekbe természetesen előzőleg Jánossy írt. Jánossy nem hátrált, nézeteit a KFKI-ban igyekezett érvényesíteni. Ebben a légkörben próbálta nevelni például Domokos Gábort, akit olyannyira akadályozott főnökének antimodernizmusa, hogy menekülésképpen előbb a hosszú dubnai tartózkodást, majd a nagy víz másik oldalát választotta, és végül a Johns Hopkins Egyetem megbecsült professzorává vált.

Visszautasítást kiváltó elméleti nézetei is hoztak azonban jelentős kísérleti eredményt. A fény kettős természetére vonatkozó kvantumelméleti elgondolást az 1954-ben megkezdett koincidencia- és interferenciakísérletekkel igyekezett cáfolni. Munkatársai segítségével kis intenzitású fénynyalábokkal is sikerült interferenciaképet kapnia, ami szándékával ellentétben azt bizonyította, hogy a foton kvantált hullámként viselkedik, nem klasszikus részecskeként. Eredményei végülis a kvantummechanika szép kísérleti igazolását szolgáltatták, és olyan nagyságok, mint Heisenberg foglalkoztak elemzésükkel.[115]

Jánossy a modern fizikát elutasító nézetei valószínűleg sok forrásból táplálkoztak. Filozófiai írásaiban gyakran ostorozta a fizikában felmerülő idealista gondolatokat, ami politikai, világnézeti elkötelezettségét tekintve több, mint érthető. Mint mondja: "már gyermekkorában megfertőződött filozófiával, hiszen Lukács György a nevelőapja, a családi házban ragadt rá a tudományok tudományának szeretete."[116] Ez azonban csak az egyik forrás, meglehet, nem is a legfontosabb. Pál Lénárd szerint az ideológia csak utólag rakódott fizikai nézeteire. "Mint minden fizikus, valószínűleg ő is sajnálta, hogy nem ő írta fel a kvantummechanika alapegyenleteit, nem ő alkotta meg a relativitáselméletet. Bizonyára úgy gondolta, hogy akkor legalább az interpretációban kell újat hoznia."[117] Egy bizonyos: Jánossy mélyen, szellemesen és eredetien gondolkodott. Amikor nem volt igaza, akkor is érdekes szempontokat vetett fel, s ellenfelei is tanultak a vitákból, amelyekben óriási lelkesedéssel és szuggesztivitással vett részt, "legyen vitapartnere Nobel-díjas vagy egyetemi hallgató".[118] Állítólag ő volt "az egyetlen marxista fizikus, akivel Heisenberg mint partnerrel és megbecsült ellenféllel vitatkozott."[119]

A Központi Fizikai Kutató Intézet

Az egész korszakot igazán jellemző intézmény, és messze a legnagyobb teljesítmény a MTA Központi Fizikai Kutató Intézete. Ez volt az a kiemelt létesítmény, amely minden amatőrséget levetkőzve, igazi modern fizikát volt hivatva művelni, mégpedig azonnal a big science elvei alapján és legfőbb területein. Éppen akkor szervezték meg, amikor a Manhattan-terv sikere, a nukleáris energia ígérete az egész világot lenyűgözte. Soha a magyarországi fizika történetében hasonlóan nagy vállalkozás nem jött létre, éppen ezért soha ennyire fontos nem volt egyetlen fizikus intézmény sem. Talán ezért is viselte mindig magán az aktuális politikai körülmények sajátosságait. A hazai fizikának több, mint fele a KFKI-hoz kötődik alighanem minden értelemben: anyagilag, a személyi állományt, fölszereltséget, stb. tekintve. Nem egy volt a műhelyek közül, hanem a KFKI "a" nagy műhely. Története nem írható meg néhány oldalon, legfeljebb csak helyét, a korszakban betöltött szerepét lehet itt jelezni.

Keletkezéstörténete 1948-ig nyúlik vissza, a korszak rejtélyes voltának megfelelően, valószínűleg valamelyik hivatali hátsószoba rekonstruálhatatlan beszélgetéseihez. Az alapgondolat kézenfekvő volt: a fizika fontos, de nálunk csak néhány ága űzhető eredményesen; ezt a néhány ágat ki kell jelölni és egy helyre telepíteni, hogy a felszerelést és a kevés szakembert optimálisan tudják kihasználni.

A huszonötéves jubileumon egymást követően két történet is elhangzott a születésre vonatkozóan. Erdey-Grúz Tibor: "Tagja voltam annak a hármas bizottságnak, amely 1948-ban az akkori Tudományos Tanácstól megbízást kapott egy fizikai kutatóintézet létesítésének előkészítésére." Szigeti György és Gerendás István társaságában 120 fővel dolgozó intézetet terveztek, de a MTT elnöke, Gerő Ernő, úgy vélekedett, "tervünkön a gigantománia nyomai mutatkoznak. Felhívott, hogy 80 kutatót előirányzó, reálisabb tervet dolgozzunk ki." Erdey-Grúz irónia nélkül fűzte hozzá, hogy az elnök "pedig a gyors haladás szorgalmazója volt". Végülis, mint Erdey-Grúz összefoglalta, "a párt iránymutatásával és a kormány hatékony támogatásával, továbbá a Szovjetunió kutatóintézeti példájára, ill. kutatásszervezési tapasztalatainak hazai adaptációja segítségével létrejött, s sok kezdeti nehézség ellenére is gyors fejlődésnek indult az intézet."[120]

Kovács Istvánt Alexits György, a MTT főtitkára, kérte fel a tervek elkészítésére. "Ezt a munkát néhány nap alatt harmadmagammal végeztük el, és nagyon féltünk, hogy megróvást fogunk kapni, ...hiszen ekkor fantasztikusnak tűnő, mintegy 40 millió forintra becsültük az 1950-55-ig tartó első ötéves tervben a kb. 70 kutatóra tervezett intézet felépítéséhez szükséges költségeket."[121] A döntéshez politikai határozat is kellett, márcsak azért is, mert a fő cél az atomenergia kutatása volt, ami nem egészen mentes a katonai összefüggésektől. Ráadásul sok jel mutatott arra, hogy a hidegháború mellett a harmadik melegháború is bármelyik nap kitörhet. Ezért lengte be hosszú ideig az egész KFKI-t a katonai kapcsolatok atmoszférája. Kovács István Sólyom László tábornokkal, a terrorhullám későbbi áldozatával jelent meg a párt központi vezetősége előtt, amelynek tagjai magas pulpituson ülve, lefelé tették fel kérdéseiket a padló szintjén egymás melletti székeken ülő két szakembernek. [122]

1950 nyarán alakult meg az intézet, óriási tervekkel, de "egyetlen leltári darabja az intézet igazgatójának kinevezési okmánya volt, és az intézet mai helyén, Csillebércen egy csodálatosan szép erdő volt akkoriban."[123] A helyszín kiválasztása bizonyára nem független az igazgató, Kovács István svédországi tapasztalataitól: az erdő, a nyugalom, a várostól való távolság jobb feltételeket biztosít az elmélyülésre, mint a metropolisz.

Kovács István magas pártkapcsolatai ekkor gyümölcsöztek igazán. Az Intézet első igazgatójaként szert kellett tennie a kinevezési levélen kívül még néhány leltári tárgyra, olyan időkben, amikor a nem tökéletes jogi formák és a féltékeny Akadémia minden elképzelhető akadályt felállított. Személy szerint neki és csapatának némelykor a gerillaháborúhoz hasonló módszereket kellett alkalmaznia, hogy felépülhessen saját kora és utódai kiemelkedő fizikai intézete.[124]

A vállalkozás óriási volt, nem különben a lelkesedés, amit kezdetben szinte minden fizikusban felkeltett. Hihetetlenül hangzott, hogy Magyarországon igazi nagy tudományos intézet létesül, amelyben megvalósulhat sok tudós szervezett együttműködése, és amely valószínűleg némelyekben még a Manhattan-terv asszociációit is felkeltette. Jánossy Lajos hazajövetelében bizonyára fontos szerepet játszott a kínálkozó széles perspektíva. Az ötvenes évek sok fizikus által is osztott, lobogó optimizmusa testesült meg ebben az intézetben: határ a csillagos ég. Közben csakugyan épült az Intézet, és nálunk soha nem látott nagyszámú fizikusnak adott kutatási lehetőséget. Komoly igény keletkezett fizikusokra; 1950-ben megindult a fizikusképzés is. A fizikát alighanem ez tette igazán önálló szakmává Magyarországon.

A KFKI első igazgatójául tehát Kovács Istvánt nevezték ki, aki 1956 nyarán saját maga mondott le tisztségéről. Őt követte Jánossy Lajos 1970-ig, majd Pál Lénárd 1978-ig, akinek utódja Szabó Ferenc lett 1990-ig.

Szerkezeti felépítését tekintve, a KFKI több változáson ment keresztül, és már a változások jellege is mutatja, hogy a térség viszonyait tekintve, milyen óriásivá fejlődött. Az elágazások, differenciálódások új formákat követéltek. Kezdetben osztályokból épült fel, amelyek fokozatosan alakultak ki. Az elsők 1951-ben alakultak: Spektroszkópiai Osztály és Kozmikus Sugárzási Osztály Kovács István, illetve Jánossy Lajos vezetésével. Utána létesült a Faragó Péter vezette Elektromágneses Hullámok Osztálya, valamint az Atomfizikai Osztály és a Radiológiai Osztály, vezetői: Simonyi Károly, Bozóky László. 1953-ban kezdte munkáját a Ferromágneses Osztály Pál Lénárd vezetésével. 1957-ben alakult meg a Fizikai Optikai Laboratórium, amelyet Náray Zsolt vezetett. Az Elméleti Fizikai Osztály Gombás Pál vezetésével indult, ám ez utóbbit már a következő évben tanszéki kutatócsoporttá alakították át, és a Műszaki Egyetemre, a Gombás-tanszékére helyezték.

Az első nagy átszervezés során, 1959-ben főosztályokat szerveztek, három fizikait, amelyek vezetői Fenyves Ervin, Nagy László, Szabó Ferenc voltak, továbbá egy kémiait Kiss István, az Elektronikus Főosztályt Náray Zsolt, a Szilárdtestfizikai Laboratóriumot Szabó Pál és a Sugárvédelmi Osztályt Fehér István vezetésével. A különféle személyi változásoktól eltekintve, 1968-ig működött így az Intézet, amikor átszervezték a főosztályokat, és új kutatási főirányokat állapítottak meg: elektronika, magfizika, fizikai optika, magkémia, nagyenergiájú fizika, reaktorkutatás, számítástechnika, szilárdtestfizika. A főirányok munkáját tudományos tanácsok irányították. 1972-ben a főosztályok helyett négy tudományos területet hoztak létre igazgatóhelyettesek vezetésével: Részecske- és Magfizikai Kutatási Terület (Kiss Dezső), Szilárdtest Kutatási Terület (Vasvári Béla), Atomenergia Kutatási Terület (Szabó Ferenc), Mérés és Számítástechnikai Kutatási Terület (Sándory Mihály).

1975-ben vált a KFKI végül kutatóközponttá, amely több intézet együttese. Minden intézet élén igazgató áll, az egészet főigazgató vezeti. Az ekkor kialakított intézetek: Atomenergia Kutató Intézet, Mérés és Számítástechnikai Kutató Intézet, Részecske és Magfizikai Kutató Intézet, Szilárdtest Kutató Intézet. [125]

Az Intézetet kezdettől fogva bizonyos kettősség jellemezte: a kutatók tiszta tudományt akartak művelni, a pénzforrásokat és az eszközöket viszont elsősorban a gyakorlati jelentőségű kutatások biztosították. A gyakorlati jelleg kezdetben a katonai kapcsolatban nyilvánult meg. "Szó sem volt aktív vagy támadó fegyver kutatásáról!" - emlékezett vissza Kovács István "Kimondottan a védekezés megszervezése, az esetlegesen sugárszennyezett helyek felderítése, a lakosság megóvása és hasonló feladatok ellátására való felkészülés volt csupán a cél."[126]

1956-ig ez a kapcsolat igencsak explicit volt, és elsősorban a Bozóky László vezette radiológiai osztályt érintette. A hadsereg odavezényelt mérnöktiszteket, és a katonai ügyek intézésével a honvédség állományába tartozó embert bízott meg: Kurucz György alezredest, aki népszerűségre tett szert a kutatók körében is. Később a kapcsolat normalizálódott: a hadsereg megrendeléseket adott, amiket a KFKI megfelelő ellenértékért teljesített korrekt szerződések keretében.[127]

1958-tól 1967-ig a KFKI az Akadémia és az Országos Atomenergia Bizottság közös irányítása alá került. Ennek előnye volt, hogy ebben az időben épült meg az 1959-ben üzembehelyezett kutatóreaktor, márpedig az Akadémia sem financiálisan, sem adminisztrativen nem tudta volna teljesíteni a beruházás által támasztott igényeket. Óriási hátránya volt viszont Pál Lénárd visszaemlékezése szerint -, hogy az OAB "akkori titkára diktatórikus és hozzá nem értő módon rendszeresen beavatkozott a KFKI tudományos ügyeibe, nyomást gyakorolt a KFKI vezetésére, Jánossy professzorra, különféle személyi ügyekben, éreztette a hatalmát, megfélemlítette a kutatókat."[128] Mindez a kádári megtorlás időszakában, az országosan rossz politikai hangulatban.

Pál Lénárd szerint "az 'erőgyűjtés' időszaka a hatvanas évek elejére befejeződőtt. Ekkor már megvoltak azok az eszközök, (kutatóreaktor, részecske-gyorsító, mérőberendezések, stb.), amelyek felhasználásával a 'big science' - igaz szerény keretek között - a KFKI-ban megvalósíthatóvá vált."[129] A hatvanas évek végén már az Intézetben is érződött, hogy csökkent a politika tudomány iránti elragadtatása. Az 1967-ben megjelent pártirányelvek a tudomány társadalmi hasznosítását hangsúlyozták, és ez a KFKI-ban is az alkalmazói tevékenység növelését eredményezte. Külön ösztönözték ezt az embargós intézkedések, amelyek dilemma elé állították az Intézetet: tevékenységét redukálja olyan témákra, amelyek nem igénylik a legmodernebb felszereléseket, ami persze véglegesen a nemzetközi tudomány hátsóudvarába terelte volna a kutatást; vagy maga igyekezzen előállítani azokat az eszközöket, amelyekre szüksége van. Minthogy az utóbbit választotta, sok kitűnő embernek, nagy ráfordítással kellett azon dolgoznia, hogy a nagy világban könnyen beszerezhető berendezéseket újrafeltalálja és előállítsa. Ez olyan eredményekkel járt, mint pl. a kisszámítógépek kifejlesztése, a TPA program, mely komoly KGST-sikerhez vezetett.[130]

A gyakorlatorientáltság másrészt azt is jelentette, hogy a KFKI állítson elő olyan eszközöket; technológiákat, amelyek az ipar számára haszonnal kecsegtetnek. A gondolat kézenfekvőnek látszik, de nagy nehézségeket támaszt. Ugyan a kutatóreaktor izotóptermelése az élet nagyon sok területén hajtott hasznot, olyan programok azonban, mint pl. az elektronsugaras hegesztőberendezés vagy a gyakorlatban is használható lézerek kifejlesztése, zátonyra futottak. Mégpedig alapvetően azért, mert az ipar technológiai színvonala nem volt elegendő a készülék gyártására. Hiába deklaráltak akármit is az irányelvek, a tudomány és az ipar színvonala nem állt harmóniában, ráadásul az ipart a gazdasági kényszer sem késztette befogadásra. [131]

A sikeres tevékenységek közül kiemelkedett az atomenergiával összefüggő kutatás. A paksi erőmű felépítéséhez és működtetéséhez lényegesen hozzájárultak a KFKI reaktorfizikai kutatásai, a hűtőrendszer működésének és hibáinak modellezése, a reaktor-zajdiagnosztika kidolgozása, vagy a reaktor-szimulátor kifejlesztése nemzetközi kooperációban.[132] Az egész alkalmazói tevékenység azonban lassanként ipari formákat kezdett ölteni, hovatovább üzemek létesültek a tudományos intézet keretében.

A fundamentális kutatás eredményei igen számosak, itt nem is sorolhatók fel. Talán három terület emelkedett ki végülis a többi közül, amelyek a legerősebbnek tekinthetők: 1. magfizikai kutatások, melyek hagyományai még az ötvenes évekbe nyúlnak vissza (Keszthelyi Lajos, Lovas István, Zimányi József); 2. a sokfelé elágazó szilárdtestfizika (Gyulai József, Mezei Ferenc, Kroó Norbert, Sólyom Jenő, Zawadovsky Alfréd); 3. az élretörő statisztikus fizika (Szépfalusy Péter, Menyhárt Nóra). Ha mindehhez hozzászámítjuk az egyre jobban összekapcsolódó kozmikus sugárzási, űrkutatási, számítástechnikai (Szabó Ferenc, Szegő Károly és munkatársai) eredményeket, könnyű arra a következtetésre jutni, hogy a hegyen igazi nagy fizika folyt kísérleti és elméleti vonalon egyaránt.[133]

Másrészt az Intézet egész története mintha túlságosan is magán viselné a mindenkori politikai viszonyok nyomait. Az első gyorsítót nem maguk fejlesztették ki aprólékos munkával, hanem Sopronból hozták fel, ahol Simonyi Károly, még egykori igen nagyra becsült főnöke, Bay Zoltán sugallatára hallatlan kitartással megépítette. Nagy intézetet csak voluntarista módon lehetett létrehozni. A gyorsítónak is fel kellett jönnie Csillebércre, és a fizikusokat is csak a többi kutatóhely terhére vonzhatta magához a KFKI. A nagyobb fizetés, a jobb munkafeltételek elcsábították az embereket, egyúttal elszegényítették az egyetemeket. Az aránytalanság belső feszültségeket támasztott a fizikustársadalomban. Kiváltképp a nagy konkurens, a debreceni iskola érezte ennek hátrányát.[134]

Lassanként a KFKI önálló hatalommá nőtte ki magát, amit egyesek óriási kétkedéssel fogadtak. Jellemző például, hogy Gombás Pál egy időben annyira csupán a hegytetőn felfújt hólyagnak tekintette a KFKI-t, hogy nem akarta elhinni, amikor sikerült gyorsított részecskékkel radioaktív atommagokat előállítani.[137] Meg kellett neki mutatni, hogy elhiggye. Hozzájárult a feszültségekhez Jánossy problematikus elméleti tevékenysége is, ami az Intézetben tehetséges embereket megkötött, a tanszékeken viszont teljes hangerővel szólt a kvantummechanika és a relativitáselmélet. Az ötvenes évek elején a KFKI életéről készült statisztikán még a sztalinizmus 1953-ban bekövetkezett megtorpanását is le lehet mérni.[136]

A nyolcvanas évek hanyatlása is igen élénken érződött. A KFKI alkalmazói munkája a politikai rendszeréhez hasonló tragikus helyzetbe került. A gazdasági válság két módon is hatott: egyfelől a megrendelők még kevésbé törődhettek saját technológiai fejlesztésükkel, ezért csökkentették megrendeléseiket, másrészt elszegényedtek, és még, ha érdekükben állt volna is, akkor sem tudtak volna kutatásokat finanszírozni. Ehhez járult végül a KGST-piac összeomlása, az embargó fokozatos oldódása, ami örvendetesen megnyitotta a lehetőségeket, de drámai helyzetbe hozta azokat, akik hivatásszerűen ezek leleményes megkerülésével foglalkoztak.

Mindez a KFKI némi elszigetelődéséhez is vezetett a fizikustársadalomban. A túl jó helyzet, a jogos büszkeség az egyik oldalon, a szép hagyományok, a szervesebb fejlődés, a nagyobb szabadság, nem kevés irigység a másikon. Belső törésvonalak alakultak ki, és mára elég sok kitűnő intézeti munkatárs került nem kívánatos távolságba kollégáitól. Ezt azonban kompenzálta, hogy mérhetetlenül kitágultak a nemzetközi lehetőségek. Az eredményes publikációkból, konferenciákon megismert kiváló kutatók számára megnyílt a nagyvilág: rövidebb-hosszabb időre külföldön dolgozhatnak, megvárva, amíg az intézet és a hazai tudományos élet megfelelő körülményeket tud biztosítani a kutatásra. Ehhez azonban a KFKI-t minden bizonnyal alapvetően át kell alakítani. Lovas István, a KFKI jelenlegi főigazgatója ezt úgy fogalmazta meg, hogy voluntarista óriásból tudományos parkká kell fejlődnie.

Epilógus

A nagyonis vázlatos történet csak a fizika fősodrát ábrázolhatta. Aránytalanul kevés szó esett Szegedről, Pécsről, Újpestről. Egy teljesebb leírásnak be kellett volna mutatnia a határterületeket is. Mindenekelőtt az igen tiszteletreméltó hagyományokkal rendelkező Egyesült Izzó laboratóriumának életét a szocializmusban, amely Műszaki Fizikai Intézet néven részben a mindenható Akadémia szárnyai alá került, és alkalmazott kutatást végzett sokáig Szigeti György, majd Nagy Elemér, Szép Iván vezetésével, Bodó Zalán, Gergely György, Lendvay Ödön, Ferenczi György és mások részvételével.

A két világháború közötti időben indult a pécsi biofizikai iskola, amelynek élén korszakunkban Ernst Jenő, később Tigyi József állt határterületi kísérleti kutatásaikkal. De a témakörben megemlíthettük volna Keszthelyi Lajos vagy Rontó Györgyi munkásságát is.

Ugyancsak határterület, de már a modernebb időkből származik, az atomenergetika. A KFKI-val kapcsolatban, éppen csak utalni lehetett rá, pedig kivált a paksi erőművet létrehozó helybeli és műegyetemi szakemberek (Csom Gyula, Gyimesi Zoltán, Kiss Dezső, Pál Lénárd, Szabó Ferenc, Szatmáry Zoltán) alighanem az ország jövője szempontjából nagyon fontos, a régiót tekintve kiemelkedő munkásságot végeztek.

Az egyik legmodernebb és legsikeresebb határterület az asztrofizika, amelynek köréből a csillagászati intézetek munkatársain kívül részben a Naprendszer fizikai feltárásában elért eredményeket kellett volna kiemelni, főként Szegő Károly munkáját, részben ifj. Szalay Sándor világsikert aratott kozmológiai kutatását.

Ez utóbbi visszakanyarít az egész századot jellemző jelenségre. Ifj. Szalay Sándor, jelenleg az ELTE Atomfizikai Tanszékének és a Johns Hopkins egyetemnek professzora. Kiemelkedő sikerrel folytatja a család Alföldről induló tradícióját, de szakterületéhez a big science feltételei is kellenek, amire itthon nincs teljes lehetősége.

Kuti Gyula, Grüner György, Mezei Ferenc, Hasenfratz Péter és mások úgy érezték, hogy a romló körülmények között csak az országon kívül találnak megfelelő munkafeltételeket. Tehetségük és Magyarországról hozott tudásuk keresett, tekintélyes szakemberekké avatta őket a nagyvilágban, de aktív részesei maradhatnak a hazai tudományos életnek is. Az Akadémia immár nem elüldözni, kizárni óhajtja a külföldön dolgozó magyar tudósokat, hanem éppenhogy magához vonzani, ami lényegesen nehezebb.

A kommunisták időszakában vált a fizika professzióvá. Hivatásos fizikusokat képeztek az egyetemek, a szakma aranykorát élte. Tanszékek működtek, nagy intézetek emelkedtek, tudományos iskolák fejlődtek ki, a modern fizika a kutatásban is, az iskolai tananyagban is meghonosodott.

A politikai feltételek különféle diszfunciókat eredményeztek ugyan, és ezek a fizikustársadalom mindennapi életére is rányomták bélyegüket. Ám sem a Társulat (kivált a centrumtól viszonylag független szak- és helyi csoportjai, melyek a már szinte nem is létező civil társadalom parazsát is őrizgették), sem a kutatók, sem pedig az anyagi feltételek nem szenvedtek alapvető kárt tőle. Mitöbb, az anyagi feltételek éppen a voluntarista fejlesztés következtében kifejezetten javultak. Legalábbis kezdetben, mert később még az elért színvonal megtartására sem maradt elegendő forrás, holott az intézmények, kivált a KFKI, még a mindennél is többet megtett, hogy bevételeit növelje.

Kialakult egy új, politikai manipulációkkal áthatott, Szovjetunióból nem önként importált modell, amely belső feszültségekhez, aránytalanságokhoz vezetett. Másfelől azonban a kitűnő elméleti szakemberek és a harcos kísérletezők megőrizték a hagyományokat is. Benne az elmélet túlsúlyát, amit sem a KFKI, sem az ATOMKI vagy a kristályfizikusok nem tudtak kiegyensúlyozni, miként a térség többi országában, pl. Lengyelországban vagy a Szovjetunióban sem. Egyenleteket mindig könnyebb volt megoldani, mint gyorsítót építeni. Nem számolódott fel Budapest túlsúlya, de Debrecen, Szeged és Pécs is jelentékeny helyet harcolt ki magának, gyakran szószerint értve a harcot. Folytak ideológiai viták, puffogtak frázisok, túlzott személyes ambíciók is felbukkantak, némelykor politikai ruhát öltve, nem is a legszebbet, de közben nagy szakmává nőtt a fizika.

Önmagától adódik a kérdés: az élénk fizikusélet hozzájárult-e a nemzetközi tudomány fejlődéséhez; más szóval, mekkora súlyt képviselt a hazai fizika az egyetemes fejlődés mérlegén? Az Akadémiatörténet válasza 1975-ben: "Olyan [eredmény], amely a fizika fejlődésében jelentős fordulatot idézett volna elő, természetesen nem akadt. De számos olyan világszerte ismert eredményünk van..., [138] amelynek tudományos értéke jelentős". Valószínűleg ez a válasz ma is helytálló.

A korszak torzulásai között a KFKI aránytalansága és a fizikustársadalomba való felemás integrálódása a legkirívóbb. Legalábbis ami a belső viszonyokat illeti. Ami viszont külsőket, az már a geopolitikai helyzet következménye. A fizikusok nem oldhatták meg az alkalmazkodás feladatát a Németországból Amerikába áttevődő új centrumhoz. Sokáig kiiktatódtak a nemzetközi kapcsolatrendszer nagy áramköreiből, és például a KFKI kétségtelenül életteli kapcsolatai Dubnával vagy a Kurcsatov Intézettel nem pótolhatta a nagyvilágot. Különösen nem a sokáig csakugyan elsőrangú szovjet tudomány hanyatló időszakában. Ez pedig a nagy gyorsítók, a számítástechnika és egyáltalán a kutatás technológiafüggővé válásának idején lett egyértelmű. Az egyre feszülő vágy a Nyugat fejlettsége, szellemi szabadsága és életformája után, kombinálódott az itthoni lehetőségek meredek anyagi romlásával, és a szocialista szervezeti struktúra elöregedésével. A döntő pozíciók foglaltak. Az idő hiába szaladt túl a tudomány némely terület érdemes képviselőin, ők már nem feltétlenül tudtak váltani, a vadonatúj forró témáknak és fiatal művelőinek pedig nem jutott hely. Oda kellett menniük, ahol a tér tágítható, ahol nem szükségképpen kell az idősebb kollégákat a jégre küldeni a jegesmedvék martalékául ahhoz, hogy a friss elmék és új témák megjelenhessenek a színen.

A magyarországi fizikának ezt az új feladatot kell most megoldania. A külföldön élőkkel szerves kapcsolatot kell kiépítenie. Az ugyanis bizonyosnak látszik, hogy tartósan számolni kell jelentős elvándorlással, amit azonban úgy is fel lehet fogni, hogy a magyar fizikusok nem jelentéktelen része mindig külföldön él, de ettől még nem szükségképpen áruló, dezertőr. A hozzájuk fűződő normális viszony valószínűleg éppúgy a szocialista tudománymodell meghaladását igényli, mint a belső lehetőségek helyreállítása az ország tényleges lehetőségeivel arányos, ésszerű szinten.

A jelenlegi turbulens politikai élet aligha kedvez a kultúrának és tudománynak. A következő korszak nagy kérdése talán az, hogy nem szenvednek-e olyan maradandó sebeket, amelyek megbénítják és visszahúzzák az 1945 előtti vigasztalan helyzetbe.

Hivatkozások

[1] G. Békésy, Ann. Rev. of Physiol. 36 1974. 13. old.
[2] Vö. A Magyar Tudományos Akadémia másfél évszázada 1825-1975. Főszerk: Pach Zs. Pál. Akadémiai Kiadó. Budapest 1975 (A továbbiakban: MTA Tört.) 363-370. old.
[3] Az egész történetet több helyen is feldolgozták. Vö. MTA Tört. id. hely. - Péteri György, Századvég. 1-2. 1989. 18-35. - Kónya S., M. Tud. 1989/6. 496. old.
[4] N. Szabó J., Kutatás-Fejlesztés 1988/5. 121. old. - 1990/5. 387. old.
[5] Szelei L., M. Tud. 1969. 247. old. - M. Tud. 1989. 510. old.
[6] MTA LT MTT 3/5 - Palló G., Világosság, 1990/2-3. 138. old.
[7] Bay Z.: Az élet erősebb. Csokonai-Püski, Debrecen 1990. 228-9
[8] Szent-Györgyi elmeneteléről lásd Inzelt Annamária interjúját Bay Zoltánnal. Valóság, 1989/2. 80. old.
[9] Az adatokat az MTA Elnökség 35/1990 sz. határozatával létrehozott ad hoc bizottsági jelentés tartalmazza. (1991).
[10] Idézi Kónya S., M. Tud. 1990/2. 228. old.
[11] Kónya S., M. Tud. 1989/6. 496. old.
[12] Palló G., Peri. Polyt. 1988/2-4. 197. old.
[13] Kónya S., M. Tud. 1989/6. 496. old.
[14] Tarján Imre személyes közlése. Saját interjú Tarján Imre akadémikussal 1991. ápr. 22. (Megjelenés alatt)
[15] Vö. Saját interjúm Kovács István akadémikussal 1991. ápr. 24. (Megjelenés alatt) - Saját interjú Marx György akadémikussal 1991 máj 3. - ld. interjú Tarján Imrével.
[16] Lassovszky történetét Marx György mondta el az id. interjúban.
[17] Vö. Akad. Ért. LVII. 1949-1950.
[18] MTA Tört. 384-385. old.
[19] Pál L., M. Tud. különszáma 1970. 285. old.
[20] MTA Tört. 381. old.
[21] A Magyar Tudományos Akadémia 150 éve adatokban. Főszerk: Szalai Sándor Szántó Lajos. Akadémiai Kiadó, Budapest 1975. 110. old.
[22] Pál L., M. Tud. id. hely.
[23] Tarján Imre, Fiz. Szle. 1955. 38. old. - Saját id. interjú.
[24] Palló G., Világosság id. hely.
[25] Kiss D., Fiz. Szle. 1982/5. 161. old.
[26] Földvári T.-Kemény L-Szesztay A., A Szovjetunióban végeztek... MTA Szociológiai kutatócsoportjának beszámolói. Budapest 1970. 72. old.
[27] Szigeti Gy.. Fiz. Szle. 1955. 38. old.
[28] A Társulat eseményeiről a Fiz. Szle. adott folyamatosan hírt. Az táblázat adatai is innen valók.
[29] Szigeti Gy., id. hely.-Csikai Gy., Főtitkári beszámoló 1977-1980. Melléklete. MTESZ Házinyomda.
[30] Csikai Gy. id. hely. 3. old.
[31] Csikai Gy., Az Eötvös Loránd Fizikai Társulat 1978. évi Főtitkári beszámolója. MTESZ HNY. Budapest 1978.
[32] Csikai Gy., id. hely.
[33] G. Marx, Worldwide search for new model in science education. Sokszorosított anyag 1989.
[34] Szamosi G., MTA Fiz. Oszt. Közl. 399. old.
[35] Fiz. Szle. 1953/3. 1. old.
[36] Az ötvenes évekre vonatkozó általános megállapításokkal minden általam meginterjúvolt fizikus egyetértett.
[37] A fizikusok politikai nézeteiről, szerepéről interjúim adták a legtöbb felvilágosítást. Köszönettel tartozom értük Kovács Istvánnak, Marx Györgynek, Pál Lénárdnak, Tarján Imrének.
[38] Staar Gyula, "Iszonyú rendet vágtam". Beszélgetés Simonyi Károly Kossuth- és Állami-díjas professzorral. Forrás 1987 október 1-24.
[39] Id. saját interjú Kovács Istvánnal
[40] Tarján I., id. interjú
[41] Jánossy L.-Elek T., A relativitáselmélet filozófiai problémái. Akadémiai Kiadó. Budpest 1963.
[42] Vö. Saját interjúm Pál Lénárd akadémikussal 1991. április 30 és május 7.
[43] Vö. Ez a vélemény egyaránt megfogalmazódott idézett interjúimban.
[44] Marx Gy., Fiz. Szle. 1977. 115. old. - Lásd még Nagy K., Fiz. Szle. 1977. 114. old.
[45] Az információk a Marx Györgytől és Tarján Imrétől származnak. Id. interjúk.
[46] Gombás P., Fiz. Szle: 1968/2. 33. old.
[47] Nagy K., M. Tud. 1984. 465. old.
[48] Nagy K., id. cikk 465. old.
[49] Vö. Hajduska I., Fiz. Szle. 1968. 222. old.
[50] Kovács I., id. interjú.
[51] Kiss D., Fiz. Szle. 1988/3. 81. old. - Erdélyi S., Magyarok a természettudomány és technika történetében. OMIKK. 1986. 86. old.
[52] Vö. Marx Gy., Fiz. Szle. 1970. 122. old.
[53] Nagy K., Fiz. Szle. 1985. 175. old.
[54] Marx Gy., Fiz. Szle. 1964/3. 70. old.
[55] Életrajzi adatait lásd Kónya A., Fiz. Szle. 1971/6. 161. és 1984/12. 444. old.
[56] Kónya A., Fiz. Szle. 1984. 444. old.
[57] Kónya A., Fiz. Szle. 1971/6. 162. old.
[58] Vekerdi László interjúja Kónya Alberttel, M. Tud. 1984/10-11. 920. old.
[59] Hajduska I., Fiz. Szle. 1968. 254. old.
[60] Marx Gy., Fiz. Szle. 1984/12. 453. old.
[61] Tarján I., Fiz. Szle. 1988. 283. old.
[62] Marx György közlése. Id. interjú.
[63] A kristályfizikai iskoláról lásd A Gyulai iskola. Fiz. Szle. 1963. 136. old.
[64] Morlin Z., Fiz. Szle. 1978. 116. old.
[65] Gyulai pályafutásáról lásd Budó Á., Fiz. Szle. 1968/11. 321. old. - Tarján I., Fiz. Szle. 1978. 114. és 1988. 201. old.
[66] Hajduska I., Fiz. Szle. 1968. 154. old.
[67] Stffusáról lásd Szalay S., Fiz. Szle. 1963. 143. old. Tarján L, Fiz. Szle. 1988. 219. old.
[68] Tarján I., Fiz. Szle. 1978. 116. old.
[69] Tarján I., Fiz. Szle. 1988/6. 219. old.
[70] Vö. Márta F., Fiz. Szle. 1987/10. 361. old. - Voszka R., Uo. 362. old.
[71] Id. interjú Tarján Imrével
[72] Rontó Gy., Fiz. Szle. 1987/10. 366. old.
[73] Voszka R., i.m. 366. old.
[74] Életrajzát lásd pl. Daróczy Zoltán, Fiz. Szle. 1979. 189. old.
[75] Vö. Hajduska I., Fiz. Szle. 1969. 89. old.
[76] Szalay S., Fiz. Szle. 1970. 258. old.
[77] Daróczy Z., Id. cikk. 190. old. és Koltay E.-Kovách Á., Fiz. Szle. 1988. 42. old.
[78] Fiz. Szle. 1988/2. 44. old.
[79] Szalay S., Id. cikk 258. old.
[80] Daróczy Z., Id. cikk 189. old. és Hajduska I., Id. cikk. 88. old.
[81] Berényi D., Fiz. Szle. 1985/1. 1. old.
[82] Szalay és Gyulai debreceni időszakáról, a nehéz időkről lásd Tarján I., Fiz. Szle. 1988/6. 219. és Medveczky L., Fiz. Szle. 1989/8. 281. old.
[83] Koltay E.-Kovách Á., Id. cikk 44. old.
[84] ATOMKI Kronológia. Összeáll. Medveczky L. Debrecen 1989. 12. old.
[85] Szalay kísérleteinek szuggesztív hatásáról beszélt Tarján Imre és Marx György is az id. interjúkban.
[86] Berényi D., Id. cikk. 1. old.
[87] Szalay S., Id. cikk 261. old.
[88] Vö. Koltay E., Fiz. Szle. 1985. 2. old.
[89] Munkatársai tevékenységét is jellemezte Szalay S. id. cikkében.
[90] Kovács I., Fiz. Szle. 1991. 17. old.
[91] Vö. Vajda P., Fiz. Szle. 1976/6. 225. old.
[92] Gyulay István, A csikótűzhelytől az atommáglyáig. Eötvös Kiadó.é.n. 83. old.
[93] Uo. 82. old.
[94] Uo. 84. old.
[95] Kovács I., Fiz. Szle. 1991. 18. old.
[96] Uo.
[97] Uo.
[98] Kovács I., Rotational Structure in the Spectra of Diatomic Molecules. Akadémiai Kiadó, Budapest és Adam Hilger Ltd. 1969 - American Elsevier Publ. Comp., New York 1969.
[99] Hajduska I., Fiz.Szle. 1969. 186. old.
[100] Az életrajzi adatokat vö. Vajda Pál i.m. - Hajduska I., i.m. - Tarján I., Fiz.Szle. 1989. 343. old.
[101] Budó tudományos munkásságának részletes elemzését ld. Kovács I., Fiz.Szle. 1970/3. 65. old.
[102] Vö. Kovács I., Fiz.Szle. 1991. 17. old.
[103] Kovács I. Uo. 18. old.
[104] Jánossy életének külföldi szakaszáról lásd Somogyi A., M. Tud. 1982/5. 391. old.
[105] Idézett saját interjúimban egybehangzóan állítják, hogy Jánossy a lehető legjobb benyomást keltette látogatásai idején.
[106] Tarján I., Fiz. Szle. 1987/4. 121. old.
[107] A kor hangulatát ilyen szempontból is élénk színekkel festi le Kovács István id. interjújában.
[108] Id. interjú Tarján Imrével.
[109] Jánossy jellemzését lásd id. interjúimban.
[110] Vö. Somogyi A., Id. cikk.
[111] L. Jánossy, Cosmic Rays. Clarendon Press. Oxford 1948.
[112] Vö. A KFKI Kozmikus Sugárzási Laboratórium munkatársai által összeállított anyagot: A hazai kozmikus sugárzási vizsgálatok fontosabb eredményei. Fiz. Szle. 1962/5. 138. old. - A mérések kiértékelésével kapcsolatos módszerek hazai bevezetésére vonatkozó nézetet osztja Marx György és Pál Lénárd is az id. interjúkban.
[113] Pál L., M. Tud. Id. cikk. 289-290. old.
[114] Lásd pl. Nagy Károly jellemzését M. Tud. 1978. 706. old.
[115] Nagy K., M. Tud. 1978. 706
[116] Hajduska I., Fiz. Szle. 1968. 274. old.
[117] Pál L., Id. interjú.
[118] Szabó F., Fiz. Szle. 1978. 84. old.
[119] T'étényi P., Fiz. Szle. 1978. 82. old.
[120] Erdey-Grúz T., M. Tud. 1976/l. 16. old.
[121] Kovács I., M. Tud. 1976/1. 1. old.
[122] Kovács István személyes közlése.
[123] Kovács I., Id. cikk. 3. old.
[124] Id. saját interjú Kovács Istvánnal.
[125] A szervezeti változások egyes lépései a Fiz. Szle. esemény-naptárai segítségével nyomon követhetők.
[126] Id. saját interjú Kovács Istvánnal.
[127] Id. saját interjú Pál Lénárddal.
[128] Id. saját interjú Pál Lénárddal.
[129] Id. saját interjú Pál Lénárddal.
[130] Az egész koncepcióról lásd id. saját interjú Pál Lénárddal.
[131] Id. saját interjú Pál Lénárddal.
[132] Id. saját interjú Pál Lénárddal.
[133] Az elért eredményekről jellemzést ad Pál L., M. Tud. 1976/1. 5. és M. Tud. 1970/4-5. 284. cikkében.
[134] A feszültségekről beszélt Marx György, Pál Lénárd és Tarján Imre is az id. saját interjúkban.
[135] Id. saját interjú Pál Lénárddal.
[136] A KFKI fönnállásának ötéves évfordulójára készült belső intézeti kiadvány tartalmazza az említett látványos statisztikákat. Szinte minden dimenzió rohamos fejlődést mutat 1953-ig, akkor pedig stagnálás, ill. csökkenés látszik. Az anyagot Kovács István bocsátotta rendelkezésemre, köszönettel tartozom érte.
[137] MTA Tört. 474. old.