HUZELLA TIVADAR (Nagyvárad, 1886 jún. 10.-Alsógöd, 1950. júl. 11.)

Jómódú kereskedő család fiaként érettségi után kezdetben kereskedelmi akadémiai tanfolyamra járt, majd erősödő természettudományi érdeklődése miatt az orvosi pályát választotta, és a budapesti Tudományegyetemen doktorált. Tudományos és oktató tevékenységét a II. sz. Kórbonctani Intézetben kezdte. A kóros elváltozásoknál jobban érdekelte azonban a normális szervezet és annak működése; így - az első világháború katonaorvosi szolgálata után - 1921-ben Debrecenbe ment, az ott 1912-ben alapított tudományegyetem anatómiai intézete megszervezésére és vezetésére. Itt a mikroszkópos anatómia mellett szövettant és fejlődéstant is tanított. 1932-ben meghívták a budapesti Tudományegyetem megüresedett II. sz. Anatómiai Intézete élére; ezt akkor átszervezték Szövet- és Fejlődéstani Intézetté, és a profil jobban megfelelt az ő kutató-oktató hajlamának. Mivel a költségvetési keretek szűkössége nem tette lehetővé a korszerű kutatási témák vizsgálatához szükséges műszerpark kellő fejlesztését, sikerült egy amerikai mecénás támogatásával - saját jövedelmét sem kímélve -, Alsógödön önálló biológiai állomást alapítani, ahol hivatalos kötöttségektől mentesen folytathatta kutatásait.

Oktatóprogramja nem korlátozódott csupán morfológiai ismeretek terjesztésére, általános biológiát tanított, bár néhány konzervatív tanártársa megakadályozta e tantárgynak ilyen néven tanrendbe vételét. 1933-ban ilyen címen könyvet is megjelentetett. Harcos egyénisége szembeállította a hazai, jobbra tolódott korszellemmel, pacifizmusa elítélte a háborúkat, de 1945 után nem tudott beilleszkedni a kibontakozó társadalmi átalakulásba sem. Mivel az érelmeszesedés túl korán támadta meg szervezetét, ez is indokolttá tette idő előtti nyugdíjazását. Utolsó éveit családi körbe visszahúzódva élte le Alsógödön.

Oktatóprogramját a századeleji német Allgemeine Biologie mintájára fogalmazta meg. Ebben alapos sejttani ismeretekre alapozva mutatta be az élet feltételeit és jelenségeit, de elméleti magyarázatai az akkor divatos neovitalizmus értelmezésének feleltek meg. Ezt ugyan ma jogosan kritizálhatjuk, de megérthetjük azt is, hogy őt ilyen belátásra az élet problémáinak megoldási nehézségei késztették.

Kutatási tematikái, eredményei és levont következtetései kifejezetten ellentétben álltak neovitalista világnézeti elmélkedéseivel. Szenvedélyes mikroszkopizálóként a normális szervezet kisebb dimenzióit igyekezett feltárni. Módszertani elve volt: Meglátni a láthatót, és láthatóvá tenni a láthatatlant. Így rögzített metszeteken kívül élő szövettenyésztéseket is vizsgált, rajtuk "mikrochirurgiás" műtéteket végzett, és a sejtszaporodást mozgófilmre véve a hazai mikrokinematográfia megalapítója lett. A kötőszövet ún. "sejtközötti állományában" a jól elkülönülő rugalmas rácsrostrendszernek kiemelt funkcionális jelentőséget tulajdonított. Meghatározva az "elastomotoros mikromechanizmus" fogalmát, erre támaszkodó modellkísérleteivel az élő anyag szerkezeti alakulásának mechanikus magyarázatot kívánt adni.

Kutató morfológusként és biológiaoktatóként egyaránt megmaradt orvosnak; hivatását igen magasra értékelte. Ez tükröződik egy posztulátumszerű meghatározásában is: "Az orvos hivatása, hogy az emberek életéből a diszharmóniát kiküszöbölje, hogy az emberek életét az egészség, a boldogság, a béke összhangjára felhangolja".

Főbb művei