PAPP FERENC (Budapest, 1901. júl. 31. - Budapest, 1969. jan. 8.)

Tanulmányait Budapesten a Tudományegyetemen végezte, ahol természetrajzföldrajz tanári, majd bölcsészdoktori képesítést szerzett. 1924-ben a Műszaki Egyetem ásvány-földtani tanszékén Schafarzik Ferenc professzor mellett lett tanársegéd, 1929-től ugyanott Vendl Aladár professzor adjunktusa, 1935-ben magántanár. 1953-ban egyetemi tanárrá nevezték ki, 1960-ban pedig a tanszék vezetőjévé.

Eleinte főként kőzettani vizsgálatokat végzett hazai kőbányák kőzetein, majd több dolgozatában a hazai kőzetek, mint építőkövek előfordulásaival és hasznosíthatóságának a kérdésével foglalkozott. Az 1930-32. évben ösztöndíjasként Franciaországban járva, tanulmányozta az ércek mikroszkópiai vizsgálatát, és hazajőve a hazai ércek ezen módszerrel való vizsgálatának egyik úttörője lett.

Munkássága közben hamarosan felfigyelt a földkéreg egyik legfontosabb anyagának, a víznek a jelentőségére. Ezzel indult el hidrogeológiai munkássága, mellyel felhívta a figyelmet a víz fontosságára és növekvő szerepére. A hazai források kutatása és vizsgálata, a gyógyvizek számbavétele, a karsztvizek és hévizek feltárása, a források osztályozási rendszerének felállítása, mind az ő nevéhez fűződik.

A források, a földalatti vizek védelméért évtizedeken át vitázott és harcolt. Megszervezte a budapesti források rendszeres megfigyelését, amit később az egész országra kiterjesztettek. Több vidékről közölt vízföldtani adatokat, mégis szülőhelye, Budapest gyógyforrásaival foglalkozott a legtöbbet. A Budapest fürdőváros gondolatnak, mint gyógyhelynek széles körben a leglelkesebb, legjelentősebb harcosa volt. A "Budapest langyos és meleg gyógyforrásai" című művét az MTA pályadíjjal jutalmazta. A hidrogeológia továbbfejlesztése céljából 1955-ben megkezdte a karsztvizek vizsgálatát, s ennek érdekében 1958-ban a jósvafői Vass Imre-barlang mellett karsztkutató állomást hozott létre, amely tanszékéhez tartozott és bázisa lett a hazai karszt- és barlangkutatásnak.

A II. világháború utáni nagy építkezések szükségessé tették a mérnökgeológia újszerű tudományának alkalmazását, melynek hazánkban P. F. volt meghonosítója, fejlesztője és első tanítója. Számos nagy létesítmény (pl. a budapesti metró) építésénél használták fel szakvéleményeit. A mérnökgeológiai oktatás első magyar tankönyvének (Műszaki földtan, 1959) szerkesztője és szerzője P. F. és Mosonyi Emil volt. A Magyarhoni Földtani Társulat keretében ő szervezte meg 1962-ben a mérnökgeológia-építésföldtani szakosztályt, amelynek elnökévé választották. A Műszaki Egyetemen megszervezte az önálló mérnökgeológus szakmérnökök képzését is.

Szakegyesületi tevékenysége szintén széles körű. A Magyarhoni Földtani Társulatnak első titkára volt 1934-1940 között s egyben szerkesztője a Földtani Közlönynek. Szerkesztője volt a Hidrológiai Közlönynek is, majd elnöke a Hidrológiai Társaságnak 1956-1961 között. A Hidrológiai Tájékoztató az ő kezdeményezésére indult meg 1961-ben. Végül társelnöke volt a Karszt- és Barlangkutató Társulatnak.

Oktatási és tudományos tevékenységét az ismeretterjesztés egészítette ki. Mivel a tudós feladatának a tudomány minél szélesebb körben való terjesztését tartotta, a Földtani Közlöny mellett egy olyan kiadvány kiadását szorgalmazta, mely a nagyközönség nyelvén is ismerteti a tudomány eredményeit. Így jött létre 1937-ben legkedvesebb műve, a Földtani Értesítő, amely az érdeklődő laikusokkal ismertette meg a földtudományok szépségeit, érdekességeit.

Irodalom

CSÍKY Gábor: Dr. P. F. (1901-1969). Földrajzi Közlemények, 93. 1969.; KERTÉSZ Pál: DI. P. F. emlékezete (1901-1969). Földtani Közlöny, 99. 1969. MAUCHA László: Dr. P. F. (1901-1969).; Karszt és Barlang, 1968.; RÓNAI András: P. F.(1901-1969). Hidrológiai Közlöny, 49. 1969.; DÉNES György: P. F. utolsó üzenete. Karszt és Barlang, 1979.

Csíky Gábor