Vaskohómérnök, egyetemi tanár
Vaskohómérnöki oklevelét a selmecbányai Bányászati és Erdészeti Akadémián szerezte 1902-ben. Elsõ munkahelye a kaláni (nándorhegyi) vas- és acélgyár volt, majd a selmeci akadémia Bányavegytani Tanszékén kezdett tanársegédként dolgozni. Egy év után a kaláni Bánya- és Kohótársaság nándorhegyi hengerdéjében helyezkedett el, ahol mérnöki, majd fõmérnöki munkaköröket látott el. 1912-tõl 1918-ig a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmû korompai durvahengermûjének, majd a gyárnak fõmérnöke, 1921-1922 között igazgatója volt. 1923-tól Sopronban a Vaskohászattani tanszék vezetõjének, majd a fémkohászati osztály dékánjának nevezték ki. Az 1930/31. és 1931/32. tanévben a fõiskola rektora lett. 1926-ban a budapesti mûegyetemen magántanári képesítést szerzett a vasipari hengerlés és a kovácsolható vas gyártása témákban. 1945-tõl a Mûszaki és Gazdaságtudományi Egyetem soproni Bánya-, kohó- és erdõmérnöki Karának dékánja volt. Találmánya volt egy elliptikus szelvényû forgóaknás gázfejlesztõ, s az õ nevéhez fûzõdik a Siemens-Martin-kemencék automatikus ellenõrzésének Magyarországon elsõként történõ bevezetése. 1945-ben lett az MTA levelezõ, késõbb tanácskozó tagja. 1949-ben tagságát politikai okok miatt megszüntették, és csak 1989-ben állították vissza.

Mérnök, egyetemi tanár
1927-ben szerzett diplomát a budapesti mûegyetemen. A MÁVAG Hídosztályán kezdett dolgozni. Itt hidakat és vasszerkezeteket tervezett és építkezéseket vezetett. 1939-ben fõmérnökké nevezték ki. 1940- 44 között Erdélyben 90 elavult vasúti híd újjáépítését vezette. Irányításával készült a lakihegyi rádióadó. 1945-tõl a MÁVAG Hídosztályának vezetõje volt. 1949-tõl az Állami Mélyépítéstudományi Intézetben osztályvezetõként a budapesti Duna-hidak újjáépítésének tervezése és irányítása volt a feladata. 1951-ben a BME Villamosmérnöki Karán új mechanika tanszék megszervezésére kapott megbízást. 1953-tól oktatott itt tanszékvezetõ egyetemi tanárként nyugdíjba vonulásáig, 1969-ig. Tagja volt a Nemzetközi Hegesztési Egyesületnek és az MTA Acélbizottságának. Vasszerkezetek gyártásának és szabad szerelésének elméleti kérdéseivel foglalkozott.

Villamosmérnök, mûvelõdéstörténész, technikatörténész
1958-ban szerezte meg villamosmérnöki oklevelét. Egyetemi tanulmányai alatt demonstrátor volt a Matematika Tanszéken, majd az Irodagép Kísérleti Vállalatnál dolgozott. A diploma megszerzése után az MTA Kibernetikai Kutatócsoportjában részt vett az elsõ hazai elektronikus számítógép, a M-3 létrehozásában, a mágnesdob, majd a mágnesszalag illesztésével. 1963-tól a KGM Számítóközpontjának mûszaki vezetõje volt. 1965-ben az Információ-feldolgozó Laboratórium (INFELOR) alapító tagjai között volt. Fõmérnöke, majd tudományos tanácsadója volt a vállalatnak. 1991-1997-ig a MATÁV-nál a vezetés tanácsadójaként dolgozott. 1968-ban egyik alapítója volt a Neumann János Számítógéptudományi Társaságnak, a választmány tagja, 1992-ig szakosztály vezetõje volt. 1967-ben a londoni ICL cégnél dolgozott, 1975-ben Luxemburgban vendégkutató, 1986-2005 között az International Council for Computer Communication (Washington, D.C.) tagja volt. Szakmai munkásságát több díjjal ismerték el. Elismert játékszakértõ volt. 2000-ben alapította a "Pro Ludo" díjat, melyet 2001 óta minden év júniusában ítélnek oda a hazai játékkultúra kiemelkedõ személyiségeinek.

Vízmérnök, matematikus, mûegyetemi tanár, tankönyvíró, nyelvújító
A legszorgalmasabb tiszai mérnökök egyike. Oklevelét az Institutumtól (a mûegyetem pesti elõdjétõl) kapta 1841. április 27-én, de már 1837 óta a Tiszán dolgozott, egészen 1852-ig. 1839-ben Zemplénben felvételezett; munkálataival eljutott a Felsõ-Tiszára is, így 1845-ben Gergely és Eszeny között mért. Majd a Latorca hossz-szelvényeit készítette el, a Tisza két oldalán tervezett védtöltéseket Varsány és Salamon, Gergely és Eszeny között. 1848-ban mint a beregi vízszerkezet igazgató mérnökeként a vári csatornát javította, a Borsát szabályozta, és töltést épített Beregben. 1852. december 18-án kinevezték a Királyi József Ipartanoda tanárává, 1857. május 25-én pedig a Királyi József Mûegyetem tanárává az elemi matematikai tanszékre. Algebra tankönyvet írt 1862-ben, 1868-ban pedig egy elméleti elemi mértant. Az Egyetemes Magyar Encyclopaedia munkatársa volt. Õ hozta be a magyar nyelvbe az "algebrai egyenlet", az "alaptétel", a "szakaszos tizedes tört", a "közönséges tört" kifejezéseket, és a "közös nevezõre hozni" szófordulatot. (Hujter Mihály)

Vízépítõ mérnök
A budapesti mûegyetemen szerezte mérnöki oklevelét 1887-ben. Elsõ munkahelye a Berettyó-Ivánfenék-Mezõtúr-Mesterszállási Ármentesítõ Társulat volt, ahol szakaszvezetõ mérnöki, helyettes osztálymérnöki feladatokat látott el. Nagyváradon, majd Debrecenben a Berettyó Vízszabályozó Társulat igazgató fõmérnöke lett. Nevéhez fûzõdik a Társulat árvíz- és belvízvédelmi rendszerének a kiépítése. Az Árvizekrõl címû mûvének megállapításai a mûegyetemi elõadások anyagaként is szerepeltek. 1901-tõl az Országos Vízügyi Nagytanács tagja volt.

Gyógyszerész, egyetemi tanár
Szegény parasztcsaládból származott. A kolozsvári Unitárius Fõgimnáziumban érettségizett. Egyetemi tanulmányait a FJTE-en végezte. 1903-ban kapta meg gyógyszerészi, 1906-ban gyógyszerészdoktori oklevelét. 1912-ben gyógyszertári vegyészi elõléptetést kap. Állami ösztöndíjjal több európai nagyváros gyógyszerészeti intézetében tanulmányozza azok mûködését. Hazatérte után magántanári kinevezést kap, majd az Egyetemi gyógyszertár vezetõjévé nevezik ki. 1919 után Kolozsváron marad. 1922-tõl több gyógyszerész kollegájával megkapta a "libera practica" jogot. A ZEA vegyi és gyógyipari RT munkatársa lett. 1936-ban az Egészségügyi Minisztériumtól engedélyt kapott laboratórium létrehozására. 1941-1944 között - a FJTE visszaköltözésekor - ismét megkapta az Egyetemi gyógyszertár vezetését és a magántanári kinevezését. Gyógyszerészeti szaklapok fõmunkatársaként széleskörû szakirodalmi tevékenységet folytatott.

Csillagász, tudománynépszerûsítõ
A budapesti Tudományegyetemen 1932-ben szerzett diplomát. 1935-47 között a Budapest-svábhegyi Csillagvizsgáló munkatársa. Fõmunkaterülete a kisbolygók és üstökösök fotografikus pozíció meghatározása volt. Eközben egy új üstököst (Whipple-Bernasconi-Kulin 1943a = C/1942 C1), több mint 80 kisbolygót fedezett fel, amelyekbõl 20 kapott végleges sorszámot. Számos pontatlanul ismert aszteroida pályaadatát helyesbítette. Tökéletesítette a pályaszámítás módszerét. Nagy elhivatottsággal foglalkozott a csillagászat népszerûsítésével és a mûkedvelõ csillagászat szervezésével: 1943-ban a Természettudományi Társulat keretében indította meg az amatõr-alosztályt, 1947-ben a Magyar Csillagászati Egyesületet, amely önálló szervezetként 1949-ig mûködött, majd 1989-ben újra alakult. Megalapította az ország elsõ nyilvános ismeretterjesztõ intézetét, a gellérthegyi Uránia Bemutató Csillagvizsgálót. 1953-tól nyugdíjazásáig az Uránia igazgatója volt. 1963-ban életre hívta a TIT Csillagászat Baráti Körét, számos hazai ismeretterjesztõ csillagda alapítását kezdeményezte. Számos könyve közül kiemelkedik A távcsõ világa c. munka, amely 1942-tõl (társszerzõkkel) három további, átdolgozott kiadást ért meg. Nevét a 3019.sz. kisbolygó és a Kulin György emlékérem örökíti meg. (Bartha Lajos)

Orvos, gyermekgyógyász
Orvosi tanulmányait Bécsben, Münchenben és Párizsban végezte, oklevelét a budapesti orvosi karon szerezte. Az egyetem Élettani Intézetében díjtalan gyakornokként kezdett dolgozni, majd a budapesti gyermekklinikán Heim Pál mellett díjtalan gyakornokként, tanársegédként, majd adjunktusként dolgozott. 1933-34-ben Rockefeller-ösztöndíjjal egy évet a Harvard Egyetem Gyermekklinikáján töltött. 1936-ban gyermekgyógyász szakorvosi képesítést szerzett. Gyermekgyógyászként a pécsi egyetem Gyermekgyógyászati Klinikáján dolgozott, majd a budapesti egyetem II. sz. Gyermekklinikáján ny. r. tanár, igazgató volt. 1970-76-ig az Országos Csecsemõ- és Gyermekegészségügyi Intézet igazgatója. Legfontosabb kutatási területe a só-vízháztartás. Tanulmányozta a csecsemõkori sorvadást és toxikózist; foglalkozott nephrológiával és az újszülõttek élet- és kórélettanával. Örökös díszelnöke volt a Magyar Gyermekorvosok Társaságának, az Egészségügyi Világszervezet szaktanácsadója, és számos külföldi szaktársaság tagja volt. Elnyerte a Francia Akadémia Pálma díját 1976-ban. 1948-tól az MTA tagja. 1951-ben Kossuth-díjat kapott.

Fizikus, tudománynépszerûsítõ, újságíró
1965-ben az ELTE-n szerzett fizikus diplomát, majd a Központi Fizikai Kutatóintézet Magfizikai Fõosztályán maghasadással kapcsolatos problémákkal foglalkozott. 1975-ben védte meg kandidátusi értekezését. 1975-tõl 1980-ig a KFKI Részecske- és Magfizikai Kutatóintézetének (KFKI RMKI) igazgatóhelyettese volt, majd 1986-ig 6 éven át volt a Mûszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetségének (MTESz) fõtitkárhelyettese. 1986-tól ismét a KFKI RMKI fõmunkatársa. Tudományirányítási feladatköreiben sokat tett a magyar tudomány nemzetközi kapcsolatainak fejlesztéséért és a tudományos ismeretterjesztés fellendítéséért. Közel 3000 tudományos ismeretterjesztõ cikke jelent meg elsõsorban a magfizika, részecskefizika, ûrkutatás, atomenergetika, tudománytörténet tárgykörében. Rendszeresen kérték fel tévékben, rádiókban, internetes lapokban tudományos kérdésekrõl adott tájékoztatásra, elõadást tartott a Mindentudás Egyetemén. Hat kötete jelent meg, köztük a KFKI történetét feldolgozó munkája. Az utolsó kettõt súlyos betegen kórházban fejezte be, megjelenésüket már nem érhette meg. Számos elismerésben részesült, néhány ezek közül: Prométheusz-érem (ELFT - 1986), Szilárd Leó-díj (Magyar Nukleáris Társaság - 1996), Fonó Albert-érem (Magyar Asztronautikai Társaság - 1998), Magyar Újságírók Országos Szövetsége Hevesi Endre-díj (1999), MTA Akadémiai Újságirói Díj (2002), Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje (2005). A Mûszaki Élet, Fizikai Szemle, Magyar Tudomány szerkesztõ bizottságának tagja volt. Több lexikon számára írt és fordított természettudományos tárgyú szócikkeket.

Német filozófus
1740-ben beiratkozott a königsbergi egyetemre, ahol az orvosi és teológiai tanulmányok mellett leginkább a matematika és a metafizika problémái foglalkoztatták. 1755-ben védte meg disszertációját a metafizika elveirõl, s ettõl kezdve a helyi egyetem magántanáraként dolgozott. Pályáját két nagy korszakra különítik el: az ún. kritika elõtti (1746-1760) és a kritikai (1770-1790-es évek közepe) korszakra. A fordulat elõtti idõszakban Kant a newtoni természetfilozófia és kozmológia kérdéseivel foglalkozott, s ezáltal jutott a késõbb Kant-Laplace elméletnek nevezett elképzelés felismeréséhez. Kopernikusz, Kepler, Galilei és Newton tanait elemezte. Az 1750-es évektõl figyelme a leibnizi és wolffi filozófia hatására a metafizika felé fordult.

Francia orvos, fiziológus
1828-ban kapott orvosi diplomát, Párizsban kezdett praktizálni. A vérkeringés iránti érdeklõdése vezette ahhoz a kísérletsorozathoz, amelyet vékony csövekben áramló folyadékokkal végzett, és amelynek alapján levezette a nevét viselõ törvényt. Úgy tartják, õ használt elõször higanyos nyomásmérõt a vérnyomás mérésére. Matematikai formulát dolgozott ki a kör keresztmetszetû csövekben történõ lamináris (nem turbulens) áramlás sebességének megadására. Az összefüggés, amelyet tõle függetlenül Gotthilf Hagen német vízépítõ mérnök is felfedezett, ma Hagen-Poiseuille-egyenlet néven ismert.

Svéd matematikus, fizikus
1930-1947 között a matematika és mechanika professzora a Stockholm-i Királyi Technológiai Intézetben. Legismertebb eredménye a Chapman-Enskog módszer, amellyel elõször vált lehetségessé gázra vonatkozó Navier-Stokes egyenletek levezetése a Boltzmann egyenletbõl.

Amerikai elméleti fizikus
Német bevándorló szülõk gyermeke, akinek a matematika és a nyelvek tanulása egyaránt könnyen ment az iskolában. A Harvardon még a kísérleti termodinamika iránt lelkesedett P.W.Bridgman hatására, utána Európában Cambridge-ben J.J. Thomson mellett és különösen Göttingenben Max Born mellett már az elméleti fizika vált kedvenc vadászterületévé. Born vezetésével írta és védte meg doktori disszertációját 1927-ben, közös munkájuk a kvantummechanikai "Born-Oppenheimer közelítés". Leidenben Ehrenfest, Zürichben Pauli mellett dolgozott. 1929-tõl Berkeley-ben kutatva és tanítva vált az amerikai elméleti fizika központi alakjává, bár csak 1936-ban (32 évesen) nevezték ki professzornak. 1943-ban az amerikai atombomba elõállítására létrehozott Manhattan program szakmai vezetõje lett. Barátjával és egyetemi munkatársával, E.O. Lawrence-szel együtt választották Los Alamost és az Új Mexikó államban lévõ sivatagot a munka és a kísérletek színhelyéül. Hirosima és Nagaszaki tragédiája után nem támogatta tovább a kutatásokat a szuperbomba elõállítására, így került szakmai ellentétbe Teller Edével. 1947-ben Princetonban lett az intézet igazgatója, Einstein halála után pedig az õ elméleti fizikusi pozícióját is megörökölte ugyanitt. 1963-ban kapta meg Neumann János, Ernest Lawrence, Wigner Jenõ, Glenn Seaborg, Hans Bethe és Teller Ede után az egyik legnagyobb amerikai kitüntetést, amit fizikus kaphat: az Enrico Fermi jutalmat. (Dr. Radnai Gyula)

Olasz fizikus, Nobel-díjas
Rómában, a La Sapienza egyetemen tanult, 1928-ban védte meg Enrico Fermi vezetése mellett készített doktori dolgozatát. Ösztöndíjasként Otto Stern mellett dolgozott Hamburgban és Pieter Zeeman mellett Amsterdamban 1930-ban. A római egyetemen tanított 1932-tõl 1936-ig, 1936-tól 1938-ig a Palermo-i egyetem fizikai laboratóriumának vezetõje volt. Barátja volt az 1938-ban eltûnt Ettore Majorana-nak. 1938-ban, miközben látogatást tett Lawrence kaliforniai laboratóriumában, az olasz fasiszta kormány megtiltotta, hogy zsidók egyetemi állásokat töltsenek be. Segre így emigrációba kényszerült, a Berkeley Radiation Laboratory-ban Lawrence mellett kapott egy - eredményeihez képest alacsony beosztású - kutatói állást, majd a University of California Berkeley egyetemen tanított. 1943-46 között a Los Alamos National Laboratory-ban a Manhattan projekt egyik csoportjának vezetõjeként fontos eredményekkel járult hozzá az atombomba létrehozásához. A háború után professzorként a Berkeley egyetemen tanított 1972-ig, majd 1974-ben a római egyetemen a magfizika professzora lett. Számos fontos felfedezést tett az atomfizika és a magfizika területén. Fontos szerepe volt több elem, így a technécium - az elsõ, a természetben elõ nem forduló, mesterségesen elõállított elem -, az asztatin és a plutónium 239-es izotópjának felfedezésében. 1955-ben Owen Chamberlainnel együtt felfedezte az antiprotont, ezért 1959-ben megosztott Nobel-díjban részesültek.

Amerikai vegyész, Nobel-díjas
Elõbb a floridai Rollins College, majd a Nebraskai Egyetem hallgatója volt. 1947-ben a Harvard Egyetemen szerzett szerves kémiai Ph. D. fokozatot. 1947-tõl Los Angelesben, a Kaliforniai Egyetemen dolgozott, és ott 1956-ban professzori kinevezést kapott. Cram folytatta, továbbfejlesztette és bõvítette a Pedersen által végzett munkát a koronaéterek szintézise terén. Az általa létrehozott háromdimenziós vegyületek szelektív módon kapcsolódhatnak bizonyos más molekulákhoz, amelyekkel térszerkezetük lehetõvé teszi a kulcs-zár jellegû illeszkedést. Munkája nagy elõrelépést jelentett olyan mesterséges vegyületek elõállítása felé, amelyekkel utánozni lehet az enzimeket és más természetes molekulákat, amelyeknek különleges kémiai viselkedését jellegzetes szerkezetük határozza meg. A szterokémiában tõle származik az aszimmetrikus indukcióra vonatkozó Cram-szabály. 1987-ben Charles J. Pedersennel és Jean-Marie Lehnnel megosztva kémiai Nobel-díjat kapott az élõ rendszerek anyagainak kémiai viselkedését utánzó molekulák létrehozásáért.

Mérnök
Mérnöki oklevelét 1882-ben a zürichi Mûegyetemen szerezte. Elsõ munkahelye a MÁV-nál volt, majd az Arad és Csanádi Egyesült Vasútaknál helyezkedett el, amelynek késõbb az igazgatója is lett. Az õ nevéhez kötõdik az 1898-ban megépült Alföldi Elsõ Gazdasági Vasút. Õ foglalkozott elõször gõz-motorkocsik, majd benzin-elektromos kocsik üzembeállításával. Vasútvonalak tervezésével és kivitelezésével is foglalkozott. Szerepe volt a vasbeton hazai alkalmazásának bevezetésében.

Francia fizikus
Az École Polytechnique növendéke volt, 1797-ben nevezték ki a Beauvais-i Egyetem matematikaprofesszorává, 1800-ban lett a Collège de France-on a matematikai fizika professzora, 1803-ban pedig megválasztották a Francia Tudományos Akadémia tagjává. 1804-ben elkísérte J. L. Gay-Lussacot az elsõ tudományos célú léggömbrepülésre. 1820-ban Biot és a fizikus Félix Savart felfedezte az áram által keltett mágneses tér erõsségének meghatározására alkalmas Biot-Savart-törvényt. Biot számos meteorit vizsgálatával megerõsítette Chladni feltételezését, mely szerint a meteoritok a világûrbõl érkeznek a földre. Aragoval mûködött együtt a spanyolországi geodéziai mérésekben, amelyek a méter definíciójához voltak szükségesek, valamint optikai kutatásban, a fény polarizációjának elméleti és kísérleti vizsgálatában. Ezekért az eredményeiért kapta meg Biot a Royal Society Rumford-érmét 1840-ben. 1856-ban lett a Francia Akadémia tagja.

Ír csillagász, filozófus
Jogász végzettségû autodidakta csillagászként a dublini Trinity College filozófiaprofesszora volt. A fotoelektromos fotometria úttörõjeként tarthatjuk számon: 1892-ben professzortársaival George Minchinnel és George FitzGeralddal elsõként regisztrált csillagfényt elektronikus úton. 1899-ben a Royal Astronomical Society tagjává választották. Ma a dublini Trinity College WHS Monck Obszervatóriuma viseli a nevét. (Piriti János)

Német embriológus és citológus
Miután Jénában, Zürichben és Bonnban orvostudományt és zoológiát tanult, az anatómia elõadójaként kezdett dolgozni a Jénai Egyetemen (1875), s itt avatták professzorrá 1881-ben. 1888-tól 1921-ig az anatómia és az evolúciótörténet professzora volt a Berlini Egyetemen, közben az Anatómiai és Biológiai Intézet igazgatójaként is mûködött. Fõbb kutatási területei közé tartozott az örökletes jellemzõk sejtmaggal történõ átvitelének vizsgálata, a biogenetikai elmélet, valamint a rádium sugárzásának a testi sejtekre és az ivarsejtekre gyakorolt hatása.

Svájci kémikus, Nobel-díjas
Moszkvában született svájci szülõk gyermekeként, családjával 1892-ben tért vissza Svájcba. Kémiai tanulmányait Zürichben végezte. 1911-ben doktorált. Hat évig Berlinben dolgozott Paul Ehrlich laboratóriumában. 1918-tól tanított az egyetemen a szerves kémia professzoraként. 1919-ban a zürichi egyetem kémiai intézetének igazgatójává nevezték ki. Egyik legfontosabb kutatási területe a növényi pigmentek, fõképp a sárga karotinoidok kutatása voltak. Munkája az A-vitamin provitaminja, a béta-karotin szerkezetének feltárásához vezetett. Késõbb foglalkozott még az aszkorbinsavval (C-vitamin), majd kiterjesztette kutatásait a B2 és az E-vitaminra. Számos díjat kapott, 1937-ben a kémia Nobel-díjat Walter Haworth-szal megosztva kapta a karotinoidok és flavinok, valamint az A és B2 vitamin kutatásáért, ugyanabban az évben, amelyikben Szent-Györgyi Albert az orvosi Nobel-díjat kapta.

Lengyel-amerikai matematikus
Családja 1904-ben kivándorolt a cári Oroszországból az Egyesült Államokba. Post tanulmányait a College of the City of New York-on, majd a Columbia egyetemen végezte. Doktori disszertációjában Russell és Whitehead Principia Mathematica c. mûvében leírt propozíciós kalkulus konzisztenciáját bizonyította. Néhány évi középiskolai tanárság után a City College tanára lett, itt dolgozott élete végéig. Munkáját betegségek akadályozták: gyermekkorában egy balesetben fél karját elveszítette, felnõtt korában pedig mániás-depressziós betegséggel küzdött. Jelentõs eredményeket ért el a szimbolikus logika, a halmazelmélet, a rekurzív függvények, a modern számítástudomány megalapozása terén. 1936-ban bevezette a "Post-gép" fogalmát, mely a Turing-géphez hasonló megfontolásokon alapszik. Fontosak az inverz Laplace-transzformációra vonatkozó eredményei is, melyeket még egyetemi hallgató korában ért el, de csak jóval késõbb publikált.

Svájci matematikus
1935-ben szerezte meg a Ph.D. fokozatot a zürichi Eidgenössische Technische Hochschulé-n (ETH) Heinz Hopf irányítása mellett. 1942-ben habilitált, 1948-tól az ETH professzora lett, egyszersmind megalapította a alkalmazott matematikai intézetet, melynek feladata volt elektronikus számítógép építése. 1951-ban az Egyesült Államokba tett tanulmányútján megismerkedett Magnus R. Hestenes-szel. Vele és Lánczos Kornéllal együtt dolgozták ki a lineáris egyenletrendszerek megoldására szolgáló ún. konjugált gradiens módszert.

Magyar származású amerikai orvos-biofizikus
A Harvard Egyetemen végezte tanulmányait. A Yale Egyetem neurológiai kutatócsoportját vezette évekig, majd a 60-as évek végétõl a Kaliforniai Egyetem San Diego-i kampuszán mûködõ Idegtudományi Intézet egyik alapítója volt. Egyetemista korában õ volt az elsõ, akinek sikerült agykérgi idegsejtek elektromos aktivitását mérnie. Még a 30-as években, a Harvard Egyetemen végzett tanulmányai során Donald Griffinnel közösen bebizonyította, hogy a denevérek a magas frekvenciájú hangok visszaverõdése alapján, az ún. echolokáció segítségével tájékozódnak. Kimutatta, hogy a különbözõ frekvenciájú hangok eltérõ idegsejteket aktivizálnak az agyban. Fontos felfedezése volt az agytörzsi akciós potenciál kimutatása is. Az elméletre épülõ módszert használják a mai napig a csecsemõk hallásának vizsgálatára és ez az objektív audiometria alapja is. Támogatta a magyar tudósokat, együtt dolgozott Grastyán Endrével, Szentágothai Jánossal és más magyar kutatókkal is. Fontosnak tartotta az amerikai fiatalok természettudományos oktatásának ügyét: a 60-as években "Nerves and Muscles" címmel irt biofizikai tárgyú szakkönyvet a középiskolások számára. A denevérek tájékozódásának megértését, az újszülöttek hallásvizsgálatának kidolgozását és az agykutatás egy új területének megszületését, a gliasejtek kutatásának megalapozását köszönhetjük neki.

Francia matematikus, csillagász
A Louis Le Grand jezsuita kollégiumban tanult, majd jogászként a ranglétrát bejárva 1789 februárjában a párizsi parlament elnöke lett. 1790-ben a parlament feloszlatása ellen tiltakozókkal együtt õt is letartóztatták, majd 1794-ben kivégezték. Fontos tudományos eredményei a csillagászathoz köthetõk. Számos igen jó minõségû optikai eszközt készített, jelentõs gyûjteményében pedig a legjobb európai gyártók (pl. az angol Dollond és Ramsden) mûszerei voltak megtalálhatóak. Ezeket csillagász barátai használhatták, pl. Charles Messier, aki 15 üstököst fedezett fel, és az elsõ ködfolt-katalógust készítette. Messier megfigyelései alapján Bochart számította az üstökösök pályáit, kidolgozott egy numerikus módszert, amely segítségével néhány megfigyelés után már meghatározható volt egy égitest pályája. 1781-ben a William Herschel által felfedezett égitest pályájának számítása közben ismerte fel, hogy nem üstökösrõl, hanem a Naprendszer új bolygójáról van szó, amely késõbb az Uránusz nevet kapta. Jó anyagi helyzete megengedte számára, hogy a mecénásként tudományos mûvek kiadását (pl. Laplace munkáját) is támogassa. 1779-ben az Akadémia tiszteleti tagjává is megválasztották. (Piriti János)

Francia szerveskémikus, ásványtudós
1854-ben került Charles-Adolphe Wurtz laboratóriumába, 1856-ban az országos bányászati fõiskola ásványgyûjteményének gondnokává nevezték ki. 1871-ben kezdett tanítani az École Normale-on, 1876-ban lett a Sorbonne ásványtanprofesszora, majd Wurtz 1884-ben bekövetkezett halála után ezt a pozíciót a szerves kémiai tanszék vezetésével cserélte föl. 1877-ben James Mason Crafts amerikai vegyésszel együtt felfedezte a ma Friedel-Crafts reakció néven ismert vegyi folyamatot. Részt vett a gyémánt mesterséges elõállítását célzó kísérletekben, tanulmányozta a kristályok piroelektromos tulajdonságait, kristálytani állandókat határozott meg, keton- és aldehidvegyületeket vizsgált.

Amerikai matematikus, feltaláló
A modern digitális számítógépek egyik úttörõje. 1930-ban szerzett Ph.D. fokozatot matematikai fizikából a Cornell Egyetemen. 1937-ban a Bell Laboratóriumban dolgozott, és itt épített jelfogókból egy elektronikus kalkulátort, amely bináris összeadásra volt képes. Ennek a "Model K" nevet adta. A Bell Laboratórium erre alapozva 1938-ban kutatási programot indított Stibitz vezetésével. Az így létrehozott ún. Complex Number Calculator-t, amely komplex számokkal tudott mûveleteket végezni, 1940-ben mutatták be az American Mathematical Society konferenciáján a Dartmouth College-ben. Stibitz egy telexgépet használt arra, hogy telefonvonalon keresztül utasításokat küldjön a New York-ban lévõ géphez. Ez volt az elsõ eset, amikor egy elektronikus számológépet távolról, telefonvonalon keresztül vezéreltek. Stibitz 1964-ben a Dartmouth College oktatója lett, a számítástechnika orvosi alkalmazásaival is foglalkozott. Számos szabadalma volt.

Biológus, egyetemi tanár
A Pázmány Péter Tudományegyetem Általános Állattani és Összehasonlító Bonctani Intézetében tanársegédként, adjunktusként, majd intézeti tanárként mûködött. A háborús károk után megszervezte az élettannal bõvült tanszéket, 1952-58 között dékán volt. Összehasonlító bonctant, állatélettani anatómiát és fejlõdéstant adott elõ az egyetemen. Kutatta a gerinctelenek bonc- és szövettanát, a gerincesek pajzsmirigye alkatát, év- és napszakos változásait, általában a ritmusos változásokat szabályozó tényezõket. 1940-ben Akadémiai pályadíjat nyert. 1948-ban a Természettudományi Társaság Állattani szekciójának elnöke, 1952-ben a Magyar Biológiai Társaság állattani szakosztályának elnöke lett. 1973-ban a Magyar Endokrin és Anyagcsere Társaság tiszteleti tagja.

Angol vegyész, csillagász
Londonban és Párizsban tanult, fiatalon üzletemberként tevékenykedett, eközben azonban fizikai és kémiai kísérleteket végzett. 1840-ben légritka teret tartalmazó üvegbúrába zárt, villanyárammal izzított platinaszál alkalmazásával elsõként készített nagy fényerõsségû izzólámpát. 1850-ben 13 hüvelykes nyílású csillagászati távcsövet készíttetett, amely segítségével kitûnõ rajzokat készített az égitestekrõl. Úttörõ volt a fényképezés csillagászati, elsõsorban napfizikai alkalmazásában. Nedves kollódium-emulzió alkalmazásával elsõként készített jó holdfényképeket. 1854-ben fotografikus napteleszkópot (fotoheliográfot) szerkesztett, mûszerével a Kew-i, majd a Greenwich-i Királyi Obszervatóriumban 1882-ig rendszeresen fényképezték a Napot. Az 1860. július 18-i napfogyatkozáskor elsõk közt örökítette meg fényképen a Nap-perem protuberanciáit. 1862-83 közt a gázokban történõ elektromos kisüléseket vizsgálta. Az angol Kémikusok Egyesületének két ízben, a Királyi Csillagászati Társaságnak 1864-66 közt elnöke. A Királyi Társaság a Királyi éremmel (1862), a Csillagászati Társaság aranyéremmel (1864) jutalmazta munkáját. Nevét az 5597. sz. kisbolygó és egy holdkráter õrzi. (Bartha Lajos)

Amerikai matematikus, filozófus
Benjamin Peirce matematikaprofesszor fia volt. A Harvard egyetemen kémia szakon végzett, azonban már gyermekkorától kezdve erõs érdeklõdést mutatott a logika iránt. Atyja támogatásával a U.S. Coast Survey-tõl kapott különbözõ megbízásokat 1859 és 1891 között. 1879-tõl 1883-ig a Johns Hopkins Egyetemen kapott elõadói megbízatást. Ezen kívül minden más, akadémiai állásra való pályázata sikertelen volt. 1891-tõl állandó pénzkereset nélkül, fõleg testvérének és barátainak támogatásával tartotta fent magát. Életében csak kevés cikke és könyve jelent meg, írásainak nagy részét csak halála után közölték. Matematikai eredményei a matematikai logikában és a valószínûségszámításban jelentõsek. Az utókor elsõsorban mint fontos és rendkívül eredeti filozófust és a logika mûvelõjét, a pragmatizmus és a szemiotika megalapozóját tartja számon. Az elsõ amerikai filozófus volt, aki nemzetközi elismerést szerzett. Igen nagy hatást gyakorolt a 20. század filozófiájára és logikájára.

Csillagász, matematikus
Egerben, majd Nagyszombatban tanult, 1764-ben szentelték pappá. 1766-tól az egri felsõbb szeminárium, majd a Lyceum tanára volt, ahol elméleti és gyakorlati csillagászatot is tanított. 1774-76-ban Bécsben Hell Miksa mellett volt gyakornok. 1776-1784 között az egri csillagda igazgatója volt, nagy szerepe volt a mûszerek, berendezések és könyvek beszerzésében. Meghatározta a város földrajzi helyzetét, megfigyelte a Jupiter bolygó holdjait, a csillagok Hold általi fedését. Részletes sarki fény észleléseket közölt. Megkezdte az elsõ mûszeres meteorológiai méréseket Egerben. Észleléseit a Hell által szerkesztett bécsi csillagászati évkönyvben közölte. Az intézet II. József rendeletére történt megszüntetése után már csak egyházi hivatalokat töltött be. (Bartha Lajos)

Mennyiségtan- és természettantanár, lapszerkesztõ, igazgató
Mennyiségtan-természettan szakos tanári oklevelét a kolozsvári tudományegyetemen szerezte. Doktori disszertációját is itt írta, fizikai kémiai témából. Szegeden, Nyitrán, Pozsonyban, majd Budapesten a VIII.ker.-i fõreálban tanított. Itt, a Tavaszmezõ utcában elõbb Kacsóh Pongrác azután Faragó Andor is a kollegája volt. 1914-ben lett az V. ker.-i fõreál igazgatója a Markó utcában. Matematikai, fizikai, csillagászati tankönyvek szerzõje, az Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlöny szerkesztõje volt.

Gyógyszerész, vegyész, egyetemi tanár
Egyetemi tanulmányait Kolozsváron végezte, 1900-ban gyógyszerész, 1902-ben vegyészdoktori oklevelet nyert. A kolozsvári egyetem vegytani tanszékén tanársegéd, majd Fabinyi Rudolf mellett adjunktus. A szerves kémia magántanára, rendkívüli tanára, 1922-tõl a szegedi egyetem nyilvános rendes tanára. Megszervezte az egyetem szerves kémiai intézetét. 1934-tõl a budapesti egyetem bölcsészeti karán az analitikai és gyógyszerészeti kémia nyilvános rendes tanára. Fõleg az azaronnal és származékaival foglalkozott, több új vegyületet állított elõ és szerkezetüket vizsgálta, majd trombózis elleni gyógyszer után kutatott. 1934-tõl az MTA tagja volt.

Erdõmérnök, egyetemi tanár
A selmecbányai Bányászati és Erdészeti Fõiskolán tanult, oklevelét már Sopronban kapta meg (1920). 1930-ban növénytársulástanból doktorált; 1935-ben egyetemi magántanárrá habilitálták. Dolgozott az Országos Faértékesítõ Hivatalnál, a Földtani Intézetben és a budapesti tudományegyetem Növényrendszertani Intézetében. Talajtani, növényrendszertani és -földrajzi, valamint ökológiai tanulmányokat folytatott. Erdõmérnökként megszervezte és vezette a püspökladányi szikfásítási kísérleti telepet. Fõerdõmérnök, majd erdõtanácsos, majd az Erdészeti Kutató Intézet vezetõje. 1947-tõl a soproni egyetemi erdõmérnöki karon egyetemi tanár. 1951-tõl az Erdészeti Tudományos Intézet (ERTI) erdõtelepítési osztályán, majd kísérleti állomásán tevékenykedett nyugdíjazásáig. Számos külföldi tanulmányutat tett, elõadásokat tartott. Kiemelkedõ mûvelõje volt az erdészeti növényföldrajznak, fõleg a sziki és homokterületek növényökológiai és cönológiai kutatások terén. Megalapította az erdészeti termõhelykutatás és erdõtipológia elméletét, és kifejlesztette gyakorlatát. Foglalkozott az Alföld erdõfásítási problémáinak megoldásával. Munkásságát Bedõ Albert-emlékéremmel ismerték el (1967). Halála után Sopron város díszpolgára lett.

Matematikus, egyetemi tanár
Matematika-fizika szakos középiskolai tanárként végzett Szegeden 1935-ben, majd biztosítási matematikusként dolgozott. 1949-ben õ is alapító tagja volt a Rényi Alfréd által kezdeményezett matematikai kutatóintézetnek, ahol a statisztikai osztályt vezette egészen nyugdíjazásáig. Mellette a BME, majd az ELTE hallgatóit avatta be a matematikai statisztika rejtelmeibe. Ezt a tudományágat õ maga is számos új eredménnyel gazdagította. Kiterjedt nemzetközi kapcsolatai révén sok országba elvitte a magyar matematika jó hírét, de itthon is számos nemzetközi részvételû konferenciát szervezett. Több nemzetközi statisztikai folyóirat szerkesztõbizottságának volt tagja, 100-nál is több tudományos publikáció és 10 könyv szerzõje illetve társszerzõje. (Dr. Radnai Gyula)

Villamosmérnök, mûegyetemi tanár
1972-ben diplomázott a Moszkvai Energetikai Egyetem Villamosmérnöki Karán. A mûszaki egyetemi doktori címet 1979-ben, a mûszaki tudomány kandidátusa fokozatot 1980-ban, a mûszaki tudomány doktora fokozatot, illetve DSc címet 1988-ban érte el. Mindhármat a félvezetõ eszközök témakörébõl. Egyetemi tanárrá 1991-ben nevezték ki. 1972-1973-ban, a TUNGSRAM Rt.-bõl indult, mûszaki ügyintézõként. 1973 és 1991 között, az MTA Mûszaki Fizikai Kutató Intézetében (MFKI) tudományos munkatárs, osztályvezetõ, fõosztályvezetõ-helyettes, fõosztályvezetõ, végül igazgatóhelyettes lett. 1975-1987 között óraadó az ELTE TTK-n, majd 1991-tõl a BME egyetemi tanára. 1992 és 1995 között õ vezette az Elektronikai Technológiák Tanszéket. 1995-1999 között a Bay Zoltán Alkalmazott Kutatási Alapítvány Anyagtudományi és Technológiai intézetének (BAY-ATI) tudományos igazgatója volt. 1999-2000-ben a Miniszterelnöki Hivatalban évszámkezelési kormánybiztosként a 2000. évi dátumváltás számítástechnikai problémáinak megoldását felügyelte. Szakmai tevékenysége a vegyület-félvezetõkbõl készült optikai, mikrohullámú eszközök fizikája, technológiája, ezek alkalmazása. A mikrohullámú méréstechnika, érzékelõk, fém-félvezetõ átmenet volt fõ tematikája. Az õ irányításával fejlesztette ki az MFKI a nagyfrekvenciás tranzisztorcsaládját. Hazánkban elsõk között fordult a nanotechnológia felé. Elnöke volt a Híradástechnikai és Informatikai Tudományos Egyesület Mikroelektronika Szakosztályának.

Orosz születésû amerikai matematikus
A königsbergi egyetemen tanult, ezután Göttingenben, majd tanárát, Alexander Ostrowski-t követve a baseli egyetemen végezte el doktori tanulmányait és Baselban szerzett doktori fokozatot. Ezután Göttingenben volt tanársegéd. 1933-ban a faji törvények bevezetése után elõször Utrechtben kapott állást egy évig, majd a New York-i Columbia egyetemen. Néhány rövidebb megbizatás után 1939-ben a Washington University-n, St. Louis-ban kapott állandó állást. 1945-tõl a Minnesota-i egyetemen, 1963-tól a University of California San Diego-n, a La Jolla-i campuson volt professzor. 1971-ben megkapta az Emeritus Professzori címet, de ez után is rendszeresen tartott kurzusokat. Eredményeit fõként a komplex analízis, ezen belül is a konform leképezések területén érte el.

Amerikai matematikus és filozófus
Olaszországban nevelkedett 1945-ig, amikor családjával együtt Svájcba menekült. Késõbb a család Ecuadorba települt át. Gian-Carlo Rota 1950-ben érkezett az Egyesült Államokba, a Princeton-i, majd a Yale egyetemen végezte tanulmányait. Pályája legnagyobb részében a Massachusetts Institute of Technology professzora volt, közöttük az egyetlen, aki az alkalmazott matematika és filozófia professzora is volt egyidejûleg. 1966-tól a Los Alamos Nemzeti Laboratórium konzultánsa is volt. A matematika számos területén ért el jelentõs eredményeket: a funkcionálanalízisban, majd legfõképpen a kombinatorika területén. Kiterjesztette a Möbius-függvény fogalmát véges, részbenrendezett halmazokra, kidolgozta az ún. szita-formula általánosítását.

Benedek-rendi tanár, író, természettudós
Õ volt a darwinizmus elsõ és legismertebb magyarországi terjesztõje. 1840-tõl Gyõrben volt tanár. 1841-ben a pesti egyetemen bölcsészdoktor lett. A szabadságharcban tábori papként résztvett, így annak bukása után 1850-ben emigrálni kényszerült. Londonban telepedett le. Többek között Kossuth gyermekeit is tanította. 1861-ben Székesfehérvár országgyûlési képviselõnek, Gyõr város bizottsági tagnak választotta, de õ nem folyamodott kegyelemért. 1862-tõl a magyar újságoknak írt közleményekben, majd Fajkeletkezés c. könyvében a darwinizmust ismertette. 1866-ban tért haza. 1867-71-ben az MTA Értesítõjét szerkesztette, 1867-tõl Pér kerület (Gyõr vármegye) országgyûlési képviselõnek választotta. Rudolf trónörököst és Mária Valéria fõhercegnõt is tanította. 1871-ben kilépett a Benedek-rendbõl, 1872-ben pozsonyi nagyprépost, majd 1873-ban választott (szkodari) püspök is lett. 1883-tól Pozsonyban élt. Gazdag könyvtárát a pozsonyi Toldi-körnek hagyta. Korábban szépirodalommal is foglalkozott; pannonhalmi teológiai tanulmányai közben Kisfaludy Károlyt követõ stílusban több színmûvet írt. Részt vett a Magyar Történelmi Társulat alapításában is. Érdekes emlékiratait Napló töredék (Pozsony) címmel 8 kötetben, 10 példányban adta ki. 1847-tõl az MTA tagja volt.

Amerikai neurobiológus, Nobel-díjas
Az ohiói Oberlini Egyetemen angol irodalmat (B.S. fokozat) és pszichológiát hallgatott (M.S. fokozat), majd a chicagoi egyetemen doktorált zoológiából. Ezután Karl Leshley munkatársa lett elõbb a Harvard Egyetemen, késõbb a floridai Orange Parkban, az emlõsök tanulmányozására létrehívott Yerkes Laboratories of Primate Biology kutatójaként. 1946-ban visszatért a chicagoi egyetemre; 1954-ben a Kalifornai Mûegyetemen (California Institute of Technology) folytatta pályafutását a pszichobiológia Hixon-professzoraként. Az agymûködés vizsgálatáért Sperry, David Hunter Hubel és Torsten Nils Wiesel kapta az 1981. évi orvosi-élettani Nobel-díjat. Sperry az agyi féltekék eltérõ funkcióinak tanulmányozásáért részesült a kitüntetésben.

Kémiatanár
A selmeci bányászati akadémián tanult, ahol 1872-1874-ig volt Schenek István tanársegéde az általános és elemi vegytan (bányavegytan) tanszéken. 1874-ben az intézet ösztöndíjával három évre külföldre küldték. 1874-ben Heidelbergben Bunsen asszisztense volt. Hazatérve az aradi fõreáliskola kémiatanárává nevezték ki, ahol három évig mûködött és felállította az intézet kémiai laboratóriumát. 1880-tól a budapesti V. ker. fõreáliskolában tanított, melynek laboratóriumát szintén felszerelte. Egyéb munkái mellett a reáliskolák részére több tankönyvet írt.

Zoológus, tanár
1886-ban a budapesti tudományegyetemen tanári és doktori oklevelet szerzett. Több tanulmányutat tett Ny-Európában, tanulmányozta a zoológiai intézeteket, múzeumokat és megfigyelõállomásokat, 1900-ban a budai polgári iskola tanárképzõ tanárává, 1910-ben igazgatójává nevezték ki. Eleinte lepkészettel, majd szövet- és összehasonlító bonctannal, késõbb az édesvízi gerinctelenekkel foglalkozott. Részt vett a Balaton faunájának kutatásában is. 1886-tól társszerkesztõje volt a Rovartani Lapoknak, elnöke az Országos Pedagógiai Könyvtárnak és a Tanszermúzeumnak.

Botanikus, egyetemi tanár
A kolozsvári egyetemen tanult, majd ugyanitt lett tanársegéd. Néhány évig középiskolai tanár volt, majd ismét a kolozsvári egyetemen 1913-ban magántanár, 1914-tõl 1919-ig ny. r. tanár. Az 1. világháború után Szegeden új tanszéket és botanikus kertet szervezett. A szegedi egyetem természettudományi karának dékánja, majd az egyetem rektora is volt. 1940-44-ben újból Kolozsvárott mûködött. 1940-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelezõ tagjának választották meg, innen 1949-ben sok más társával együtt kizárták. A virágtalan növényekkel, elsõsorban a mohákkal, briológiával foglalkozott. A mohák környezettanával, egyes mohafajok és nemzetségek monografikus vizsgálatával, a Tátra és Erdély mohaflórájával és a mohák fejlõdésrend ellenességeivel foglalkozott. Több szaklapot indított és szerkesztett. Nevét számos növény viseli.

Amerikai csillagász, matematikus
A "klasszikus égimechanika" jeles képviselõje. A bolygó-pályaszámítás modern eljárásainak amerikai úttörõje. Az USA Tengerészeti Almanach Hivatalának munkatársa, itt elsõsorban a bolygók tömegvonzásának egymás keringésére gyakorolt kölcsönös hatásaival foglalkozott. A róla elnevezett "Hill-szféra" annak a térségnek hozzávetõleges kiterjedése, amelyen belül egy bolygó már mérhetõen befolyásolja egy másiknak a mozgását. Legjelentõsebb munkája a Jupiter és a Szaturnusz bolygók kölcsönhatásából eredõ ún. háborgások matematikai leírása. 1909-ben a tekintélyes Bruce éremmel jutalmazták. (Bartha Lajos)

Lengyel születésû amerikai matematikus, statisztikus
A cári Oroszországhoz tartozó területen, lengyel nemesi családban született. A harkovi egyetemen Szergej Bernstein tanítványa volt. Az 1. világháború miatt nehézségek között fejezte be 1917-ben egyetemi tanulmányait és lett a harkovi egyetem oktatója. 1921-ben a függetlenné vált Lengyelországba, a varsói egyetemre ment, ahol 1924-ben doktorált. 1928-ban Varsóban biometriai laboratóriumot hozott létre. 1934-38 között a londoni egyetemen Egon Pearson mellett dolgozott. 1938-ban elfogadta a Berkeley egyetem meghívását, ahol professzorrá nevezték ki. 1955-ben létrehozta az egyetemen a statisztikai intézetet. 1961-ben visszavonult az oktatástól, de a statisztikai intézetben haláláig aktív maradt. A matematikai statisztika területén, a hipotézisvizsgálat és a becsléselmélet területén ért el fontos eredményeket, õ vezette be a konfidencia-intervallum fogalmát. A matematikai statisztika Neyman-Pearson-féle elmélete alapvetõ fontosságú számos tudományágban és gyakorlati területen, a kémiában, biológiában, orvostudományban, a mezõgazdaságban. Nevéhez fûzõdik a Neyman-Pearson lemma.

Orvos, biológus, egyetemi tanár
Tanulmányait a budapesti orvostudományi egyetemen, a Korányi-klinikán, valamint Nagy-Britanniában, Cambridge-ben és Edinburgh-ban végezte. Hazatérése után a tihanyi Biológiai Kutatóintézet kutatóasszisztense. 1936-37-ben a kaliforniai Pasadenában a Rockefeller-alapítvány ösztöndíjasa. 1938-44-ben az Edinburgh-i egyetemen tanított és a Royal Cancer Hospitalban végzett citológiai kutatásokat. 1944-tõl a londoni egyetem rákkutató intézetének munkatársa, 1952-tõl professzora és igazgatója. Közben 1940-tõl 1952-ig a Chester Beatty kutatóintézet munkatársa, majd az örökléstani osztály igazgatója. 1946-tól 1969-ig a Harvard Medicine School profeszszora. 1969-ben vonult nyugdíjba, 1970-tõl a Nemzetközi Atomenergia ügynökség szakértõje. Kutatásainak középpontjában az öröklõdés, valamint az örökítõanyagok és a rák kapcsolata állt.

Magyar születésû amerikai fizikus
1925-ben holtversenyben Teller Edével és Fuchs Rudolffal elsõ lett a matematikai Eötvös versenyen. A Pázmány Péter Egyetem matematika szakán két évet végzett, 1927-ben Németországba ment. Késõbb beiratkozott a göttingeni egyetemre, majd 1930-ban Lipcsében Heisenberg tanszékén kvantummechanikával kezdett foglalkozni. Teller Edével közösen írtak egy cikket az infravörös molekuláris spektrum egy tulajdonságáról. Tisza Budapesten, Ortvay Rudolfnál védte meg egyetemi doktori disszertációját. 1930-ban hazatért, de kommunista iratok terjesztésében való részvételért letartóztatták, és elítélték. Szabadulása után Landau hívta meg 1934-ben Harkovba, az Ukrán Fizikai-Technikai Intézetbe. Érdeklõdése itt fordult a termodinamika felé. 1937-ben Szilárd Leó közvetítésével a Párizsban dolgozó Fritz Wolfgang London munkatársa lett. Legnevezetesebb eredménye a szuperfolyékonyság 1938-ban felállított kétfolyadékos elmélete. Az 1940-es franciaországi német bevonulás miatt az USA-ba emigrált. 1941-ben kapott állást az MIT-n, itt volt professzor nyugdíjbavonulásáig, 1974-ig. Fõ oktatási területe a termodinamika lett, "Generalized Thermodynamics" (Általánosított termodinamika) címû könyve mindmáig e tudományág egyik alapmûve. Az oktatást és a kutatást nyugdíjbavonulása után is folytatta. 101 éves korában halt meg.

Geológus
1927-ben a debreceni tudományegyetemre iratkozott be. Természetrajz-földrajz szakos tanári oklevelének megszerzése után, bécsi tanulmányútján fejezte be Telegdi-Róth Károly mellett megkezdett doktori értekezését a Bakony krétaképzõdményeirõl. Ezután a debreceni egyetemen tanársegéd, majd a Magyar Állami Földtani Intézetben geológus (1936-tól). Igazgatója volt a Földtani Intézetnek (1953-1956). A Bakony és a magyar mezozoikum kiváló ismerõje; mintegy 50 kéziratos jelentése és igen sok szakvéleménye mellett térképlapok sorát és 36 szakcikket publikált. Ezek legnagyobb része az Észak-Bakony tektonikájának, jura-kréta rétegsorai részletes tagolásának, mangánérc- és bauxittelepek rétegtani helyzetével foglalkozik. Eredményesen kutatott Nézsa és Jászó környékén, a Réz-hegységben, a vargyasi széntelepek környékén, a Mecsekben, a Tokaji és a Kõszegi hegységben is. Elismert térképezõ volt. Id. Noszky Jenõ fia.

Fizikus, a História-Tudósnaptár kezdeményezõje
1962-ben végzett az ELTE matematika-fizika szakán, majd ugyanitt dolgozott: 1962 és 1970 között a Kísérleti Fizika, 1970 és 2006 között az Általános Fizika, 2006-tól az Anyagfizika Tanszéken. 1990-tõl volt a fizikai tudományok kandidátusa. Évtizedeken át tanította az egyetemen a fizikus és a fizika tanárszakos hallgatókat. Szoros kapcsolatot tartott a középiskolákban fizikát tanító kollégákkal, szívügyének tekintette a fizika oktatásának, a tehetségek felismerésének és gondozásának kérdését. 25 éven át volt az Eötvös Loránd Fizikaverseny feladatkitûzõ bizottságának elnöke, évtizedekig volt a KöMaL fizika szerkesztõbizottságának vezetõje, valamint az országos fizika felvételi bizottság tagja, majd elnöke. Az Eötvös Loránd Fizikai Társulatnak fõtitkárhelyetteseként és elnökhelyetteseként is tevékenykedett. Országszerte és határainkon túl is szívesen tartott elõadásokat, vett részt fizikaversenyek zsûrijében. Dér Jánossal és Soós Károllyal közösen alkotott középiskolai feladatgyûjteményük a fizikát tanuló diákok generációinak volt népszerû segédeszköze. Tevékenységének másik fontos témája a fizika, elsõsorban a magyarországi fizika történetének, a fizika tanításának és tanárainak kutatása, emlékeik megõrzését segítõ dokumentálása volt. Kezdeményezésére jött létre a História-Tudósnaptár is, amelynek sikerességéhez több száz, a rá jellemzõ igényességgel megírt szócikkel járult hozzá. Munkásságát a Prométheusz-éremmel (1989), a Zemplén Jolán Emlékéremmel (1989), az Eötvös Loránd Fizikai Társulat Érmével (1994) és a "Bonis Bona - A nemzet tehetségeiért" Életmû díjjal (2020) ismerték el. (Piriti János)

Itáliai matematikus
Gazdag nemesi családból származott. Tanulmányait a jezsuiták Bresciai-i iskolájában végezte, majd a páduai egyetemen szerzett jogi doktorátust. Érdeklõdése azonban a matematika irányába fordult, s a továbbiakban matematikai területen mûködött. Számos meghívást kapott, így a páduai egyetem ajánlott professzori állást, és Nagy Péter orosz cár is meghívta Szentpétervárra. Mindezeket a meghívásokat visszautasította, és Itáliában magántudósként folytatta munkáját. Kiterjedt levelezést folytatott korának más neves tudósaival. Legfõbb eredményeit az analízisben, a differenciálegyenletek elméletében érte el. A közönséges differenciálegyenletek egy fontos fajtája viseli a nevét. A velencei szenátus sok alkalommal kérte ki tanácsát csatornák, és folyók melletti gátak építéséhez. Egyik fia, Vincenzo Riccati, jezsuita szerzetes, és ugyancsak neves matematikus lett.

Dán csillagász, geodéta
Nagyon szegény halászcsalád gyermeke, tanulmányait a koppenhágai egyetemen kiváló elõmenetele révén tudta csak elvégezni, közben munkából tartotta fenn magát. 1703-tól 1707-ig Ole Roemernek az asszisztense volt, 1707-tõl elõkelõ családoknál házitanító, majd 1711-ben állami tisztviselõ volt. 1714-ben, Roemer halála után a koppenhágai Egyetem matematikaprofesszorává és a Királyi Csillagvizsgáló (Rundetarn - Kerek-torony) igazgatójává nevezték ki. Tökéletesítette a csillagok helymeghatározásának módszereit. Miután Ole Roemer írásai 1728-ban, a nagy koppenhágai tûzvészben elpusztultak, Horrebow könyvében összefoglalta Roemer eredményeit, a saját módszereivel kiegészítve. Új, pontosabb módszert javasolt a földrajzi szélesség mérésére, ennek továbbfejlesztett változatát ma Horrebow-Talcott módszernek nevezik. Jelentõs érdemei vannak Dánia és a Skandináv-félsziget tengerpartjának feltérképezésében. 1728-ban, a tûzvész után újjáépítette a székváros csillagvizsgálóját. Halála után fia, Christian Horrebow (1718-1776) követte az igazgatói tisztségben. 1746-ban a párizsi Tudományos Akadémia (Académie des Sciences) tagjává választották. Nevét a geodéziai eljáráson kívül a "Horrebow-libella", valamint egy holdkráter is õrzi. (Bartha Lajos)

Francia fiziológus
A Montpellier-i Egyetemen kapott orvosi diplomát. Párizsban a híres francia természettudós, Georges Cuvier támogatásával 1814 és 1822 között galambokon végzett kísérletsorozatot, hogy megállapítsa, milyen élettani változások adódnak az egyes agyterületeik eltávolításából. Megfigyelései szerint az elöl fekvõ nagyagyféltekék eltávolítása megszünteti az akaratot, az ítélõképességet, az érzéki észlelõképességet, az egyensúlyérzékelést azonban nem; az agyalapon fekvõ kisagy kiirtása megszünteti az egyensúlyérzékelést, az agy hátulsó területén lévõ nyúltvelõ eltávolítása pedig halálhoz vezet. Elsõként ismerte fel azt is, hogy milyen szerepe van a belsõ fül félkörív alakú járatainak a test egyensúlyában és összehangolt mozgásában.

Német matematikus, algebrista, filológus, nyelvész
Stettini (ma Szczecin) gimnáziumi tanárként 1832-ben már vektorokkal írta le a mechanika egyenleteit, s ezzel nagymértékben leegyszerûsített bizonyos számításokat. Felismerte és explicite rögzítette a vektorösszeadás kommutativitását és asszociativitását. Késõbb általános formában is kifejtette a bizonyos algebrai tulajdonságokkal rendelkezõ rendszerek elméletét. Értelmezte az n-dimenziós tér r számú vektorának geometriai szorzatát. Bár elnyerte a leibnizi gondolatok továbbfejlesztésére kitûzött díjat, értetlenség miatt egyetemi állást nem kapott, pedig olyan óriások kezében volt a mû, mint Gauss, Möbius és Kummer. Könyveit érdektelenség miatt bezúzták. Amikor 1860 körül mûve jelentõségét fölfedezték a matematika már nem érdekelte, sikeresen foglalkozott ókortudományokkal.

Svájci kémikus
Párizsban a Mûszaki, valamint a Bányászati Fõiskolán tanult, majd egy évig a németországi Giessenben Justus von Liebiggel dolgozott. A Genfi Egyetemen 1841-ben a kémia és 1845-ben az ásványtan professzora lett. Fontos ásványtani eredménye volt a szilícium-dioxid képletének (SiO2) megállapítása. Sziliko-volframsavat állított elõ, ez volt az egyik elsõ összetett szervetlen sav. Nagy jelentõségû munkát végzett egyes elemek atomsúlyának pontos meghatározásával. Célja Prout azon hipotézisének tesztelése volt, hogy minden atom voltaképpen hidrogénatomokból tevõdik össze. A ritkaföldfémek tanulmányozása során 1878-ban fölfedezte az itterbiumot, 1880-ban pedig a gadolínium társfelfedezõje volt.

Német fizikus, Nobel-díjas
Bismarck Németországában született és Adenauer Németországában halt meg, de Hitler Németországáért lelkesedett leginkább. Münchenben végezte el az egyetemet, majd itt doktorált fizikából. Göttingenben és Hannoverben töltött évek után Aachenben lett elõször rendes egyetemi tanár. Miután Németország elvesztette az elsõ világháborút, a svéd Nobel-bizottság - mintegy elfogulatlanságát is bizonyítandó - 1918-ban és 1919-ben is német tudósnak ítélte a fizikai díjat. 1918-ban az elméleti fizikus Max Planck, 1919-ben a kísérleti fizikus Johannes Stark kapott fizikai Nobel-díjat. Stark az azóta már róla elnevezett effektus - a színképvonalak elektromos térben történõ felhasadása - felfedezéséért részesült a magas kitüntetésben. A felfedezést 1913-ban tette, de csak húsz évvel késõbb kezdett aktívan politizálni, még pedig Hitler oldalán. Philipp Lenarddal versengve hirdették a "német fizika" felsõbbrendûségét. Szakmailag a tényekre alapozó kísérleti fizika elsõbbségét hangsúlyozták a spekulatív, hipotézisekre támaszkodó elméleti fizikával szemben, de véleményüket náci, antiszemita nézetekkel vegyítve tárták a botrányra éhes nagyközönség elé. Nemcsak Einstein, hanem sok más német zsidó tudós vesztette el az állását e hamis propaganda következtében. Stark is, Lenard is megérte a második világháború végét, nézeteik, ideáljaik látványos összeomlását. Starkot négy évi börtönbüntetésre itélték 1947-ben, 73 éves korában. Még tíz évet élt ez után Nyugat-Németországban. (Dr. Radnai Gyula)

Német orvos, biokémikus, Nobel-díjas
A Heidelbergi Egyetemen 1909-ben szerzett orvosi diplomát. Kiel és más német városok egyetemeinek élettan- és fizikai-kémia tanszékein dolgozott, 1929-tõl Heidelbergben a Kaiser-Wilhelm-Institut für Medizinische Forschung élettani intézetének igazgatója volt. Két évet töltött Párizsban, majd kinevezték a Pennsylvaniai Egyetem kutatóprofesszorává. Elõadássorozatokat tartott Angliában és az USA-ban, The Chemical Dynamics of Life Phenomena (Az életjelenségek kémiai mozgatóerõi) c. könyve 1924-ben jelent meg. A biokémia tudományának egyik megalapítója. 1922-ben Archibald Vivian Hill-lel megosztva orvosi - élettani Nobel-díjat kapott az izomanyagcserében szerepet játszó kémiai folyamatok vizsgálatáért. Az izom oxigénfelhasználása és tejsavtermelése közötti összefüggés felismerése alapvetõen hozzájárult az izommûködés megértéséhez, annak ellenére, hogy a késõbbi kutatások módosították Meyerhof eredményeit.

Vegyész, gyógyszerész, egyetemi tanár
Aradon volt gyógyszerész-gyakornok, majd gyógyszerészetet tanult a budapesti egyetemen. Than Károly mellett mûködött mint tanársegéd, késõbb mint magántanár. Doktori disszertációja egy olyan analitikai módszer volt, amely rögtön híressé tette nevét. E módszer máig is ismeretes és használatos világszerte, mint a Winkler-féle vízben oldott oxigénmeghatározás (1888). Than Károly halála után tanszékét kettéosztották. Az I. számú kémiai tanszék vezetõje lett. Ott folytatta éjszakákba nyúló fáradhatatlan kutatómunkáját, kizárólag a klasszikus analitikai kémia módszereinek fejlesztését és tökéletesítését szolgálta. Legjelentõsebb eredményei: a jód-sokszorozáson alapuló, már régebbi jodidmeghatározási módszere, továbbá a gravimetria ún. precíziós eljárásainak kidolgozása. Winkler bámulatos pontossággal dolgozó analitikus volt. Publikációinak száma meghaladja a kétszázat. Könyvei külföldön jelentek meg. Õ dolgozta ki a magyar Gyógyszerkönyv III. és IV. kiadásának kémiai részét. 1896-tól az MTA tagja.

Holland fizikus, matematikus, csillagász
Leidenben és Bredában tanult, 1657-ben megalkotta az elsõ ingaórát. 1673-ban kidolgozta a matematikai és fizikai inga elméletét. 1658-ban a körmozgást vizsgálva bevezette a centrifugális erõ fogalmát. 1699-ben megadta a rugalmas ütközés törvényeit. Az optikában felvetette a fény hullámelméletét, és felfedezte a polarizációt. Tökéletesített távcsövével fölfedezte a Szaturnusz legnagyobb holdját a Titánt, felismerte, hogy a bolygót gyûrû övezi. Párizsban élt, tagja volt a Francia Akadémiának, de protestánsként bölcsebbnek vélte visszatérni Hágába itt, szülõvárosában érte a halál.

Angol csillagász
Otthonában, magánúton sajátította el a matematikai ismereteket. 18 évesen egy vasárnapi iskola tanárnõjéül hívták meg. Már középkorúként egy egyetemi szintû csillagászati tanfolyamon vett részt, tanára, Joseph A. Hardcastle (1889-1917) bevonta munkájába. Nagyszámú változócsillag észlelést végzett. Emellett fõleg a Hold felszíni alakzatainak elnevezéseivel foglalkozott. A Hold 19. századi térképezõi ui. többnyire önkényesen adtak neveket, jelöléseket a holdbeli alakzatoknak, ezért egyes alakzatoknak több neve is volt. 1905-ben hivatalos megbízást kapott S. A. Saunderrel együtt a holdbeli alakzatok jegyzékének összeállítására, ez a munka 1913-ban készült el. A Royal Astronomical Society 1916-ban elsõ nõi rendes tagként tagjává választotta. 1922-ben a Nemzetközi Csillagászati Unió felkérte õt, és az osztrák Karl Müllert (1866-1942), hogy részletesen dolgozzák ki a holdfelszín nemzetközileg elfogadott, egységes nevezékû térképét. Az 1935-ben kiadott, kétkötetes mû 681 alapvetõ nevet, és 6400 jelölést tartalmaz, és minden újabb holdtérkép alapjául szolgál (Blagg és Müller: Named Lunar Formations). A Holdon egy krátert neveztek el róla. (Bartha Lajos)

Növénytermesztõ, növénynemesítõ, tanár, gazdasági szakíró
1871-73-ban elvégezte a magyaróvári gazdasági akadémiát, 1873-74-ben a hallei, 1874-75-ben a lipcsei egyetemen folytatta tanulmányait. 1875-tõl a magyaróvári gazdasági akadémia tanársegéde, 1878-tól tanára és az akadémia kísérleti telepének vezetõje 1904-ig. 1883-ban megalapította és szerkesztette Kosutány Tamással a Mezõgazdasági Szemlét, 1891-tõl vezetõje volt a kezdeményezésére létesült Országos Növénytermelési Kísérleti Állomásnak. A magyarországi tudományos növénytermesztés megalapítója. Fõ munkája, az Általános és különleges növénytermesztés ma is alapvetõ szakmunka. Jablonowski Józseffel együtt az alföldi tanyavilágban számos ismeretterjesztõ elõadást tartott és a búza sûrû sorú vetését igyekezett terjeszteni. Állattenyésztési kérdésekkel is foglalkozott.

Magyar-amerikai vegyészmérnök
Középiskolai tanulmányait Szolnokon végezte, a Budapesti Mûszaki Egyetemen szerzett vegyészmérnöki diplomát 1952-ben. A forradalom leverése után elõször Németországba, majd az Egyesült Államokba került, a Yale Egyetemnek lett professzora. Számos szakmai elismerésben és kitüntetésben részesült: egyebek között a Magyar Tudományos Akadémia külsõ tagjává (1990), a Budapesti Mûszaki Egyetem díszdoktorává (1986), az Egyesült Államok Mérnök Akadémiájának rendes tagjává (2004) választották. A Journal of Chromatography A különszámot szentelt az emlékének 2005-ben. Egyik legfontosabb eredménye a nagynyomású (más néven: nagyteljesítményû) folyadék kromatográfia (angol rövidítése: HPLC) módszerének megalkotása volt. A fordított fázisú folyadék kromatográfia (RPLC) elméletében is lényeges eredményeket ért el. Mind kísérleti, mind elméleti munkássága meghatározó volt ezeken a területeken. (Schiller Robert)

Lengyel matematikus
Az Osztrák-Magyar Monarchiában született, tanulmányait az 1. világháború után függetlenné vált Lengyelországban végezte. 1935-ben Neumann János meghívására az Egyesült Államokba ment, ahol elõször Princetonban dolgozott, majd a Harvard egyetemen tanított 1940-ig. Ezután a Wisconsin-Madison-i egyetemen tanított. 1943-ban meghívták, hogy csatlakozzék a Manhattan tervhez Los Alamosban. Itt igen jelentõs szerepe volt a hidrogénbomba megvalósításában. Egyik megalapozója és névadója volt a Monte Carlo-módszereknek, melyek nagy jelentõségûek fizikai rendszerek szimulációjában. Fontos eredményeket ért el a halmazelméletben, topológiában és csoportelméletben is.

Orvos, belgyógyász, egyetemi tanár
Korányi Frigyes belgyógyász-professzor fia. Egyik legjelentõsebb magyar orvos. Oklevelét Budapesten 1888-ban szerezte, 1889-tõl apjának klinikáján mûködött, itt 1895-ben adjunktus lett. 1895-tõl az István Kórházban belgyógyász fõorvos. 1893-94-ben egyetemi magántanár, 1900-tól rendkívüli tanár, 1907-tõl a belgyógyászat nyilvános rendes tanára. 1927-tõl felsõházi tag volt. Több külföldi egyetem és akadémia választotta meg doktorának, illetve tiszteleti tagjának. 1936-ban nyugdíjazták. Elsõsorban a vesebetegségek gyógyításában ért el fontos eredményeket. A vesepatológia nemzetközi hírû szakértõje volt. Õ határozta meg elsõként a veseelégtelenség fogalmát. Egyike az elsõknek, akik fizikai-kémiai módszereket alkalmaztak az orvostudományban. Élettani kutatásai is nemzetközi jelentõségûek voltak. Foglalkozott népegészségügyi kérdésekkel, a tuberkulózissal és táplálkozási kérdésekkel is. Igen jelentõs iskolát nevelt fel. 1935-tõl az MTA tagja.

Francia mérnök, matematikus
Dandelin Gentben tanult, majd 1813-tól École Polytechnique hallgatója lett Párizsban. 1825-tõl öt évig Liége-ben bányamérnök professzor volt. Elsõ matematikai próbálkozásai Quetelet-nek köszönhetõk. Érdeklõdése a geometria felé fordult. Legfontosabb tételét, amely a kúpfelületet, azaz annak minden alkotóját és a metszõ síkot is érintõ gömbökrõl szól 1822-ben dolgozta ki. Ezeket a gömböket Dandelin-féle gömböknek nevezzük. Dandelin foglalkozott még a geometrián belül a gömb síkra való sztereografikus vetítésével, statisztikával, algebrával, valószínûségszámítással. Eljárást dolgozott ki az algebrai egyenletek gyökeinek meghatározására, ezt a módszert Dandelin-Gräffe eljárásnak nevezzük. Több elismerés mellett a Királyi Tudományos Akadémia tagjává választották Brüsszelben, 1825-ben.

Holland csillagász
Fõ tevékenysége a csillaghalmazok és asszociációk keletkezésének és mozgásának, a nagysebességû csillagok eredetének tanulmányozása volt. Tudományos munkássága mellett szakterületén a huszadik század egyik legjelentõsebb tudományszervezõje volt. 1957-tõl a groningeni Kapteyn Csillagászati Intézet igazgatója volt. Meghatározó szerepe volt az Európai Déli Csillagvizsgáló (ESO) megszervezésében és alapításában, ennek 1970 és 1974 közt fõigazgatója volt, 1976 és 1979 között pedig a Nemzetközi Csillagászati Unió elnöki tisztét töltötte be. 1968-ban vezetésével vontak össze Astronomy and Astrophysics címmel több európai csillagászati folyóiratot, amely azóta a tudományág egyik legjelentõsebb forrásává vált. Az Európai Ûrügynökség (ESA) által 1989-ben felbocsátott HIPPARCOS asztrometriai mûhold tudományos elõkészítõ bizottságát vezette. 1989-ben a jelentõs Bruce Éremmel tüntették ki, a (2145) Blaauw kisbolygó is õrzi nevét. (Piriti János)

Csillagász, matematikus, egyetemi tanár
Egyetemi magántanár, 1899-1903 közt az ógyallai csillagvizsgáló munkatársa, a fõrendiház tagja. Fõként a csillagászati fényméréssel foglalkozott. Javaslatára változtatta meg a csillagvizsgáló kutatási programjának súlypontját a spektroszkópiai vizsgálatokról a fényességmérések végrehajtására, ami a hazai megfigyelési munkákra mindmáig irányadó. Az elsõk között volt, akik tudomást szereztek Planck új korszakot nyitó munkájáról. 1902-ben neki sikerült a Planck-törvény alkalmazásával reális értékeket kapnia hat különbözõ csillag felszíni hõmérsékletére. Németül publikált eredményei mind a csillagászok, mind a fizikusok körében élénk visszhangra találtak, nevét ma is idézik az asztrofizika megalapozását tárgyaló tankönyvek. 1911-tõl az MTA tagja.

Vegyész, egyetemi tanár
Oklevelet a budapesti mûegyetem vegyészmérnöki karán szerzett. 1927-ben mûszaki doktori képesítést nyert. 1942-ben a Budakeszi Mezõgazdasági Kísérleti Telep megszervezésével bízták meg, 1944-ben a telep igazgatójává nevezték ki. 1946-ban az Agrártudományi Egyetem debreceni osztályán egyetemi tanár lett. 1950-ben a Talajtani és Agrokémiai Kutató Intézetben dolgozott, 1954-59 között az intézet igazgatója, majd tudományos tanácsadó volt haláláig. Elsõ elnöke volt a Magyar Agrártudományi Egyesület Talajtani Társaságának. A talajfizika, talajkolloidika és talajkémia különbözõ területein dolgozott. Megszervezte az elsõ mezõgazdasági izotóplaboratóriumot. Számos modern mûszert vezetett be a talajtani kutatásba.

Angol fizikus
Királyi ösztöndíjjal tanult a manchesteri egyetemen, itt késõbb spektroszkópiával foglalkozott. 1907 és 1909 között Ernest Rutherforddal dolgozott a radon spektrumának vizsgálatán, legfontosabb közös eredményük annak kimutatása volt, hogy a radioaktív bomlásból származó alfa-részecskék-"töltéssel rendelkezõ hélium-atomok". 1911-tõl az indiai Kodaikanal Napfizikai Obszervatóriumban dolgozott, ennek 1923 és 1937 között igazgatója volt. A Nap spektrumában található színképvonalakkal, azok eltolódásának vizsgálatával foglalkozott, közben kimutatta az oxigén jelenlétét a Nap kromoszférájában. Több ázsiai expedícióban is részt vett, melyek célja napfogyatkozások során a Nap színképvonalainak tanulmányozásával az általános relativitáselmélet egyes következményeinek kísérleti ellenõrzése volt. 1937-tõl az isztanbuli egyetem csillagászatprofesszora volt, 1947-ben tért végleg vissza Angliába. (Piriti János)

Svájci matematikus
1913-tól a Göttingen-i egyetemen tanult, ahol a kor legkiválóbb matematikusai voltak tanárai között. Doktori disszertációját differenciálgeometriai témában írta, ebben bevezette a Finsler-tér fogalmát. 1922-ben a kölni egyetemen habilitált. 1927-tõl a zürichi egyetemen tanított, ahol 1944-ben rendes professzor lett. Munkássága a differenciálgeometrián kívül kiterjedt a halmazelméletre, számelméletre és a matematika alapvetõ kérdéseire. Jelentõs eredményeket ért el az úgynevezett halmazelméleti antinómiákkal kapcsolatban.

Német születésû amerikai matematikus
A második világháború idején Franciaországba menekült, csatlakozott a Free French Air Force-hoz. A háború után dolgozott Londonban, Torontoban, Jeruzsálemben, majd a kaliforniai egyetemnél, Los Angelesben. Newton és Leibniz az infinitezimális (végtelen kicsiny mennyiség) fogalmát felhasználva vezették be a differenciál és integrálszámítást. Évszázadokig nem sikerült azonban precíz matematikai definíciót adni az infinitezimális fogalmára. Abraham Robinson az 1960-as években alkotta meg a precíz definíciót, a valós számfogalom kielégítõ bõvítésével az ún. nem-standard analízis keretében.

Bányamérnök, geológus, mineralógus, egyetemi tanár
1837-1841-ig a pesti egyetemen filozófiát és jogot hallgatott, majd a selmecbányai bányászati akadémián tanult. 1851-ben a filozófiadoktorává avatták, 1855-ben a budai állami fõreáliskola, 1858-ban a pesti kereskedelmi akadémia, 1862-tõl a pesti egyetem ásvány-földtan tanszékének r. tanára. 1883-84-ben az egyetem rektora. Tudományos munkásságának fõ területe Magyarország harmadkori vulkánosságának tanulmányozása; a tudományos kõzettanban a trachitrendszer kifejtése. Úttörõ jelentõségûek a magyar Alföld geológiai viszonyaira vonatkozó kutatásai is. Legelsõként állapította meg az. Alföld medencealjzata jelentõs mozgásainak észlelhetõ nyomait. Mineralógusok egész nemzedékét nevelte fel, nevéhez fûzõdik a budapesti egyetem ásvány-kõzettani intézetének létrehozása. Emlékének megörökítésére 1897-ben a Földtani Társulat Szabó József emlékalapítványt létesített, s a legkiválóbb geológiai szakmunkákat háromévenként Szabó József éremmel tünteti ki. 1858-tól az MTA tagja.

Biológus, zoológus, egyetemi tanár
A budapesti egyetemen bölcsészdoktorátust szerzett. 1899-tõl az állattani tanszéken tanár, 1921-tõl a pécsi egyetem orvosi karán a biológia tanára, 1914-25-ben a Természettudományi Társaság elsõ titkára, ill. fõtitkára, a Természettudományi Közlöny szerkesztõje volt. Kezdetben állatélettannal, különösen a gerinctelenekével foglalkozott és ezekben a darwinizmus mellett foglalt állást. Késõbbi biológiai munkáinak az alapja is élettani volt (a vitaminok és a hormonok kérdése). Ezekben a morganizmus és a darwinizmus közötti kiegyenlítést kereste. Jelentõs népszerûsítõ tevékenységet fejtett ki.

Matematikus, informatikus, egyetemi tanár
1966-ban az ELTE TTK-n matematikus oklevelet szerzett, 1976-ban doktorált. 1966-tól az MTA Számítástechnikai Központjának tudományos segédmunkatársa, az Országos Tervhivatal (OT) Számítástechnikai Központjának tudományos munkatársa, a Gazdaságmatematikai Osztály megbízott vezetõje és a Numerikus Módszerek Csoport vezetõje, az Országos Mûszaki Fejlesztési Bizottság (OMFB) Rendszerelemzési Irodájának osztályvezetõje, az OT Számítástechnikai Központjának tudományos igazgatóhelyettese volt. A Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetem, Szent István Egyetem, ill. Budapesti Corvinus Egyetem Matematikai és Számítástechnikai Tanszék tanszékvezetõ egyetemi tanára, a Szent István Egyetem, ill. a Budapesti Corvinus Egyetem tudományos rektorhelyettese, az ELTE TTK c. egyetemi docense. Agrárökológiával, biometriával, agrárbiológiai módszerek és problémák matematikai modellezésével foglalkozott. Vezetõ szerepet játszott a magyar mezõgazdaság agroökológiai potenciáljának és adottságainak komplex felmérésében, kidolgozta biológiai eredetû anyagok magyarországi hasznosítási lehetõségeit, részt vett a bõs-nagymarosi vízlépcsõ építésével kapcsolatos ökológiai problémák feltárásában. 1995-tõl az MTA levelezõ, 2001-tõl rendes tagja volt.

Francia vegyész
Tanulmányozta a jód gyógyászati alkalmazását a golyva kezelésénél, valamint fertõtlenítõként, bevezetve a jódtinktura használatát. A szerves kémia egyik megalapítójának tekintik. Felfedezte az antracént a kõszénkátrányban, a metilalkoholt a faszeszben. Meghatározta több elem atomtömegét, módszert dolgozott ki molekulatömeg meghatározására gõzsûrûségméréssel. Módszert dolgozott ki szerves vegyületek nitrogéntartalmának meghatározására. Elsõként tételezte fel, hogy a szerves vegyületekben egyes atomok helyettesíthetõk más atomokkal vagy atomcsoportokkal, lehetõvé téve ezáltal számos új vegyület szintézisét. Elvetette a Berzelius-Liebig féle dualista elméletet és helyette egységes elméletet javasolt, melybõl késõbb Gerdardt és Laurent a típuselméletet fejlesztette ki. Neve szerepel a hetvenkét francia tudós között az Eiffel-tornyon.

Amerikai geofizikus
A washingtoni Carnegie Intézet földmágnességi osztályának munkatársaként a világ több pontján részt vett a földi mágneses mezõ észlelõhálózatának fejlesztésében és mûködtetésében. 1957-tõl az elméleti geofizikai részleg vezetõje volt. Legjelentõsebb eredményeit a naptevékenység geofizikai jelenségekre való hatásának kutatásában, a kozmikus sugárzás idõbeli változásainak vizsgálataival érte el. Nevét viseli a Forbush-effektus, melynek lényege, hogy a Nap koronakidobódásai (CME) után néhány nappal a Földön észlelhetõ galaktikus kozmikus sugárzás jelentõsen gyengül. (Piriti János)

Mikrobiológus, egyetemi tanár
A Tanácsköztársaság alatt a Földmûvelésügyi Népbiztosságon dolgozott. 1920-ban külföldre menekült, Párizsban, Brüsszelben, Jénában és Genfben járt egyetemre. 1925-ben Genfben szerzett természettudományokból doktori címet, 1928-ban orvosi diplomát. 1925-30-ban Svájcban és Németországban volt mikrobiológus és tuberkulózis szakorvos. 1932-tõl a Szovjetunióban dolgozott orvostudományi intézetekben egyetemi tanári címmel. 1958-ban tért haza. Elõbb az Országos Közegészségügyi Intézetben, majd az MTA Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézetében (OKI) dolgozott. A gyermekbénulás elleni Sabin-féle élõ vakcina vizsgálatával foglalkozott, része volt abban, hogy 1960-ban Magyarországon is bevezették alkalmazását. Fõ kutatási területe a mikrobaktériumok vizsgálata volt. Közremûködött az OKI mikrobiológiai csoportjának megteremtésében és fejlesztésében. 1960-tól az MTA tagja.

Antropológus
A Pázmány Péter Tudományegyetemen 1939-ben doktorált. 1937-1945 között elõbb a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Múzeumának munkatársa, majd az Országos Történeti Múzeum Régészeti Tárában az antropológiai gyûjtemény gondozója volt. 1945-tõl 1965-ig a Természettudományi Múzeum Embertani Tárának vezetõje volt. 1965-tõl 1983-ig, nyugdíjbavonulásáig a Központi Statisztikai Hivatal Népességtudományi Kutató Intézetében mûködött. 1947-tõl antropológiát adott elõ a budapesti tudományegyetemen, majd 1971-tõl 1983-ig a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen (KLTE). Munkássága során etnikai és történeti antropológiai kutatásokkal foglalkozott. A paleodemográfiai kutatások új irányát indította meg. Szakértõi munkát végzett a székesfehérvári királysírok feltárásában. Ugyancsak szakértõként hívták meg 1989-ben Nagy Imre és társainak exhumálásához.

Német fizikus, mérnök, mûszerész
Teológiát és matematikát tanult a kölni egyetemen, itáliai utazásai után 1518-ban Nürnbergben telepedett le. Egyike volt kora legjobb mûszerkészítõinek, számos asztrolábiumot, glóbuszt, napórát, tüzérségi szintezõt, irányzót készített. 1544-ben elsõként írta le a késõbb mágneses inklinációnak nevezett jelenséget: az egyensúlyban lévõ iránytû vízszintestõl való lehajlásának szögét, és azt, hogy ez a jelenség a földrajzi szélességtõl is függ. (Piriti János)

Itáliai matematikus
Húszéves korában belépett a Szent Benedek-rendbe és késõbb a St. Benedetto Aloysio kolostor apátja lett. Galileo Galilei tanítványa volt. 1613 õszén Castellit kinevezték matematikaprofesszornak a Pisai Egyetemre. 1823-ban VIII. Orbán pápa Rómába hívta, itt a pápa fõ matematikusa, és a római egyetem matematikaprofesszora lett. Jelentõs felismeréseket tett az áramló víz mozgásának matematikai leírásában. Felfedezéseit árvízvédelmi, csatornázási, vízellátási technikai problémák megoldásában hasznosította. Õ alkotta meg a helioszkópot, melynek segítségével a Napnak a teleszkóp által alkotott képét egy fehér ernyõre lehet vetíteni. Így a Nap felszínének képét úgy lehet vizsgálni, hogy az a szemnek ne ártson. Tanítványai közül többek között Torricelli és Cavalieri is jeles tudós lett.

Francia matematkus
Az École Polytechnique-ban végzett, majd 1854-tõl 1864-ig a tüzérségnél tisztként szolgált. Ez idõ alatt is matematikai kutatásokat végzett. Lemondása után oktatóként visszatért az École Polytechnique-ba. Elsõsorban az analízis és geometria kérdéseivel foglalkozott. A közelítõ módszerek vizsgálata során jutott legnevezetesebb eredményére, definiálta a róla elnevezett Laguerre-polinomokat, a Laguerre-féle differenciálegyenletek megoldásait.

Francia matematikus
Szegény családból származott, ösztöndíj segítségével végezte el tanulmányait az École Normale Supérieure-ön Párizsban, itt szerzett doktorátust 1894-ben. Montpellier-ben és Lyon-ban oktatott, majd professzor lett Nancy-ban 1903-ban. 1909-tõl elõadó, majd 1912-tõl professzor a párizsi Sorbonne-on, nyugdíjbavonulásáig, 1940-ig. Jelentõs munkásságot fejtett ki a differenciálegyenletek, majd a Lie-csoportok területén. Számos fontos tétel, illetve a csoportelmélet területén bevezetett új fogalom fûzõdik a nevéhez. Eredményei, így az Einstein-Cartan elmélet, az elméleti fizikában is jelentõsek. Fia, Henri Cartan is neves matematikus lett.

Amerikai villamosmérnök
1941-ben fejezte be villamosmérnöki tanulmányait a Pennsylvania-i Egyetemen, Itt kapcsolatba került John William Mauchly-val, aki tervezetet dolgozott ki - mai terminológiával - elektronikus számítógép létrehozására, amelyben felhasználta John V. Atanasoff elgondolásait is. Az amerikai hadsereg támogatásával építették meg az ENIAC számítógépet, elsõsorban ballisztikai feladatok megoldására. 1945-ben Neumann János meglátogatta az ENIAC építését, s ennek során megfogalmazta a tárolt programú számítógép elvét. Az ENIAC elsõ változata 1945-ben mûködött. Eckert és Mauchly újabb számítógép, az EDVAC tervezésébe kezdett. 1946-ban Mauchly-val közös céget alapítottak, megépítették az elsõ UNIVAC számítógépet. A céget azonban pénzügyi nehézségek miatt kénytelenek voltak eladni. Eckert a továbbiakban is a számítástechnika területén mûködött, számos szabadalma volt. 1973-ban a Honeywell cég megtámadta Mauchly-val közös szabadalmukat, s a bíróság egy - szakmai körökben máig vitatott - végzésben Atanasoff-ot nyilvánította a számítógép feltalálójának. Eckert számos kitüntetésben és díjban részesült a számítógépek fejlesztésében végzett úttörõ munkájáért.

Kísérleti fizikus, kultúrpolitikus, igazi tudós tanár
Pesten, a piaristáknál érettségizett. (Az épület már nincs meg, a huszadik század elején lebontották). Fizikai doktorátusát Heidelbergben, Bunsen, Helmholtz és Kirchhoff tanítványaként szerezte meg. Itthon elõször az elméleti fizika, majd Jedlik Ányos nyugalomba vonulása után a kísérleti fizika professzora lett. 1891/92-ben a Budapesti Tudományegyetem rektora, 1889-tõl 1905-ig a Magyar Tudományos Akadémia elnöke volt. Fizikai kutatásai két nagyobb területre koncentrálódtak: 1886-ig a felületi feszültség, 1888-tól a gravitáció kutatására. Kifejlesztette a már életében róla elnevezett torziós ingát, mellyel egyaránt lehetett végezni alapkutatást (a gravitáló és a tehetetlen tömeg arányosságának kísérleti vizsgálata) és alkalmazott kutatást (geofizikai mérések, olajkutatás). Közéleti tevékenysége is jelentõs: 1891-ben létrehívta a Mathematikai és Physikai Társulatot, 1894-ben kultuszminiszterként elõkészítette az Eötvös József Collegium megalapítását, 1895-ben megszervezte a fizikatanárok egyetemi továbbképzését. Tanárideálja a "tudós tanár" volt. Fontosnak tartotta a tudomány rangjának emelését és a tudományos ismeretterjesztést is. Kiegyensúlyozott, teljes életre törekedett, ezért vállalta el - szenvedélyes hegymászóként - a Magyar Kárpát Egyesület elnökségét. Ma már az õ nevét viseli az ország legnagyobb tudományegyeteme, azon kívül a Fizikai Társulat és a tiszteletére 1894-ben megindított országos fizikaverseny is. (Dr. Radnai Gyula)

Bányamérnök, egyetemi tanár
A selmecbányai Bányászati és Erdészeti Fõiskolán tanult. Nógrádban és Tatabányán vezetett bányaüzemeket. 1912-tõl az Ajkai Kõszénbányáknál töltött be vezetõ állásokat, 1931-tõl mint vezérigazgató. Szénbánya nyitását kezdeményezte Padragon is. Javaslatára a vállalat megvetette az alapját a timföld- és alumíniumgyárnak, és megépítette az ajkai erõmûvet. Felfedezte az úrkúti mangánérc-elõfordulást. 1950-tõl 1959-ig a budapesti Állami Mûszaki Fõiskolán, illetve a mûszaki egyetem soproni bányamérnöki karán docens, majd egyetemi tanár volt.

Svájci fizikus, filozófus
Teológiai és jogi tanulmányok után utazásai során barátságot kötött kora sok jelentõs filozófusával, többek között Jean-Jacques Rousseauval is. 1780-ban II. (Nagy) Frigyes porosz király a filozófia professzorának és a berlini Tudományos Akadémia tagjának nevezte ki. Ekkor ismerkedett meg Lagrange-zsal, aki figyelmét a fizikai tudományok felé fordította. A fizika, a filozófia, a politikai gazdaságtan területén elért eredményei közül a legjelentõsebb a hõmérsékleti sugárzásnak ma Prévost-tételnek nevezett törvénye, mely szerint minden test hõsugárzást bocsát ki a hõmérsékletétõl függetlenül. (Piriti János)

Francia csillagász
Joseph Lalande rokona, akinek már fiatal korában segítségére volt a megfigyelésekben. Csillagkatalógusának összeállításában is jelentõs részt vállalt, továbbá a Mars bolygó mozgására vonatkozó táblázatokat is adott ki. Egy jelentõs felfedezés elszalasztása is a nevéhez fûzõdik: a csillagkatalógushoz szükséges megfigyelések során 1795. május 6-án és 8-án megfigyelt egy csillagot, amelyet elmozdulni látott a többihez képest. A jelenséget mérési hibának vélte. Lalande az utóbbi helyzetet vette fel a csillagkatalógusába. 1847-ben Sears Cook Walker amerikai csillagász vette észre, hogy Lefrançois a Neptunusz bolygót észlelte, amelyet csak 1844-ben fedeztek fel. Az 1795-ös helyzete alapján sikerült a pályáját pontosan meghatározni. 1801-ben a francia Akadémia tagja lett. (Piriti János)

Szovjet mérnök-fizikus, Nobel-díjas
1918-ban szerzett mérnöki diplomát a szentpétervári mûszaki egyetemen és Abram Ioffe új, mûszaki fizikai kutatóintézetében kezdte fizikusi pályáját. A polgárháború során fellépett spanyolnátha járványban elvesztette apját, feleségét, két gyermekét. Ioffe ekkor Cambridgebe, Rutherfordhoz szerzett számára kutatói ösztöndíjat. Itt szupererõs mágneses terek elõállításával és az ott lejátszódó jelenségek eredményes kutatásával hívta fel magára a figyelmet. Jól beilleszkedett az itt dolgozó tudósok közösségébe, Rutherford saját utódját látta benne. 1927-ben másodszor is megnõsült, ebbõl a házasságból két fia született.1934-ben egy szokásos hazai látogatás után nem engedték vissza a Szovjetunióból. Sztalin a szovjet fizikai kutatások szinvolalának emelésére megvásároltatta Kapica Cambridge-i laboratóriumát a Kapica tervezte héliumcseppfolyósítóval együtt és Moszkvában új fizikai intézetet létesített a számára. Itt sikerült felfedeznie a cseppfolyós hélium szuperfolyékonyságát. A második világháborúban a szovjet acélgyártást segítette Kapica találmánya, egy ipari méretekben mûködõ turbinás levegõcseppfolyósító. A háború után meghívták a titkos szovjet atomkutatásban való részvételre, itt azonban nem fogadta el Berija irányítását és lemondó levelét elküldte Sztalinnak. Életben hagyták, de számûzték saját intézetébõl. Csak Sztalin és Berija halála után térhetett vissza. Nagy kedvezménynek számított, hogy 1970-ben részt vehetett egy Magyarországon tartott nemzetközi konferencián, mely a fizikatanárok képzésével foglalkozott. 1978-ban kapott megosztott Nobel-díjat a szuperfolyékonyság felfedezéséért, miközben már a szabályozott termonukleáris fúzió lehetõségeit kutatta. Élete utolsó percéig dolgozott - ahogyan és amikor csak engedték. (Dr. Radnai Gyula)

Magyar születésû amerikai bencés fizikus, tudományfilozófus, teológus
A noviciátust 1942. augusztus 6-án kezdte meg, pappá 1948. június 27-én Assisiben szentelték. Tanulmányait 1943-ban a Szent Gellért Hittudományi Fõiskolán kezdte Pannonhalmán, 1947-57 között a római Szent Anzelm Egyetemen, majd a Fordham University-n (New York) tanult. Teológiából és bölcsészetbõl Rómában, fizikából a Fordham University-n doktorált. Tanított több teológiai karon és Princeton-ban. 1965-tõl a Seton Hall-i Egyetemen kapott elõször elõadói, majd professzori kinevezést. Elõadássorozatokat tartott Edinburgh-ban, Oxfordban és a Yale Egyetemen, de a világ több más egyetemén volt meghívott elõadó az Egyesült Államoktól Ausztráliáig. Munkássága legfõképpen a tudomány és a keresztény hit összeegyeztethetõségének vizsgálatára irányult. Kiemelkedõ teológiai és természettudományos kutatásaiért számos elismerésben részesült. 1970-ben Lecomte du Nouy-díjjal, 1987-ben Templeton-díjjal tüntették ki. A Pápai Tudományos Akadémiának tiszteletbeli tagja, számos más tudományos társaságnak tagja volt, több egyetem díszdoktori címet adományozott neki. 1997-ben Széchenyi-díjat kapott, 2000-ben Gyõr díszpolgára lett. Angol nyelven számos cikket és több mint negyven könyvet írt, melyek közül sok magyar fordításban is megjelent. Súlyos betegsége és halála is egy elõadóútján érte.

Építész
A 19. század legjelentõsebb hazai építésze volt. Bécsben és Münchenben tanult. Stílusának kialakulásában fontos szerepet játszott itáliai tanulmányútja is. A pályát Pollack Mihály mûhelyében kezdte. 1841-ben önálló irodát nyitott Pollack Ágosttal együtt. Elsõ önálló mûve a fóti templom, plébánia és iskola épületegyüttese volt. Elsõ korszakát a romantika stílusjegyei jellemzik. Késõbbi korszakában egyre jelentõsebb megbízásokat kapott. Ekkori munkáit az olasz reneszánsz hatása alatt álló neoreneszánsz stílusban tervezte. Legfontosabb mûvei: a Vámház (ma Corvinus Egyetem) fõépülete, az Operaház, a budai Várkert Bazár és a pesti Bazilika; ennek munkálatait Hild József halála után vette át az épületet lényeges vonásaiban áttervezte. Ybl számos magánpalotát, kastélyt is tervezett, így például a turai Schossberg és a szabadkígyósi Wenckheim kastélyt. Utolsó jelentõs munkája a budai várpalota krisztinavárosi szárnyának tervezése volt. Ezt a munkát Ybl halála után Hauszmann Alajos folytatta. Emlékére 1953-ban az évenként kiosztásra kerülõ Ybl-díj elnevezésû építészeti díjat alapították.

Bányamérnök, fõbányatanácsos, fõiskolai tanár.
A selmecbányai Bányászati és Erdészeti Akadémián 1877-ben szerezte meg oklevelét. Szélaknán, Istenáldáson, Finsterorton, Brennertárón és Hodrusbányán szolgált. 1902-tõl a selmecbányai, ill. a soproni Bányászati és Erdészeti Akadémián a geodéziai és bányaméréstani tanszék tanára. Tanári mûködése mellett õ végezte a petrozsényi, dorogi és ajkai csatlakozó és bányajogosítványokat rögzítõ méréseket.

Fizikus, gimnáziumi tanár, egyetemi docens
Matematika-fizika szakos tanári oklevelét a szegedi egyetemen szerezte 1939-ben. 1942-1949-ig Szatmárnémetiben nevelõintézeti és óraadó tanár, 1949-tõl gimnáziumi, illetve technikumi tanár, 1952-tõl a szegedi tudományegyetem kísérleti fizika tanszéken szakmódszertant oktatott. 1967-tõl tagja volt az egyetemi nevelési bizottságnak, az lnternational Union of Pure and Applied Physics (IUPAP) Oktatási Bizottságának. Egyike volt az új hazai fizikai szakmódszertan megteremtõinek, ezen belül a középiskolai fizikatanítás modernizálásának. Számos egyetemi jegyzete és módszertani tankönyve jelent meg. Több új kísérleti eszközt tervezett.

Norvég matematikus
1821-ben ösztöndíjjal beiratkozott Christiania (ma Osló) egyetemére, amit 1822-ben elvégzett. 1825-1827-ig külföldön dolgozott, fõként Párizsban, Berlinben és Göttingenben. Visszatérése után docens lett a Christianiai Egyetemen és Mérnökiskolában. 1829-ben tuberkulózisban halt meg. Lagrange munkásságához kapcsolódva foglalkozott a magasabb fokú egyenletek megoldó-képletének problémájával és a csoportokkal. A kommutatív csoportokat ma Abel-csoportnak nevezzük. Vizsgálta a sorok konvergenciáját, az ún. Abel-féle integrálokat és az elliptikus függvényeket is. 2001-ben, születésének 200. évfordulóján a norvég kormány megalapította a Nobel-díj mintájára a róla elnevezett matematikai Abel-díjat, amely a matematika területén az egyik legrangosabb kitüntetés.

Brit-amerikai elméleti fizikus, Nobel-díjas
Skóciában született, Cambridge-ben diplomázott. PhD fokozatát a New York állam-beli Ithaca-ban szerezte, a Cornell University-n, Hans Bethe témavezetésével. Egyetemi, kutatói pályafutását Berkeley-ben kezdte, majd hazatért az Egyesült Királyságba, ahol elõször Cambridge-ben tanított, majd 1965-78 Birminhgamban lett a matematikai fizika professzora. Utána újra visszatért az Egyesült Államokba és 1980-tól Seattle-ben oktatott és kutatott az egyetemen. Különös érdeklõdéssel fordult a nem konvencionális (szupravezetõ, szuperfolyékony) állapotok és különleges rendezõdésû, például mágnesesen rendezett, kétdimenziós filmek elméleti tanulmányozása felé. Kiváló matematikai felkészültségével vezette be a "topológiai rendezettség" fogalmát a statisztikus mechanikában, mellyel új irányt nyitott a fizikai rendszerek kvantummechanikai tárgyalásához is. 1990-ben elnyerte a fizikai Wolff-díjat, s már elmúlt 80 éves, amikor az 1916-os Nobel-díjjal tüntették ki egyik volt tanítványával együtt "az anyag korábban ismeretlen állapotainak (fázisainak) úttörõ tárgyalásáért". (Dr. Radnai Gyula)

Gépészmérnök
Tanulmányait a budapesti mûegyetemen végezte 1883-ban. Ugyanakkor a fõvárosi vízmûvek szolgálatába lépett, 1896-1923 között mint igazgató, majd mint vezérigazgató irányította a fõvárosi vízmû tervezésének és építésének munkálatait. Tervei alapján épült a káposztás-megyeri vízmûtelep és (1910 után) a budai vízátemelõ telepek és medencék. Ugyancsak õ tervezte és építette - a végleges vízmû elkészülte elõtt - az 1893. évi kolerajárvány fékezésében nagy szerepet játszó provizóriumokat (kisegítõ vízmûtelepeket). 1921-re tudta elérni, hogy a vízpazarlást fogyasztásmérés révén korlátozzák. A Magyar Mérnök és Építész Egylet elnöke 1909-12 és 1916-19 között. A Kerepesi temetõben álló síremléke Horvay János mûve.

Német fiziológus
1871-1911-ig a Kieli Egyetem professzora volt, s 1899-ben átfogó vizsgálatot vezetett az Atlanti-óceánban élõ planktonokkal kapcsolatban. Ismert még embriológiai munkásságáról, valamint az érzékszervek, elsõsorban a fül anatómiájának és élettanának kutatásáról is. Róla nevezték el a belsõ fülben található Hensen-sejteket és a Hensen-csatornát. Õ használta elõször a "plankton" szót azon élõlények megnevezésére, amelyek a tengervízben (és álló édesvizekben) lebegve élnek, s igen fontosak, mert közvetlenül vagy közvetve minden tengeri állat élete függ tõlük.

Orosz fizikus, matematikus, gépészmérnök
M.V. Keldis a következõket írta Csapliginról: "Csapligin kutatómunkájára az volt jellemzõ, hogy általános módszerek kifejlesztésénél mindig szem elõtt tartotta a konkrét alkalmazásokat. Egyrészt állandóan arra törekedett, hogy az általa létrehozott általános elméleteket konkrét feladatokra alkalmazza, másrészt, amikor egy új mechanikai jelenség vizsgálatát tûzte ki céljául, soha nem sablonos módszerekkel igyekezett célját elérni, hanem új, eredeti módszereket hozott létre, olyanokat, amelyek a feladat megoldásához leginkább célravezetõek voltak, és ennek során semmilyen matematikai nehézségtõl nem riadt vissza. Ez az oka annak, hogy Csapligin eredményei egyrészt széles körben felhasználásra kerültek, és ugyanakkor nagyszámú kutató vizsgálatai kiindulási pontjául is szolgáltak".

Amerikai fizikus
Berkeley-ben doktorált 1938-ban, ahol az asztácium egyik elõállítója volt (Kenneth Ross MacKenzie és Emilio Segrè mellett). Bizmut-209 izotópot bombáztak ciklotron segítségével alfa-részecskékkel. Az elem neve a görög asztatosz ("nem stabil") szóból származik, utalva izotópjainak rövid, néhány órás felezési idejére. Tudományos munkássága mellett a vietnami háború és a gazdasági recesszió éveiben nagy szerepe volt a Cornell Egyetem helyzetének megerõsítésében. 1969 és 1977 között az egyetem elnökeként számos reformot hajtott végre az egyetem tudományos életében, de pl. a nõk és a kisebbségek helyzetének javítására tett intézkedéseivel is biztosítva a mûködés stabilitását. Az amerikai NACA bizottságban (mely 1958 elõtt a NASA elõdje volt) végzett tevékenységével szerepet játszott az amerikai ûrprogram megindításában is. (Piriti János)

Brit matematikus, statisztikus, kriptográfus
Cambridge-ben szerzett doktori fokozatot matematikából 1941-ben. Elsõ munkahelye a Bletchley Park volt. Itt a 2. világháború alatt Alan Turing mellett dolgozott, több probléma megoldásával járult hozzá az Enigma berendezés által kódolt német katonai titkos üzenetek megfejtéséhez, a kód feltöréséhez. Hozzájárult a Colossus néven ismert számítógép konstrukciójához, amelyet ugyancsak kódfejtésre használtak. A 2. világháború után a Manchester-i egyetemen oktatott, majd különbözõ kormányzati feladatokon dolgozott. 1964-67 között Oxfordban és az Atlas számítógép-laboratóriumban folytatott kutatásokat. 1967-tõl az Egyesült Államokban a Virginia Polytechnic Institute professzora volt. Legjelentõsebb kutatási eredményeit a számítástudományban, a valószínûségszámításban és a matematikai statisztikában érte el. Eredeti elgondolásai voltak a számítógépes intelligencia fejlõdési lehetõségeirõl.

Francia botanikus
Jogot tanult a leuweni, marburgi s wittenbergi egyetemeken. 1550-ben Montpellierbe ment, ahol Rondelet Vilmos orvos és természettudós az orvosi és természettudományokat kedveltette meg; ettõl fogva különös elõszeretettel foglalkozott a füvészettel. Sokat utazott Európában, Ázsiában és Afrikában. Utazásai során többször eljutott Magyarországra is (Pozsony, Sopron, Szentgotthárd, Németújvár). miután 1573-1587-ig Bécsben, Miksa császár udvarában élt. Sok osztrák és magyar fõúrral ismerkedett meg és korának jelesebb természettudósaival tudományos összeköttetésbe lépett, így Fabricius Pállal, Zsámboki Jánossal és Beythe Istvánnal. 1592-ben meghívta õt a leideni egyetem tanítani. 1593-ban õ alapította meg az akkoriban még kuriózumnak számító, de azóta is mûködõ botanikus kertet. Valamint õ volt az is, aki a holland gazdaság két fontos nemzeti termékét, a tulipánt és burgonyát megismertette a helyiekkel. Az Országos Erdészeti Egyesület szakmai kitüntetést nevezett el róla.

Felfedezõ, orientalista, a tibeti nyelv elsõ európai kutatója, a tibetisztika megalapítója
1784 körül született Kõrösön. A nagyenyedi kollégiumban tanult, majd ösztöndíjjal a göttingeni egyetemen folytatta tanulmányait. Itt határozta el, hogy felkutatja a magyarok õshazáját. Ujgur területre akart eljutni, feltételezve a magyar-ujgur rokonságot. Számos nyelvet tanult meg, a latin, görög, német, román és angol nyelven kívül a héber, arab és perzsa nyelvet is, valamint szláv nyelveket. Egyiptomon, Szírián és Perzsián keresztül eljutott Indiába. Itt brit támogatással a tibeti nyelvet tanulmányozta egy helyi láma segítségével. Sokéves munkával igen nehéz körülmények között élve elkészítette nemzetközi jelentõségû nagy munkáját, a tibeti nyelv elsõ nyelvtanát és szótárát, amelyet Calcutta-ban adtak ki 1834-ben. 1833-ban a Magyar Tudományos Akadémia (akkori nevén Magyar Tudós Társaság) levelezõ tagjává választotta. 1842-ben Tibetbe indult, de nem jutott el oda, Dardzsilingben halt meg.

Porosz meteorológus, fizikus
"A modern meteorológia atyja", egyetemi tanár, a poroszországi meteorológiai szolgálat megszervezõje. A breslaui, majd berlini egyetemeken történelmet, filozófiát és természetrajzot tanult, nagy hatással volt rá F.W.G. Hegel (1770-1830) természetfilozófiája és A. v. Humboldt (1769-1759) összegezõ természetszemlélete. 1845-tõl a berlini egyetemen kísérleti fizikát és légkörtant tanított. 1849-ben kinevezték a Porosz Meteorológiai központ igazgatójává, megszervezte az idõjárás észlelõ hálózatot, amely Európa-szerte mintául szolgált. Az idõjárást (elsõként) nem statisztikusan, hanem folyamataiban és összefüggéseiben vizsgálta. 1829-ben megállapította a forgóviharok örvénylési irányainak szabályát, majd a fõ légáramlások megoszlását. Sok ismeretterjesztõ írást közölt. Az egységes Németország eszméjének hirdetõje. Számos magyar tanítványa volt. A Porosz Akadémia tagja, az angol Copley-érem kitüntetettje, nevét egy holdkráter is viseli. (Bartha Lajos)

Amerikai matematikus
A Harvard egyetemen végzett. 1831-tõl Cambridge-ben a Harvard egyetem matematika-, majd 1842-tõl asztronómiatanára volt. 1867 és 1874 között a U.S. Coast Survey-nek, az Egyesült Államok térképészeti felmérését végzõ szolgálatnak a vezetõje volt. Számos kézikönyvet írt. "Tables of the moon" c. könyvét 1853-ban tette közzé. Megírta a Harvard egyetem történetét is. Jelentõs eredményeket ért el az égi mechanikában, a számelméletben, az algebrában és a szférikus trigonometriában. Az õ fia volt Charles Sanders Peirce matematikus.

Brit vegyész és fizikus
A londoni Royal College of Chemistry (vegyészeti fõiskola) hallgatója volt, majd 1854-ben kinevezték az oxfordi Radcliffe Csillagvizsgáló meteorológiai részlegének vezetõjévé. A következõ évben a Chesterben (Cheshire), a College of Science-ben (természettudományi fõiskola) kapott tanári állást. 1856-tól minden idejét londoni magánlaboratóriumában tölthette, ahol különféle tudományos kutatásokat folytatott. A ritkított gázban végbemenõ elektromos kisülések vizsgálata során elsõként figyelte meg a katód körüli sötét térrészt, amelyet ma Crookes-féle sötét térnek neveznek. Miután R.W. Bunsen és G. R. Kirchhoff kidolgozta a színképelemzés módszerét, Crookes a szelén vegyületeit kezdte tanulmányozni az új eljárással. Õ fedezte fel a tallium nevû elemet, és a katódsugárzás terén végzett kutatásai alapvetõ fontosságúak voltak az atomfizika késõbbi fejlõdésében.

Cseh csillagász
A prágai Károly Egyetemen doktorált, majd a Harvard Egyetemen és a MIT-en folytatott munka után 1951-ben a manchesteri egyetem új csillagászati tanszékére hívták. A csillagászatban a numerikus módszerekre, a szoros kettõscsillagok közötti kölcsönhatásokra vonatkozó alapvetõ vizsgálatainak máig tartó hatásuk van. 1958-tól a francia Pic du Midi csillagvizsgálóban készített több tízezer holdfelvétel feldolgozásának irányításával jelentõs részt vállalt a NASA Hold-programjának elõkészítésében is. Az Icarus, az Astrophysics and Space Science és az Earth Moon and Planets folyóiratok alapító szerkesztõje volt. A (2628) Kopal kisbolygó õrzi a nevét. (Piriti János)

Gépészmérnök, repülõgépszerkesztõ, pilóta
Oklevelét a budapesti mûegyetemen szerezte. Az 1910-ben Budapesten rendezett nemzetközi repülõversenyen saját szerkesztésû gépén alkalmazott oldalegyensúlyozó berendezésével díjat nyert. 1911-ben állami ösztöndíjjal a repülõgéptechnikában akkor legfejlettebbnek számító Franciaországban tanulmányúton volt. Ugyanez évben pilótavizsgát tett, több díjat nyert, majd az osztrák Autoplan Werke vállalat berepülõ pilótájának szerzõdtette. Nevéhez fûzõdik az elsõ magyar távrepülés Bécs-Budapest-Bécs útvonalon 1911. júl. 19-én. Ugyancsak õ szállított elõször légi úton 1911-ben napilapot s egyéb sajtóterméket a fõvárosból vidékre. Az 1. világháborúban pilótaképzõ tanfolyamot vezetett, 1918-tól a Magyar Repülõgépgyár RT. mérnöke volt. A háború után gépjármûszerkesztéssel foglalkozott; az 1950-es évek második felében a Jármûfejlesztési Intézetben dolgozott.

Vegyész, egyetemi tanár
1907-ben kezdte meg tanulmányait a budapesti tudományegyetem kémia-fizika-matematika szakán. Emellett filozófiát is hallgatott. 1908-tól vett részt a Galilei Kör tevékenységében. Az egyetemen kémiában Lengyel Béla, matematikában Beke Manó tanítványa volt. Doktori szigorlat után 1911-ben vegyészdoktor lett, az elsõ magyar nõi kémiaprofesszor. Ezt követõen egy évig ösztöndíjas M. Curie párizsi intézetében, majd hazatérte után 1913-tól az Állatélettani Kísérleti Állomás munkatársa volt, s itt végzett kutatási eredményei egy részét Gróh Gyulával együtt publikálta. 1922-1928-ig a kolozsvári egyetem gyógyszertani intézetének adjunktusa volt, 1925-tõl az orvosi karon is elõadott. A román vasgárdisták elõl családjával együtt menekülni kényszerült, s Berlinben, majd 1931 telén Moszkvában telepedett le, és 1938-ig a Nitrogén Kutató Intézet tudományos munkatársa, illetve osztályvezetõje volt.

Matematikus, egyetemi tanár
Egyetemi tanulmányait Debrecenben végezte. 1960-tól a debreceni KLTE-en az algebrai és számelméleti tanszéket vezette. Az 1962-64-es és az 1968-71-es években a hallei egyetem vendégprofesszora volt. 1968-ban a Deutsche Akademie der Naturforscher Leopoldina tagja lett. Kutatási területe a modern algebra volt. Korai munkáinak nagy része az Abel-csoportokra vonatkozik, késõbb modulelmélettel foglalkozott, élete utolsó évtizedét fõképpen a gyûrûelméleti kutatásoknak szentelte. Jelentõsek még halmazelméleti eredményei is, ezek struktúraelméleti kutatásaival állnak szoros kapcsolatban. Értékesek matematikatörténeti munkái.

Francia csillagász
Pierre Lemonnier (1675-1757) francia csillagász, filozófus fia, Louis Guillaume Lemonnier testvére. 1736-ban részt vett Maupertois és Clairaut lappföldi expedícióján, melynek célja a meridián egy fokos részének mérése volt. Eredményeikbõl megállapították, hogy a Föld a sarkok felé lapult ellipszoid, ahogyan az a newtoni elméletbõl következik. Nagy szerepe volt a francia megfigyelõ csillagászat modernizálásában, angliai kapcsolatai és XV. Lajos király támogatása révén a kor legjobb minõségû mûszereit szerezhette be a párizsi csillagvizsgáló számára. Jelentõs eredményei közé tartoznak a Szaturnusznak a Jupiter mozgására kifejtett hatásának vizsgálatai, a Hold mozgásának több évtizedes szisztematikus megfigyelése, a földi mágnességgel és a légköri elektromossággal kapcsolatos megfigyelései. Herschel felfedezése elõtt tucatnyi alkalommal is megfigyelte az Uránuszt, de nem ismerte fel, hogy új bolygót látott. Ezek a megfigyelései késõbb jó szolgálatot tettek az Uránusz pályájának meghatározásához. A francia és a porosz Akadémia, valamint az angol Royal Society tagja volt, három leánya közül egyik Lagrange felesége lett. A Holdon a Le Monnier kráter viseli a nevét. (Piriti János)

Amerikai csillagász, fizikus
A Princetoni Egyetemen doktorált 1927-ben, majd a Mount Wilson Obszervatórium munkatársa lett. 1932-ben Walter S. Adams és Dunham fedezte fel, hogy a Vénusz atmoszférája nagy nyomású szén-dioxidot tartalmaz, 1934-ben pedig kimutatták, hogy a Mars légkörében az oxigén a földi mennyiség töredéke. A második világháború után a fizikai módszerek orvosi gyakorlatban való alkalmazásával kísérletezett, pl. a sejten belüli spektrofotometriai analízishez való eszközök fejlesztésével. (Piriti János)

Meteorológus, geofizikus
1892-ben a budapesti tudományegyetemen matematika-fizika szakból tanári oklevelet nyert, 1893-ban megszerezte a doktori címet, 1907-ben magántanárrá képesítették és Eötvös Loránd közvetlen munkatársa lett, 1892-1932-ig a Meteorológiai és Földmágnességi Intézetben dolgozott, s hazánk különbözõ területein gravitációs és földmágnességi méréseivel úttörõ munkát végzett. Kidolgozta a földmágneses tér rövid lefolyású, ún. öbölháborgásainak elméletét. 1927-ben kinevezték a Meteorológiai Intézet igazgatójává. Az õ érdeme a korszerû prognózis-szolgálat bevezetése hazánkban. 1944-ben, a fokozódó zsidóüldözés hatására, az ország német megszállása után két héttel öngyilkos lett. A Magyar Meteorológiai Társaság 1951-ben évenként kiosztásra kerülõ Steiner Lajos-emlékérmet alapított. 1917-tõl az MTA tagja.

Biológus, botanikus, egyetemi tanár
1938-43 között a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészeti Karának volt a hallgatója, ahol 1943-ban földrajz-természetrajz szakos tanári oklevelet szerzett. Rövidebb ideig a nyergesújfalui, majd a kiskunfélegyházi gimnáziumban tanított. 1950-1974-ig a Gödöllõi Agrártudományi Egyetem Növénytani Tanszékének adjunktusa, majd 1974-1981-ig docense. Fõbb kutatási területei a gyomtársulások elemzése, a rétek, legelõk ökológiai, cönológiai és hozamvizsgálatai, trópusi-szubtrópusi területek (pl. Vietnam, Kína) flórájának és vegetációjának tanulmányozása, botanikatörténeti elemzések és feltárások. Botanikai kutatómunkásságából kiemelendõ a nyugat-dunántúli területekre vonatkozó, 1941-tõl napjainkig tartó szerteágazó munka, melynek eredményeképpen a florisztika, fitocönológia, természetvédelem és a botanikatörténet terén számos ismerettel gazdagodtunk.

Amerikai matematikus
1954-ben végzett a chicagoi egyetemen, majd ugyanitt 1958-ban doktori fokozatát is megszerezte. Témája a trigonometrikus sorok egyértelmûsége volt, Antoni Zygmund vezetésével. Doktorátusa megszerzése elõtt egy évig a Rochester Egyetemen tanított. 1958 és 1959 között az MIT-n, 1959 és 1961 között Princetonban kutatói ösztöndíjas. 1961-tõl a Stanford Egyetem tagja, 1964-tõl professzorrá léptetik elõ, 2004-tõl emeritus. 1966-ban Fields-éremmel jutalmazzák a halmazelmélet alapjait érintõ kutatásaiért. Cohen a forszolásnak nevezett módszerrel bebizonyította, hogy a kiválasztási axióma és kontinuumhipotézis független a halmazelmélet axiómarendszerétõl - nem lehet cáfolni õket. A kontinuumhipotézis az elsõ Hilbert-probléma. Cohen halmazelméleti munkái mellett differenciálegyenletekkel és harmonikus analízissel is foglalkozott.

Mezõgazdász, gazdaságpolitikus, gazdasági szakíró
Gazdasági oklevelet Keszthelyen szerzett. Mezõhegyesen, majd az alcsúti fõhercegi gazdaságban lett gazdatiszt. 1898-tól a Földmûvelésügyi Minisztériumban teljesített szolgálatot, közben 1909-ben a gyõri gazdasági felügyelõséget vezette, 1910-tõl pedig az állattenyésztési osztályon dolgozott. A sertés-, különösen a hússertéstenyésztés és a legelõgazdálkodás fejlesztésében ért el eredményeket. Foglalkozott a mûtrágyázás kérdéseivel is. Számos cikke jelent meg a szaklapokban. Széles látókörû, igen jó tollú szakíró. A Mezõgazdasági Szemle és az Állattenyésztési Szemle fõszerkesztõje. Könyvei a Szerzõ kiváló szintetizáló képességérõl, élvezetes, lebilincselõ, a lényegre törõ stílusáról árulkodnak, és ma is az adott szakterület meghatározó alapkönyvei közé tartoznak (Csathó Péter)