Matematikus, polihisztor
Matematikai- és nyelvtehetségére már gyermekkorában felfigyeltek. 12 éves korában korrepetítornak szerződtették a nála négy évvel fiatalabb ifjú Kemény Simon báró mellé, akivel azután együtt jártak a kolozsvári református kollégiumba. Göttingába is együtt mentek ki, itt Kemény Simon jogot, Bolyai Farkas matematikát tanult. Gauss egyetemista társa, matematikai vitapartnere, majd jóbarátja lett. Az egyetem elvégzése után hazagyalogolt, itthon megnősült, 27 éves korában fia született, Bolyai János. Két év múlva sikerrel pályázta meg a marosvásárhelyi református kollégium matematika-fizika-kémia tanszékét és itt tanított 76 éves koráig. 57 évesen az elsők között lett levelező tag a magyar tudós társaság természettudományi szakosztályában. Ugyanebben az évben, 1832-ben jelent meg Tentamen c. matematikai főműve, s ennek kiegészítéseként Bolyai János dolgozata, amelyre ezért Appendix címen hivatkoznak ma már a szakirodalomban, széles e világon. Bolyai Farkas polihisztorságát elég meggyőzően illusztrálja, ha felsoroljuk, hogy a matematikán kívül még mi mindennel foglalkozott sikerrel életében: szépirodalom (verseket, drámákat írt), természettudományok, műszaki, gyakorlati kérdések (borászat, gyógyszerészet, kályha- és kemenceépítés), mezőgazdaságtan (erdészet, gyümölcstermesztés), néprajz, zeneelmélet. Fiával közös szobra Marosvásárhelyen áll, a róla elnevezett líceum előtt, a róluk elnevezett téren. (Dr. Radnai Gyula)

Matematikus
Középiskolás korában az 1894-ben indult Középiskolai Matematikai Lapok kiváló feladatmegoldója, hasonló célkitűzésű francia lap munkatársa is lett. 1897-ben a budapesti műegyetem gépészmérnöki karára iratkozott be. A Mathematikai és Physikai Társulat őszi tanulóversenyén II. díjat nyert, s átiratkozott a budapesti tudományegyetem bölcsészeti karára. Az 1899-1900-as tanévet Berlinben töltötte, ahol H. A. Schwarz hatására figyelme a Fourier-sorok felé fordult. 1900-ban publikálta erre vonatkozó nagy jelentőségű tanulmányát. Ennek és több ezt követő értekezésnek tartalma Fejér egyik klasszikus tétele. Ezzel a trigonometrikus sorok modern elméletének alapjait rakta le, az egész analízisre vonatkozó kutatásoknak hatalmas lökést adva és a matematika más ágaiban is jelentős eredményeket hozva. 1902 nyarán az ógyallai csillagdában hullócsillag-megfigyelőként működött. 1911-ben ny. r. tanár lett Kolozsvárott. Ugyanezen évben Budapestre hívták meg a tudományegyetem egyik matematikai tanszékére, amelyet haláláig vezetett. Tagja volt több tudományos társaságnak. 1933-ban a chicagoi világkiállításra meghívott négy legkiválóbb európai tudós egyike volt. Körülötte és Riesz Frigyes körül alakult ki a világhírű magyar matematikai iskola. 1908-tól az MTA tagja.

Francia biokémikus, Nobel-díjas
François Jacobbal együtt úttörő munkát végzett annak felderítésében, hogy miként irányítják a gének a sejtek anyagcseréjét az enzimek bioszintézisének vezérlése révén. A két tudós 1961-ben vetette fel, hogy a sejtekben létezik egy ún. hírvivő ribonukleinsav (mRNS), vagyis egy olyan vegyület, amelynek bázisszekvenciája komplementer a sejt DNS-ének bázisszekvenciájával. úgy vélték, hogy ez a hírvivő szállítja a DNS-ben kódolt "információt" a riboszómákhoz, azaz a fehérjeszintézis helyszínére, ahol a hírvivő RNS bázisszekvenciája valami módon "lefordítódik" a fehérjetermészetű enzimek aminosav-sorrendjévé. Az általuk operonnak elnevezett génkomplexek fogalmának magyarázata során Jacob és Monod felvetették egy olyan géncsoport létezésének lehetőségét, amely a hírvivő RNS szintézisének szabályozása által vezérli más gének működését. Azóta bebizonyosodott, hogy felismerésük általában érvényes a baktériumokra. Munkájáért a két kutató André Lwoff-fal megosztva 1965-ben orvosi-élettani Nobel-díjat kapott.

Csillagászati és geofizikai szakíró és előadó
Szegeden a Ferenc József Tudományegyetemen kapott diplomát, ezután tanár Kőszegen a katonai reáliskolában, majd 1943-tól a Budapesti Bolyai Honvéd Műszaki Főiskolán. Érdeklődése a geofizikán át fordult a csillagászat felé. Az 1950-es évektől számos cikke és cikk fordítása jelent meg az Élet és Tudományban, a Természet és Társadalom, valamint a Csillagászati Évkönyv hasábjain. Ekkor már Szentendrén a Táncsics Mihály Honvéd Műszaki Főiskolán tanított. 1953-56 között négy könyve jelent meg a Föld, és a Naprendszer fizikájáról. Igen alapos, új szemléletű, akkoriban a legkorszerűbb ismereteket közlő írásaival jelentős munkát végzett a csillagászati ismeretek széleskörű terjesztése terén. Néhány szakcikkét az Az Időjárás közölte. (Bartha Lajos)

Görög matematikus, neoplatonikus filozófus, költő
Alexandriában jogot kezdett tanulni, majd Bizáncban tett látogatása után Alexandriába visszatérve filozófiát és matematikát tanult. Athénben Plutarkhosz és Szürianosz tanítványa volt, Szürianosz halála után ő lett a neoplatonikus iskola vezetője, amit haláláig betöltött. A Diadochus (Diadokhosz) nevet ekkor kapta, ami követőt, utódot jelent. Kommentárokat írt Platon műveihez, Euklidesz elemeihez, és más görög matematikusok és asztronómusok műveihez. Műveiből olyan görög matematikai, geometriai könyvek leírását is megismerhetjük, amelyeknek eredetije nem maradt fenn, így pl. Eudémosz geometriatörténeti munkáját. Művei fontos források az ókori geometria megismeréséhez.

Svájci fizikus, matematikus, orvos
Johann Bernoulli fia, Nicolaus II Bernoulli és Johann II Bernoulli fivére. Apja ösztönzésére először üzleti, majd filozófiai és orvosi tanulmányokat folytatott, de apjától matematikát tanult. 1720-ban szerzett Baselban orvosi diplomát. Miután sikertelenül pályázott egyetemi katedrákra Baselban, bátyjával, Nicolaus II-vel együtt elfogadta a szentpétervári akadémia professzori meghívását. 1734-ben térhetett vissza Baselba, ahol először növénytant és fiziológiát oktatott, majd 1750-ben elnyerte a fizikai tanszék vezetését. Rendkívül sokoldalú volt. Legfontosabb eredménye az 1738-ban megjelent Hidrodinamika című könyvében szereplő, a stacionárius áramlásra vonatkozó Bernoulli-egyenlet. Sok, a hajózásban felmerülő gyakorlati problémát oldott meg. Számottevőek a matematikában elért eredményei, melyeket részben Leonhard Eulerrel közösen ért el, az algebra, a végtelen sorok elmélete, a differenciál- és integrálszámítás és a valószínűségszámítás területén.

Angol szerves kémikus, Nobel-díjas
A manchesteri egyetemen 1910-ben doktorált kémiából. 1912-ben a sydney-i egyetemen a szerves kémia professzora lett, három év múlva Liverpoolban kapott tanszéket. 1921-ben a St. Andrews egyetem, a következő évben pedig a manchesteri egyetem katedráját kapta meg. Ezután az oxfordi, majd a londoni egyetemen tanított. Kutatásai során számos szerves anyag struktúrájával és szintézisével, valamint szerves reakciók elektrokémiai mechanizmusának felderítésével ért el kiemelkedő eredményeket. A növényi festékanyagok és az alkaloidok tanulmányozása során az antocianinek szintézisére 1925-28 közt dolgozott ki módszert. Számos alkaloidot szintetizált, így az atropint. Megállapította az ópium alkaloidjainak, a morfinnak, a kodeinnek és tebainnak a szerkezetét. Kutatásai hozzájárultak több malária elleni gyógyszer előállításához. Az 1940-es években feleségével együtt bekapcsolódott a penicillin kutatásába. 1949-53 között megvalósította a koleszterin szintézisét. A kémiai Nobel-díjat 1947-ben kapta a biológiailag fontos növényi anyagok, elsősorban az alkaloidok szerkezetének feltárásáért és szintéziséért.

Svéd matematikus
1942-ben kezdte matematikai tanulmányait a stockholmi egyetemen. Egyik tanára, Harald Bohr nagy hatással volt rá a matematikai érdeklődése irányválasztásában. 1949-ben tanulmányait megszakítva a Svéd Számítógép Bizottságban kezdett dolgozni, ahol az első svéd elektronikus számítógép, a BESK fejlesztésében is részt vett. Emellett Carl-Gustaf Rossby-val a numerikus időjárás-előrejelzést is kidolgozták. 1958-ban visszament a stockholmi egyetemre és megvédte Ph.D. fokozatát Fritz Carlsson és Lars Hörmarder irányítása mellett. Ennek a munkának a része, hogy bevezette a logaritmikus normát, amit vele párhuzamosan, és tőle függetlenül az orosz matematikus, Sergej Lozinski is ugyanebben az időben vezetett be. 1963-tól ő az első svéd numerikus analízis professzor. Közreműködésével alapították meg a BIT-et, az első északi numerikus analízis folyóiratát. 1965-ben a Királyi Svéd Mérnöki Tudományos Akadémia tagjává választották. 1988-ban a SIAM John von Neumann Lecture díjjal ismerték el munkásságát, 1995-ben megalapították a Germund Dahlquist-díjat kiemelkedő fiatal informatikai kutatók elismerésére.

Szovjet fizikus
Már 30 éves korában a fizikai tudományok doktora, egyetemi tanár volt. Kezdetben a dielektrikumok problémáival foglalkozott, s csak amikor Joffe meghívására a leningrádi Műszaki Fizikai Intézethez került, akkor kezdett a mesterséges radioaktivitással és az uránhasadással behatóbban foglalkozni. Az intézetben ő vezette ezt a kutatómunkát. 1940 elején már közleményei jelentek meg a nyugati szaklapokban az uránhasadásról. 1946. december 24-én este öt munkatársával együtt begyújtotta az első szovjet atomreaktort. Nevét nemcsak a Kurcsatov Intézet, hanem a 104-es rendszámú transzurán elem is őrzi, amit kurcsatóviumnak neveztek el.

Francia matematikus
Tanulmányait Marseille-ben kezdte, majd a párizsi École Normale Supérieure-ben folytatta. Doktori disszertációja kidolgozásához ösztöndíjasként tanulmányokat folytatott Németország több egyetemén. 1933-ban publikálta doktori tanulmányát. Egyik alapítója volt a Bourbaki csoportnak, ahonnan személyes okokból később kilépett. Fő érdeklődési területe a mértékelmélet, a klasszikus mechanika és a játékelmélet volt. 1960-tól 1969-ig, az intézet több részre osztásáig igazgatója volt az Institut Blaise Pascal-nak, az első francia elektronikus számítógépes kutató laboratóriumnak. Több úttörő jelentőségű tanulmánya jelent meg az optikai karakter-felismerés témakörében. Az első, (1936) és az utolsóként (1968) kiadott könyve is a játékelmélettel foglakozik. Mindkettő fontos szerepet játszik a matematika történetében.

Gépészmérnök, egyetemi tanár
Oklevelét a budapesti műegyetemen szerezte 1932-ben. 1954-ben az egyetemen tanszékvezető egyetemi tanár lett, 1957-ig - megszűnéséig - a Hadmérnöki Karon működött, ettől kezdve 1959-ig a műszaki egyetem gépészmérnöki karán a gázturbinák tanszékvezetője volt. Alakulásától (1959) ugyanott a kalorikus gépek tanszéket vezette 1973-ig. Kezdetben Jendrassik György irányította munkáját, és részt vett szinte valamennyi Ganz-Jendrassik Diesel-motor szerkesztési és kísérleti munkájában, majd Jendrassik közvetlen munkatársaként a legjelentősebb motortípusok kifejlesztésében volt irányító szerepe. Jelentős része volt a repülőgépekben alkalmazott turbinatípus megszerkesztésében, részt vett az akkor még úttörőnek számító gázturbinák tervezési és kísérleti munkájában is. Elsőként vezette be a turbófeltöltők önjárásos vizsgálati módszerét, ezt az eljárást azóta világszerte alkalmazzák.

Olasz matematikus
A Bologna egyetemen tanult, később az egyetem professzora lett, algebrát és geometriát tanított. Ő talált először megoldóképletet a harmadfokú egyenlet megoldására, pontosabban a harmadfokú egyenletek egyik típusára, az x³+bx=c alakúra. A megoldás módszerét azonban nem hozta nyilvánosságra, csak barátainak beszélt róla. Felfedezésének híre így is elterjedt és nagy hatással volt matematikus kortársaira. Ez volt ugyanis az első olyan európai matematikai felfedezés, amely az ókori görög matematikai eredményeket túlszárnyalta.

Gyógyszerész, egyetemi tanár
1934-től gyógyszerészgyakornok a Soroksári úti családi gyógyszertárban. Gyógyszerész oklevelet 1938-ban szerzett. 1941-ben gyógyszerészdoktorrá avatták. 1945-től a Soroksári úti gyógyszertár vezetője volt. 1948-tól az egyetemen externista. 1949-től tanársegéd, az Egyetemi Gyógyszerészeti Intézet galenusi laboratóriumának vezetője. 1950-ben vonult be a hadsereghez gyógyszerész-őrnagyként. A Magyar Néphadsereg főgyógyszerésze. Emellett a budapesti Orvostudományi Egyetemen 1962-től a gyógyszertudományi kar dékán helyettese, a Gyógyszerészeti Intézet igazgatója, tanszékvezető egyetemi tanár. Az Egészségügyi Tudományos Tanács tagja, a Magyar Gyógyszerészeti Társaság egyik alapítója, illetve elnöke. Főleg gyógyszerészeti technológiával foglalkozott.

Amerikai fizikus, Nobel-díjas
A Princetoni Egyetemen tanult, itt doktorált 1938-ban. 1946-tól a Princetoni Egyetem munkatársa volt, ahol főként infravörös sugarakkal, fotokonduktivitással, valamint kristály- és szcintillációs számlálókkal foglalkozott. Ezután 1950-től 1985-ig a Stanfordi Egyetemen tanított. Stanfordban lineáris elektrongyorsítóval mérte, tárta fel az atommagok szerkezetét. Úgy találta, hogy mind a protonnak, mind a neutronnak van egy középponti, pozitív töltésű magja, amelyet pi-mezonokból álló kettős felhő vesz körül. A protonban mindkét felhő pozitív töltésű, de a neutronban a belső felhő negatív, így lesz az egész részecske eredő töltése nulla. 1961-ben a német Rudolf Ludwig Mössbauerral megosztva fizikai Nobel-díjat kapott. A protonokat és a neutronokat vizsgálva, feltárta a részecskék korábban ismeretlen szerkezetét.

Mérnök, műegyetemi tanár
Tanulmányait a budapesti műegyetemen és Zürichben végezte, oklevelét 1884-ben szerezte. Gyakorlati tevékenységét a MÁV igazgatóságán kezdte, majd a Kereskedelmi Minisztérium Hídépítési Osztályának munkatársa lett. A Mérnöki Szerkezettani Tanszék 1895-től, majd az Alkalmazott Szilárdságtani Tanszék 1898-tól professzora. A mérnöki gyakorlat felől közelítve tanította a mechanikát, ennek során a feladatmegoldásra, a kísérleti munkára helyezte a hangsúlyt. A hazai építőanyagokkal kapcsolatos kutatásai igen fontosak voltak az építőipar számára. A hídszerkezetek számításánál évtizedeken keresztül használták a Czakó-féle táblázatot.

Kémikus, vegyészmérnök, egyetemi tanár
A szegedi tudományegyetemen és a budapesti műegyetemen végezte tanulmányait. Zemplén Géza mellett adjunktus, docens, majd intézeti tanár. Tudósi életútja itt kezdődött, a szénhidrátok és glikozidok kémiája terén kifejtett munkásságával. 1950-ben került Debrecenbe, a tudományegyetem Szerves Kémiai Intézetének vezetője lett. 1951-54-ben és 1972-73-ban rektorhelyettes 1956-1957-ig a Gyógyszeripari Kutató Intézetben volt igazgató. Alkaloidkémiai kutatásait a Tiszavasvári Alkaloida Gyárral szoros együttműködésben végezte; ennek keretében megoldotta a mákalkaloidok izolálásának racionalizálását, az egyes alkaloidok értékesebb farmakonokká való átalakítását. A debreceni egyetemen tudományos iskolát teremtett, melynek eredményeit tükrözi a tanszék közleményeinek nagy száma. 1955-56-ban az MTA főtitkára volt.

Vegyészmérnök, gyógyszerkémikus, egyetemi tanár
Vegyészmérnöki oklevelét a budapesti műegyetemen szerezte meg 1952-ben. Pályafutását az Alkaloida Vegyészeti Gyárban kezdte meg, ahol 1952-53-ban üzemvezetőként, majd 1958-ig főmérnökként dolgozott. 1958-ban került a Chinoin Gyógyszer- és Vegyészeti Gyárba, ahol haláláig végzett tudományos és irányítói tevékenységet. 1972-ben nevezték ki kutatási igazgató helyettesnek, majd 1978-ban kutatási igazgatónak. 1975-től egyetemi tanár. A gyógyszerkutatás területén fejtett ki széles körű tudományos tevékenységet, különös tekintettel az ópium alkaloidokra, a szintetikus izokinolin-származékokra. Részt vett a No-Spa és a Probon fájdalomcsillapító gyógyszer kidolgozásában.

Olasz természettudós, polihisztor, drámaíró
Sokoldalú autodidakta tudós volt. Családjának gazdagsága lehetővé tette, hogy ne kelljen kenyérkereső foglalkozást vállalnia. Drámaíróként is ismert. Számos műszaki területen is alkotott: hidraulikával, hadmérnöki munkákkal, gépekkel, és gyógyszerekkel foglalkozott. Ô írta korának legátfogóbb művét a titkosírásokról. Foglalkozott okkult filozófiával, asztrológiával, alkímiával, filozófiával, mezőgazdasággal, meteorológiával, matematikával és fizikával is. Saját magán természettudományi múzeumot hozott létre, sok ritka tárggyal és egzotikus növénnyel. William Gilbert előtt írt a mágnességről. Számon tartják, mint a hőmérő, a teleszkóp és a gőzerővel történő vízemelés feltalálóját. Foglalkozott a sötétkamra képének megjavításával, az által, hogy gyűjtőlencsét tett a kamra nyílásához. 1580 táján ő alapította Európa első tudományos társaságát, az Accademia dei Segretit, melyet később az inkvizíció betiltott. Porta inspirálta a Római Akadémia (Accademia dei Lincei) 1603-as megalakulását is. Ő maga 1610-ben, Galilei 1611-ben lett az akadémia tagja.

Német fizikus
Tanulmányait 1900-ban fejezte be a Müncheni Egyetemen, és 1901-ben már a mechanika professzora lett a Hannoveri Egyetemen. A Göttingeni Egyetemen, ahol 1904-től 1953-ig működött az alkalmazott mechanika professzoraként, világhírű aerodinamikai és hidrodinamikai iskolát teremtett. A hasonló témán dolgozó Frederick W. Lanchester brit fizikustól függetlenül dolgozta ki a véges fesztávú repülőgépszárnyak feletti légáramlás elméletét. Ezek az eredmények utóbb Lanchester-Prandtl-szárnyelmélet néven váltak ismertté. A Prandtl-Glaubert-szabály a hangsebességnél lassúbb légáramlásnál leírja a nagysebességű levegő összenyomhatósági jelenségeit. Fontos eredményeket ért el a szuperszonikus áramlás és a turbulencia elméletében, továbbá megújította a szélcsatornák és más aerodinamikai eszközök tervezését is. A nem körkeresztmetszetű szerkezetekben fellépő torziós erők elemzésére kidolgozta a szappanhártya-modellt.

Piarista matematika- fizika- és kémiatanár
Jedlik Ányos piarista tanítványa volt. Temesváron a matematika és fizika mellett német nyelvet és földrajzot, Kecskeméten német nyelvet, Kolozsvárott német nyelvet, és kémiát tanított, Kolozsvárott a könyvtár és a fizikai szertár őre is volt. "Az újabb mennyiségtani módszerek magántanára" a kolozsvári egyetemen, az Erdélyi Nép- és Polgáriiskolai Tanárképző Bizottság rendes tagja, 1879-1902 között a Közoktatásügyi Tanács tagja, a Matematikai és Physikai Társulat alelnöke.

Fizikus, gimnáziumi tanár, egyetemi docens
Matematika-fizika szakos tanári oklevelét a szegedi egyetemen szerezte 1939-ben. 1942-1949-ig Szatmárnémetiben nevelőintézeti és óraadó tanár, 1949-től gimnáziumi, illetve technikumi tanár, 1952-től a szegedi tudományegyetem kísérleti fizika tanszéken szakmódszertant oktatott. 1967-től tagja volt az egyetemi nevelési bizottságnak, az lnternational Union of Pure and Applied Physics (IUPAP) Oktatási Bizottságának. Egyike volt az új hazai fizikai szakmódszertan megteremtőinek, ezen belül a középiskolai fizikatanítás modernizálásának. Számos egyetemi jegyzete és módszertani tankönyve jelent meg. Több új kísérleti eszközt tervezett.

Holland vegyész és meteorológus
1854-ben létesült Holland Királyi Meteorológiai Intézet első igazgatója volt. 1872-ben vetette fel, hogy létre kellene hozni egy megfelelő nemzetközi mechanizmust, amely kereteket adhat meteorológiai állomások létrehozására és fenntartására az egyes államok felségterületein kívül eső térségekben is. Legnevezetesebb felfedezése az a nevét viselő törvény, melyet a légnyomás eloszlása és a szél iránya meg erőssége között kiderített, mi által a viharokra érvényes törvényeket egészen általánosította.

Angol villamosmérnök, matematikus, fizikus
Nagybátyja volt Sir Charles Wheatstone a híres távírómérnök. Ismereteit nagyrészt önképzéssel szerezte. 1870-ig távírászként dolgozott; ekkor süketsége miatt vissza kellett vonulnia, s ettől kezdve magánemberként foglalkozott kutatással, elsősorban az elektromágnesesség elmélete és a matematika terén. Saját korában nem mindig kapta meg a megfelelő elismerést. Fontos eredményeket ért el az elektromos hírközlés terén. Ő fogalmazta meg a telegráfegyenletet. 1902-ben feltételezte, hogy a légkörben van egy, a rádióhullámokat visszaverő ionizált gázréteg, ennek létezését csak 1923-ban mutatták ki. Ő szabadalmaztatta a koaxiális kábelt. Bevezette az ún. Heaviside-függvényt, ezzel hozzájárult az operátorszámítás megalapozásához. 1891-ban a Royal Society tagjává választotta. A göttingeni egyetemen tiszteletbeli Ph.D. fokozatot kapott.

Svájci fizikus
Élete nagy részét Zürichben töltötte, 1916-tól 1960-ig a fizika professzora volt, 1920-tól 1960-ig a Zürichi Egyetem fizikai intézetét vezette. Aktívan részt vett a CERN megalapításában. Szilárdtest, kvantum- és magfizikai eredményeinek elismeréséül 1946-ban a Svájci Atomenergia-bizottság elnökévé nevezték ki. Peter Debye társa volt a röntgendiffrakciós analízis módszerének kidolgozásában. A Debye-Scherrer-féle módszert széles körben alkalmazzák olyan anyagok azonosítására, melyekből nem lehet könnyen nagy, tökéletes kristályokat elkülöníteni vagy létrehozni. Róla nevezték el a Villigenben (Svájc) 1988-ban létrehozott nagy multidiszciplináris kutatóintézetet.

Német születésű amerikai biológus
A Berlini Egyetemen doktorált 1926-ban, majd két év múlva az egyetem munkatársaként Új-Guineába és a Salamon-szigetekre vezetett expedíciót. A fajok utódfajokká való szétválásáról, ill. a kis számú egyed által létrehozott populációkról szóló korai tanulmánya a korszerű, szintetikus evolúcióelmélet egyik vezető alakjává tették. Ez az elmélet már magába foglalja a génmutáció és -rekombináció, a kromoszómák szerkezeti és működési változásai, a szaporodási elszigetelődés és a természetes kiválasztódás biológiai folyamatait is. A New York-i Amerikai Természettudományi Múzeum madártani részlegének kurátoraként folytatta kutatásait 1932-53-ig. Ebben az időszakban száznál több cikket és könyvet írt a madárrendszertanról. 1940-ben új faj fogalmának újfajta meghatározására tett javaslatot, ezt tudományos körökben igen kedvezően fogadták, és alkalmazásával több, korábban ismeretlen fajt sikerült felfedezni. 1953-ban a Harvard Egyetem Alexander Agassiz-állattanprofesszora lett, 1961-ben pedig kinevezték az Összehasonlító Állattani Múzeum igazgatójává, ahonnan 1970-ben ment nyugdíjba.

Svéd matematikus
Uppsalában végezte tanulmányait. 1933-ban védte meg doktori értekezését. 1932-től 1954-ig az Uppsalai Egyetemen tanított, 1937-ben matematika professzori kinevezést kapott. A 2. világháború alatt sikeresen dolgozott a németek által használt titkos kódok megfejtésén. 1948-49-ben vendégprofesszorként tanított az Egyesült Államokban, a Harvard Egyetemen. 1954-ben emigrált az Egyesült Államokba, és Princetonban az Alkalmazott Tudományok Intézetében kapott professzori katedrát, ahol 1973-ig dolgozott. Visszavonulásakor emeritus professzori címet kapott. A matematika számos területével foglalkozott. Legfőbb eredményeit többek között a potenciálelmélet, differenciálegyenletek és a harmonikus analízis területein publikálta. A Svéd, a Finn, a Dán, az Amerikai Tudományos Akadémiák választották tagjaik sorába. Több rangos díjat kapott, a Svéd Tudományos Akadémia díját 1937-ben és 1947-ben, a Celsius Aranyérmet 1961-ben, a Yeshiva Egyetem tudományos díját 1963-ban ítélték oda neki. 1976-77-ben Stockholmban "Beurling Évet" tartott a Mittag-Leffler Intézet.

Agrogeológus
Tanulmányait a budapesti egyetemen végezte. 1897-1898-ban az egyetem állattani és anatómiai intézetében asszisztens, 1898-ban nevezték ki a Földtani Intézet agrogeológiai osztályára, 1898-1899-ben a magyaróvári gazdasági akadémián agrokémiai és talajismereti tanulmányokat folytatott. 1935-ben a Földtani Intézet helyettes igazgatója volt. Részt vett a hazai agrogeológiai felvételi módszerek kidolgozásában. Horusitzky Henrikkel együtt agrogeológiai térképet készített. Közreműködött az Ecsedi-láp, és a Hanság lecsapolási munkálataiban. Külföldön is végzett agrogeológiai vizsgálatokat: Oroszországban, Ausztriában és Bajorországban, a Balkán több országában.

Gépészmérnök
Tanulmányait 1906-ban a budapesti műegyetemen végezte. 1909-ben a MÁV szolgálatába lépett, ahol a vontatási osztályon, majd az Északi Főműhely kocsiosztályán dolgozott, később a MÁV gépkocsiüzem vezetője lett. Ugyanakkor a Heller és Herz gépgyár főkonstruktőre is volt. Nevéhez fűződik az első magyar motoros kocsi üzembe helyezése. Alkotásai közül jelentősebbek még az első magyar Diesel-motoros útihenger és az első mechanikus erőátvitelű magyar Diesel-mozdony.

Vegyészmérnök
1953-ban a Veszprémi Vegyipari Egyetem Szilikátkémiai Tagozatán vegyészmérnöki oklevelet szerzett. 1955-1957-ben a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem fizikai kémiai tanszékén, 1958- 1960-ban a KFKI-ban és a Budapesti Műszaki Egyetem kémiai technológia tanszékének Izotóp Laboratóriumában folytatott tudományos kutatómunkát. 1960-1969-ben az MTA Műszaki Kémiai Kutató Intézetében, majd az MTA Izotópkutató Intézetében dolgozott. 1969-től tudományos munkatárs volt a KFKI Atomenergia Kutató Intézete Kémiai Főosztályán. Tudományos kutatásai során szervetlen oxidok, ioncserélők vizsgálatával, katalizátorok termokémiájával, matematikai modellezéssel, folyadékkristályokkal, a kristálynövesztés kérdéseivel foglalkozott.

Angol matematikus, logikus, filozófus, szociológus, irodalmi Nobel-díjas
Angol főnemesi család tagja volt. Rendkívül szerteágazó tevékenységet fejtett ki, számos filozófiai és történeti munkát írt, élvezetes stílusban. Aktív politikai tevékenységet fejtett ki a brit Munkáspártban, majd a 2. világháború után különböző háborúellenes mozgalmakban. A Nobel-díjat irodalmi munkásságáért kapta. Matematikusi munkásságának kiemelkedő eredménye az Alfred North Whiteheaddel közösen írt alapmű, a Principia Mathematica (1910-13). Ő fogalmazta meg a halmazelmélet egyik alapvető ellentmondását, az ún. Russell-paradoxont. Meg kell emlékeznünk arról, hogy 1956 után az ő közbenjárása is hozzájárult ahhoz, hogy egyes elítélt, börtönben lévő magyar írókat ne végezzenek ki, illetve később amnesztiát kapjanak.

Görög matematikus
Berlinben született, ahol apja az ottomán birodalom nagykövetségének első titkára volt. Apjának diplomáciai szolgálata miatt különböző európai városokban tanult. Először hadmérnöki tanulmányokat végzett, majd Göttingenben doktorált. Számos német egyetemen tanított. 1920-ban hazahívták Görögországba, az athéni egyetemen lett professzor, egyszersmind feladatául kapta a szmirnai egyetem megalapítását, ez azonban háborús események miatt meghiúsult. 1924-ben visszatért Münchenbe, itt volt professzor haláláig, a görög tudományos élettel való kapcsolatait azonban a lehetőségek között megtartotta. Főbb eredményeit a matematikai analízis, a halmazelmélet és a termodinamika területén érte el. Nevéhez fűződik többek között a Borel-Carathéodory-tétel, a Caratháodory-derivált.

Angol matematikus
Londonban, a St. Paul iskolában kezdte tanulmányait, ahol kiváló tanárai voltak. 1904-ben ösztöndíjjal a Cambridge-i Trinity College-be iratkozott be. 1909-ben elnyerte a rangos Smith-díjat, majd 1910-ben a Trinity College oktatója lett és még további négy évet itt töltött. Utána a Londoni University College-ben tanársegédként dolgozott. 1918-1951-ben a Birminghami Egyetemen a matematika professzora volt. Jelentős eredményeket ért el a komplex-változós függvényekkel kapcsolatos különböző területeken, így a differenciálegyegyenletek, számelmélet és speciális függvények területén. Közel 25 tanulmányt írt Ramanujan indiai matematikus hátrahagyott jegyzeteihez, eredményeit kiegészítve. Whittakerrel közösen írt műve a modern analízisről, valamint a Bessel-függvényekről írt könyve ma is alapműnek számít. Fontos eredménye volt, hogy megmutatta, a rádióhullámoknak a Föld felszínén való terjedése a Heaviside réteg létezése esetén magyarázható. 1919-ben a Londoni Királyi Társaság tagjává választották, több kitüntetéssel ismerték el munkásságát. A Londoni Matematikai Társaságban is több tisztséget töltött be.

Angol matematikus
A Londoni Egyetemen szerezte meg diplomáját matematikából. További tanulmányait Oxfordban a Jesus College-ban és a Christ Church-ben folytatta. Kutatói karrierje 1931-től az 1980-as évek elejéig tartott. 1935-től az Aberdeen-i Egyetem professzora volt, ahol az egyetem egyik épületét róla nevezték el. A matematika legkülönbözőbb területeivel foglalkozott, de érdeklődésének, vizsgálódásainak középpontjában az analitikus számelmélet és a gráfelmélet állt. Több mint 100 tanulmányt publikált. 1977-ben lovaggá ütötték. Munkásságát több magas díjjal ismerték el, többek között a Polonia Restituta Rend Aranyérmét 1978-ban ítélték neki.

Kanadai csillagász
A Brit-Columbiai (Kanada) Egyetemen tanult, és szerzett tudományos fokozatokat, 1932-ben az USA-ban végzett tanulmányokat. 1935-től a Dominion Astrophysical Observatory munkatársa, főleg csillagászati molekuláris spektroszkópiával foglalkozott. A csillagközi gázfelhők hőmérsékletének meghatározása terén végzett jelentős munkát. Kimutatta, hogy a szén-nitrogén ciklus az ún. hideg széncsillagok energiaforrása. A kanadai Királyi Csillagászati Társaság vezetőségi tagja volt, a Dominion Astrophysical Observatory nagy távcsövét róla nevezték el. Egy holdkráter is őrzi a nevét. (Bartha Lajos)

Bányamérnök, szakíró
Maderspach Károly fia. Tanulmányait a selmeci Bányászati Akadémián végezte. 1871-ben Berzétén (Gömör vm.) bányagondnok, 1897-től a Hernád-völgyi Vasipari Rt. üzemvezetője. A Rozsnyó-vidéki vasércbányászatról, a szepességi antimon és a Garam-völgyi cinkérc előfordulásokról, a dinamit felhasználásáról több cikket írt a Bányászati és Kohászati Lapokba, a Természettudományi Közlönybe és a Földtani Közlönybe.

Elektromérnök
Losoncon (ma: Lucenec, Szlovákia) érettségizett, az ottani magyar állami főgimnáziumban. Szorgalmas megoldója volt az akkor induló Középiskolai Mathematikai Lapoknak és 1894-ben megnyerte a Mathematikai és Physikai Társulat első Tanulóversenyét, elnyerve ezzel a Báró Eötvös I. díjat. A budapesti, majd a charlottenbutgi műegyetemre járt, itt doktorált. Kezdetben Németországban, majd 1903-tól Magyarországon, a Ganz Villamossági Rt. kísérleti laboratóriumában, később pedig az erőműtervezési osztályon dolgozott. 1920 után Csehszlovákiában több kárpátaljai erőművet tervezett és vezetett. Hazai munkásságából kiemelkedik a villamosgépek folyadékhűtésére vonatkozó találmánya, ennek főleg a kétpólusú turbógenerátorok forgórészeinél való alkalmazása. Az erőművek nagy villamos gépeinek tervezéséért kapott 1959-ben Kossuth-díjat, s lett 1960-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. (Dr. Radnai Gyula)

Orvos, mikrobiológus, egyetemi tanár
Oklevelet a budapesti egyetemen szerzett 1929-ben, 1928-ban externista lett Preisz Hugó Közegészségtani Intézetében. 1929-1931-ben az Országos Közegészségtani Intézetben tiszteletdíjas orvos, 1931-1939-ben adjunktus, 1939-1946-ban a bakteriológiai osztály vezetője. 1946-tól a pécsi egyetem közegészségtani intézetének igazgatója, 1951-1975-ig a Mikrobiológiai Intézet igazgató professzora, 1964-1967-ben a pécsi egyetem tudományos rektorhelyettese. Több tanulmányutat tett (Anglia, Dánia, USA). Számos tudományos bizottság és társaság tagja. Kutatási területe a szerológia, az antigénszerkezeti vizsgálatok technikája volt. 1936-ban tisztázta az úgynevezett Morganbacillus rendszertani helyzetét. Petrilla Aladárral, majd Lovrekovich Istvánnal 1940-ben előállították a hatékony, csapadékos tífusz-oltóanyagot.

Meteorológus
A budapesti egyetem matematika-fizika szakán 1938-ban szerzett tanári oklevelet. 1939 februárjában lépett az Országos Meteorológiai Intézet kötelékébe. Elsősorban az időjárás előrejelzés területén dolgozott, 1947-ben a Prognózis osztály helyettes vezetője, 10 év múlva vette át az osztály vezetését. Intenzíven foglalkozott a Magyarországon jellegzetes szinoptikus helyzetek éves és évszakos gyakoriságával. Ez irányú kutatásai eredménye a Magyarország Éghajlati Atlaszában megjelent nyolc időjárási típushelyzetet bemutató térképsorozata. 1958-ban a ferihegyi előrejelző osztály vezetésére kapott megbízást. Ő vezette be a repülési eligazítás nemzetközi szabályait az operatív munkában, egyben hazai felelőse volt a nemzetközi telekommunikációs kérdéseknek. 1969-ben vette át az Időjárási kutatóosztály vezetését, 1970-től előadott az ELTE TTK-n és az Agráregyetemen. A Magyar Meteorológiai Társaságnak több mint 40 évig volt tagja. A Társaság 1952-ben Steiner Lajos-emlékéremmel tüntette ki.

Matematikus, egyetemi tanár
A budapesti egyetemen Fejér Lipót tanítványa volt 1940-től, de tanulmányait munkaszolgálata miatt félbe kellett szakítania. A szegedi egyetemen fejezte be tanulmányait és 1945-ben Riesz Frigyesnél matematikából doktorált, 1946-ban Leningrádba került aspiránsnak, itt J. V. Linnik és I. M. Vinogradov tanítványa volt. 1949-től a debreceni tudományegyetem professzora lett. 1950-ben ő hozta létre a Magyar Tudományos Akadémia Alkalmazott Matematikai Intézetét, amelynek haláláig igazgatója volt. 1952-től az ELTE valószínűségszámítási tanszékét is vezette. A matematikában a kombinatorika, a gráfelmélet, és főleg a valószínűség-számítás területén ért el eredményeket. 1947-ben továbbfejlesztette a Linnyiktől származó nagy szitát, és ennek felhasználásával világraszóló eredményt ért el a Goldbach-sejtéssel kapcsolatban. Mintegy 350 cikkéből 32 Erdős Pállal közös. Jelentős volt a tudománynépszerűsítő tevékenysége is. Felesége Rényi Kató matematikus. 1949-től az MTA tagja. Emlékére az Akadémia Matematikai Kutató Intézete 1972-ben Rényi-díjat alapított.

Szovjet-orosz csillagász
1887-től a moszkvai Egyetemi Csillagvizsgáló munkatársa, 1914-ben a moszkvai Egyetem Csillagászati intézetének professzora, 1916-17-ben az obszervatórium igazgatója. Előbb a bolygók pályaháborgásának kérdésével foglalkozott, majd jelentős munkát végzett a kettőscsillagok helyzetének fotografikus mérése, és a fényképezés asztrometriai alkalmazása terén. Fiatal éveitől a baloldali mozgalmak tevékeny résztvevője, majd a bolsevik párt vezető tagja, Trockij és Lenin barátja. Szibériában részt vett Kolcsak fehér hadseregének szétverésében. Tiszteletére nevezték el a moszkvai csillagvizsgálót Sternberg Obszervatóriumnak. Nevét egy holdkráter és a 990.sz. kisbolygó örökíti meg. (Bartha Lajos)

Olasz fizikus, Nobel-díjas
Rómában, a La Sapienza egyetemen tanult, 1928-ban védte meg Enrico Fermi vezetése mellett készített doktori dolgozatát. Ösztöndíjasként Otto Stern mellett dolgozott Hamburgban és Pieter Zeeman mellett Amsterdamban 1930-ban. A római egyetemen tanított 1932-től 1936-ig, 1936-tól 1938-ig a Palermo-i egyetem fizikai laboratóriumának vezetője volt. Barátja volt az 1938-ban eltűnt Ettore Majorana-nak. 1938-ban, miközben látogatást tett Lawrence kaliforniai laboratóriumában, az olasz fasiszta kormány megtiltotta, hogy zsidók egyetemi állásokat töltsenek be. Segre így emigrációba kényszerült, a Berkeley Radiation Laboratory-ban Lawrence mellett kapott egy - eredményeihez képest alacsony beosztású - kutatói állást, majd a University of California Berkeley egyetemen tanított. 1943-46 között a Los Alamos National Laboratory-ban a Manhattan projekt egyik csoportjának vezetőjeként fontos eredményekkel járult hozzá az atombomba létrehozásához. A háború után professzorként a Berkeley egyetemen tanított 1972-ig, majd 1974-ben a római egyetemen a magfizika professzora lett. Számos fontos felfedezést tett az atomfizika és a magfizika területén. Fontos szerepe volt több elem, így a technécium - az első, a természetben elő nem forduló, mesterségesen előállított elem -, az asztatin és a plutónium 239-es izotópjának felfedezésében. 1955-ben Owen Chamberlainnel együtt felfedezte az antiprotont, ezért 1959-ben megosztott Nobel-díjban részesültek.