Baeyer, (Johann Friedrich Wilhelm) Adolph von (szül. 1835. okt. 31. Berlin - meghalt 1917. aug. 20. Starnberg, München közelében), német kémikus; 1880-ban szintetizálta az indigót és 1883-ban leírta szerkezetét. 1905-ben kémiai Nobel-díjban részesült. Számos kutatási eredménye közül említést érdemelnek a húgysavszármazékokkal, poliacetilénekkel és az oxóniumsókkal kapcsolatos vizsgálatai, valamint a ftaleinszínezékek felfedezése. Ő fedezte fel a húgysav egyik származékát, a barbitursavat, a barbiturátokként ismert altató- és nyugtatószerek alapvegyületét. Baeyer alkotta meg az ún. feszülési (Spannung) elméletet, amelynek segítségével megmagyarázható, hogy az öt és hat szénatomos gyűrűs vegyületek miért gyakoribbak a természetben, mint a más szénatomszámúak. Feltételezte továbbá, hogy a benzolnak középpontos szerkezete van.

Baeyer Robert Bunsennél tanult, de fejlődésére August Kekulé nagyobb hatással volt. 1858-ban Berlinben nyerte el a Ph. D. fokozatot és 1860-ban lett docens (Privatdozent). 1872-ig vezette a berlini szakintézet kémiai laboratóriumát. Ezután Strasbourgban volt professzor, majd 1875-ben, Justus von Liebig után a kémia professzora lett a Müncheni Egyetemen. Itt egy olyan kémiai laboratóriumot szervezett meg, ahol a jövő számos ígéretes fiatal vegyészét képezték. 1881-ben a Royal Society of London az indigóval kapcsolatos munkájáért Davy-éremmel jutalmazta. 70. születésnapjára, 1905-ben, gyűjteményes formában kiadták tudományos közleményeit.



Január KFKI Home >  História - Tudósnaptár