PETÉNYI SALAMON JÁNOS (Abelova, 1799. júl. 30. - Pest, 1855. okt. 5.)

Apja evangélikus lelkészként szolgált. Apját követve ő is lelkészi pályára készült. Losoncon, Besztercebányán, Selmecbányán járt iskolába, majd Pozsonyban, Bécsben teológiát hallgatott. Bécsben inkább a természetvizsgálók társaságát kereste, s Josef Natterer, Jakob Heckel, Vinzenz Kollar körében gyűjtőkirándulásokon vett részt. Kitanulta a preparátori mesterséget, s 1824-ben Pest, Békéscsaba, Nagybecskerek érintésével a török határvidékre utazott gyűjteni. Temesvár-Arad felé kerülve, Pesten át tért vissza Bécsbe, számos fontos megfigyeléssel gazdagítva a zoológiát. Megfigyeléseivel és gyűjtéseivel a szakma érdeklődését és megbecsülését vívta ki, köztük olyan tekintélyekét, mint az idősebb Brehm (aki gyűjtést akart indítani P. utózásainak fedezésére), s Johann Friedrich Naumann, a híres ornitológus. Hívták Besztercebányára tanárnak, Modorba, Nagyszombatba, Losoncra lelkésznek, de P. S. J. nem fogadta el a fölkínált állásokat, mert nem folytathatta volna tudományos utazásait. Egy ideig erdőőrként éldegélt egy felvidéki birtokon, majd Kubinyi Ágoston vendégszeretetét élvezte Videfalván, mígnem 1826-ban elfogadta a cinkotai parókiát, ahol szorgosan megtartott szlovák nyelvű prédikációi mellett folytathatta megfigyeléseit és utazásait, elsősorban a tudományok iránt érdeklődő földesúr, báró Podmaniczky János segítségével. 1833-ban mégis lemondott tisztségéről, hogy minden idejét a természet vizsgálatának szentelhesse. 1834-ben elnyerte a Magyar Nemzeti Múzeum megüresedett állatkonzervátori posztját, s ettől kezdve haláláig értékes példányok tömegével gazdagította a Természetrajzi Osztály gyűjteményeit. Folytatta felfedező útjait, szinte évenként föltárta az ország egy-egy jellegzetes vidékének jobbára még ismeretlen faunáját. Eredményeiről többnyire Brehm folyóirata, az Isis számolt be röviden; később pedig, a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók vándorgyűlésein vagy az Akadémián maga Petényi ismertette egy-egy felfedezését. Hazánk természeti viszonyai iránt erősen megnőtt akkoriban a külföld érdekfödése, s az idelátogató zoológusok - Naumann, Vieregg, Heckel, Hartlaub, Natterer, Landbeck - többnyire P. segítségét s szakértő kíséretét kérték. Külföldön sokkal jobban megbecsülték mint idehaza, ahol még idegenül hatott az általa is képviselt modern biológiai irány. Gondosan figyelte az állat viselkedését és életkörülményeit, anatómia és életmód korrelációját. Felderítette, hogy miért kényszerül idegen fészekbe rakni tojásait a kakukk, miért él úgy a pirók, ahogyan él, s hogyan alkalmazkodott különleges földalatti életmódjához a fogas vakond. De sok új megfigyelés köszönhető P.-nek a halak világából is; nem ok nélkül nevezett el róla Jakob Heckel, a nagy bécsi ichtiológus egy márnafajt, s Herman Ottó figyelmét később P. S. J. Balaton-vidéken följegyzett népi halnevei fordították a halászat felé. Külföldi barátai váltig biztatták P. S. J.-t megfigyelései és följegyzései publikálására. De mire elkészült alapvető ornitológiai kéziratával, Magyarországra a Bach-korszak árnya borult, s ő a megváltozott körülmények közepette ragaszkodott hozzá, hogy könyve először magyarul jelenjék meg. Nem érhette meg: a kíméletlen munkában felőrlődött szervezete 1855-ben felmondta a szolgálatot. Az Akadémiára hagyott kéziratainak csupán első vékonyka kötete jelent meg, a többi - közte a nagy madártani mű - eltűnt, s csak évek múltán talált meg véletlenül néhány lapot belőle Herman Ottó egy utcai árusnál, csomagolópapír formájában. Ez a néhány részlet is mutatja azonban, hogy mit vesztettünk P. S. J. könyvével.

Főbb művei

P. S. J. hátrahagyott munkái. Pest, 1864.; Továbbá tanulmányai az Új Magyar Múzeumban (1850), A K. M. Természettudományi Társulat Évkönyvében (1841-45) és a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók III. Nagygyűlésének Munkálataiban (1842).

Irodalom

HERMAN Ottó: P. S. J. Bp., 1891.; Uő.: Reliquia Petényiana. Természetrajzi Füzetek, 1877.; TASNÁDI KUBÁCSKA András: P. S. J. Búvár, 1942.; KEVE András: P. S. J. Élővilág, 1961.

Vekerdi László