TARCZY LAJOS (Hetény, 1807. dec. 6. - Bécs, 1881. máj. 20.)

Nevelését szülei Kovács Péter helybeli lelkészre bízták, majd a révkomáromi ref. gimnázium diákja lett. A gimnázium elvégzése után a pápai református főiskolába került, bölcseleti és teológiai tanulmányok végzésére. A dunántúli református művelődési központ főtanodájában az iskola alapítója, Márton István adta elő e században először magyar nyelven a bölcseletet, Stettner György a jogtudományokat tanította, és a kitűnő pedagógus társasághoz tartozott még Bocsor István a történelem tanításával. Tanárai már korán felismerték a bölcselet- és a természettudományokban Tarczy kiemelkedő szellemi tehetségét. Az 1829/30 tanévben már segédtanár, a mathézis tanítója, 1830/31-ben pedig seniorrá választották.

Az iskola megbízásából az 1831/32-es évben beiratkozott a bécsi egyetemre, ahol behatóan tanulmányozta a fizikát és matematikát. Itt érte az a megtiszteltetés, hogy Márton István halála után, mint fiatal előadót megválasztották a pápai főiskolába a "physika és bölcselettan" r. tanárává. A tanári állást azonban még nem foglalta el, hanem Berlinbe ment, hogy tanulmányozza a külföldi egyetemeket. Két szemeszterre beiratkozott a berlini egyetemre is. Itt tanulmányozta Humphry Davy kémiai felfedezéseit és több neves tudós munkásságát, majd a göttingeni, marburgi és würzburgi egyetemeket kereste fel. Hazatérése után 1833. aug. 16-án beiktatták a rendes tanári hivatalba, ahol azonnal a főiskola reformjához látott. Mint az új filozófiai irányzat hirdetője, az egyházkerületi gyűlésen szembekerült a tanári kar maradi felfogásával. A megrovás eredményeképpen 1839. április végén elvették tőle kedvenc tárgyát, a filozófiát. Így T. L. a matematika, fizika, természetrajz, vegytan, geológia és gazdaságtan tanára lett. Élénk és megragadó előadásaival, kiváló szónoki tehetségével egyhamar országos hírű tanárrá természettudóssá lett, hisz nem egy híres ember került ki T. L. tanítványaként a pápai főiskolából: Jókai, Petőfi, Orlay, Ballapi Papp Dénes stb. Nem volt megelégedve az iskola szellemi képzésével, és 1840-ben megalapította az "Önképző Társulatot", amelynek mindvégig elnöke volt.

Később a Kir. M. Természettudományi Társulat r. tagja lett. 1838-ban az MTA lev., majd 1840-ben r. tagjává választották. Az iskola újjászervezésében hervadhatatlan érdemei között az iskolai nyomda megalapítását is meg kell említeni, melyben könyvei sora jelent meg. A legkiemelkedőbb munkája a Természettan, melyet az MTA 200 arannyal díjazott, s mely több kiadást is megért. Előszeretettel írt Vörösmarty Athenaeumába. Több földrajzi, csillagászati, vegytani és természettudományi könyvet írt. T. L. a harmincas és negyvenes években Magyarország egyik legkiemelkedőbb pedagógusa, legtermékenyebb szakírója volt, a természettudományi irodalmat tekintve úttörő munkát végzett; ennek elismeréseként 1880. nov. 4-én Ferenc Józseftől a királyi tanácsosi címet kapta meg. Utolsó éveit a pápai mintagazdaságban töltötte.

Főbb művei

Népszerű égrajz. Pápa, 1838.; Természettan az alkalmazott mathézissel egyesülve. Pápa, 1838.; A német nyelvtan paradigmái. Pápa, 1838.; Elemi ösmeretek a természettudományból. Pápa, 1839.; Természetrajz elemei. Pápa, 1839.; Tiszta mértan elemei. Pápa, 1841.; Népszerű természettan. Pápa, 1843.; Természettan elemei. Pápa, 1844.; Kis természettan. Pápa, 1844.; Földtan. Pápa, 1844.; Gazdasági géptan. Pápa, 1864.

Irodalom

TÖRÖK József: T. L. Akadémiai Emlékbeszédek 3/1. Bp., 1885.; SZÉNÁSSY Árpád: T. L. életútja. Hetény, 1983.

Szénássy Árpád