KERPELY ANTAL (Kürtös, 1837. febr.5. - Selmecbánya, 1907. júl. 27.)

Korán árvaságra jutott, Lugoson élő rokonai segítségével csak az elemi iskolát végezhette el, utána saját munkájából kellett magát eltartania. Először egy jegyzőnél írnokoskodott, amihez szép írása és éles felfogóképessége segítette, később, 1856-ban a dognácskai bányahivatalhoz került, szintén írnokként. Ekkor magánúton elvégezte a gimnázium alsó négy osztályát. Ifjúkori évei tele voltak megpróbáltatással, de hivatalában nagy szorgalmával, tanulásával, tudásszomjával gyorsan feltűnt és kiváló munkája elismeréséül az Osztrák-Magyar Államvasút Társaság bécsi központjába helyezték. Itt vállalatától négyévi szabadságot és 300 forint segélyt kapott, hogy Selmecbányán elvégezhesse a Bányászati Akadémiát. Miután érettségije nem volt, rendkívüli hallgatóként iratkozhatott csak be, de képességeit tanárai gyorsan felismerték és rendes hallgatóként folytatta tanulmányait, s azokat 1862-ben kitűnő eredménnyel fejezte be.

Mérnöki pályáját 1862-ben Arainán kezdte meg, majd 1865-ben Ruszkabányára került. Alkotóképességét már itt kibontakoztatta, nagyolvasztót tervezett és épített és azt tartósabb, saját szabadalmú vascsöves léghevítővel szerelte fel. Szabadalmakat jelentett be a vasnak foszfor- és kénszennyezőtől való megtisztítására, dolomit- és magnezitfalazatok készítésére, kavarópestekre stb. Megbízták a vajdahunyadi vasgyár tervezésével, majd 1866-ban Németországba küldték tanulmányútra. Még mérnökgyakornok korában kezdte meg kiemelkedő évkönyvsorozatának, a híres Berichte über die Fortschritte der Eisenhüttentechnik-nek írását, amelynek első kötete 1866-ban jelent meg Lipcsében, melyet még 28 kötet követett. Így 29 éven át magyar tudós munkája tájékoztatta a világot a vaskohászat fejlődéséről, ami nemcsak neki, hanem hazánknak is dicsőségére vált.

1867-ben állami szolgálatba lépett és a rónici vasgyárba került. A következő évben meghívták a selmeci Akadémiára tanárnak. 1868-tól 1881-ig vezette az akadémia vaskohászati tanszékét, azt magas színvonalra fejlesztette, miközben páratlan szakirodalmi tevékenységet fejtett ki. Megjelent műveinek száma 30 kötet könyvre és 200 cikkre tehető. Irodalmi tevékenységének nagyobb része német nyelvű, mivel csak németül tudott bekapcsolódni a világ szakirodalmába. Pedig nagy szívügye volt a magyar nyelvű kohászati irodalom megteremtése. Ezt szolgálta A vaskohászat gyakorlati, s elméleti kézikönyve című kétkötetes műve, mint az első magyar nyelvű vaskohászati tankönyv. Ennek alapján méltán tekinthető K. A. a magyar nyelvű kohászati szakirodalom megteremtőjének.

Ő vezette be az akadémián a rendszeres kohászati tanulmányutakat és hangsúlyozta a laboratóriumi munkák fontosságát. Hazánkban ő végezte az első mikroszkópos fémvizsgálatokat és szerkesztette tíz éven át a Bányászati és Kohászati Lapokat.

K. A. 44 éves volt, amikor megbízást kapott a Kincstári Vasgyárak igazgatóságának megszervezésére és vezetésére. 15 évig állt a kincstári vasművek igazgatóságának élén és ez alatt az idő alatt a régi állami gyárakat alapvető mértékben racionalizálta. Megtervezte és felépítette a vajdahunyadi vasgyárat, azt az ország egyik legnagyobb és legkorszerűbb vasgyárává fejlesztette, színvonalával megközelítve az európai színvonalat. Új gyártási eljárásokat honosított meg: Zólyombrézón a hengerelt és vont csövek gyártását, Rónicon az öntött zománcedények gyártását, Kudsiron pedig a tégelyes nemesacélgyártást. Intézkedéseivel az állami vasgyártást nyereségessé tette.

Tudományos munkásságáért a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta, a freibergi akadémia katedrát ajánlott számára, ipari tevékenységéért pedig a királytól nemesi rangot és lovagi címet kapott. Emlékét őrzi a Budapesten, Miskolcon és Dunaújvárosban állított szobra és az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület által 1967-ben alapított Kerpely-emlékérem.