Arrhenius, Svante (August) (szül. 1859. febr. 19. Vik, Svédország - megh. 1927. okt. 2. Stockholm), svéd fizikai kémikus. Legismertebb az elektrolitos disszociáció elméletéről, mely szerint az elektrolitok - bizonyos anyagok, melyek vízben oldva vezetik az elektromosságot - akkor is elektromosan töltött részecskékre, vagyis ionokra különülnek, azaz disszociálnak, ha az oldaton át nem folyik áram.

Korai tanulmányok. Arrhenius állítólag hároméves korában egyedül megtanult olvasni, és matematikai érdeklődése is felébredt, mikor számoszlopokat összeadó apját figyelte. Az uppsalai püspöki iskolába járt, majd beiratkozott az egyetemre, ahol fizikát, matematikát, és kémiát tanult. Stockholmba költözött, hogy Erik Edlund vezetésével az elektrolízis témájából készíthesse doktori munkáját. 1883-ban publikálta első cikkét, és 1884-ben Uppsalában megvédte doktori disszertációját, mely embrionális formában már tartalmazta a disszociációs elméletet.

Az értekezést kétkedéssel fogadták, és négyes osztályzattal, elégséges eredménnyel díjazták; az egyetem így tulajdonképpen elutasított egy fontos és eredeti dolgozatot. Az uppsalai fakultás szkeptikusan fogadta a hipotéziseket, és a pontos kísérleti munkát tartotta mindennél fontosabbnak, míg Arrhenius azzal kérkedett (az igazsághoz nem teljesen híven), hogy soha életében nem végzett el egy pontos kísérletet sem; továbbá tárgya sajnálatosan a kémia és a fizika között helyezkedett el. Még Sir Oliver Lodge is, az Arrheniusszal rokonszenvező angol fizikus, aki 1886-ban a British Association for the Advancement of Science részére leírta az elméletet, úgy véli, hogy a svéd tudós "olykor mintha belemerülne a képzelt adatok manipulációjába" és ezzel "zűrzavart" hoz létre, amelyből úgynevezett elméleti következtetéseit kialakítja. Valójában Arrheniusnak jó érzéke volt a statisztikához, s megvolt az a képessége, hogy a tényeihez illeszkedő képleteket alkosson. Az ő korában mindkét tulajdonság ritka volt a vegyészek között. Értekezésének másolatát körültekintően elküldte kora legjobb fizikai kémikusainak, akik meg is értették; és 1884 auguszusában Wilhelm Ostwald, német fizikai kémikus Rigából Uppsalába ment, hogy állást ajánljon Arrheniusnak. Azonnal egyetemi előadói állást kapott Uppsalában a fizikai kémia témakörében. 1886-ban Edlund a Svéd Tudományos Akadémiától szerzett számára utazó-ösztöndíjat.

Elméletének elfogadása. Arrhenius az 1886-tól 1890-ig terjedő időszakot más kiváló tudósokkal folytatott közös munkával töltötte. Ostwaldnál Rigában, Kohlrauschnál Würzbugban, Ludwig Boltzmannál Grazban, Jacobus van't Hoffnál Amszterdamban. Ezen évek alatt tovább finomította elméletét, amely fokozatosan támogatókra is talált. 1891-ben tanszéket ajánlottak föl neki Németországban, Giessenben, ahol Justus von Liebig fél évszázaddal korábban forradalmasította a kémia oktatását. Ő azonban Svédországban kívánt maradni, és a stockholmi Műegyetemen kapott állást. 1895-ben fizikaprofesszor, 1896-ban az intézmény rektora lett. Külföldön igen jó hírnek örvendett, de csak 1901-ben választották a Svéd Tudományos Akadémia tagjai közé, és még akkor is csak sok ellenszavazattal. 1902-ben megkapta a londoni Royal Society Davy-érmét, és 1911-ben külföldi taggá választották. 1903-ban saját honfitársai is kárpótolták, amikor a svédek közül elsőként vehette át a kémiai Nobel-díjat.

1905-ben tanszéket ajánlottak föl neki a Berlini Egyetemen, s ez egy elméleti vegyész számára akkor a legkiválóbb pozíció volt. Hazafias meggondolásból visszautasította; ekkor létrehozták számára a fizikai kémiával foglalkozó stockholmi Nobel Intézet igazgatói állását. Ez gazdag kutatási és közlési lehetőséget és későbbi éveiben is megelégedettséget jelentett a számára.

1911-ben ellátogatott az Egyesült Államokba, hogy átvegye az első Willard Gibbs-érmet, és hogy megtartsa a Silliman-előadásokat a Yale Egyetemen. Ez utóbbiak később Az oldatok elmélete (1912) címen jelentek meg.

Arrhenius kellemes, mesterkéletlen, energikus ember volt, és sok barátot szerzett külföldi útjai során. Memóriája kiváló volt, szerette a természetet, de közömbös maradt a képzőművészetek és az irodalom iránt. Tudományos érdeklődési köre nagyon széles volt; az évek során az oldatok vizsgálatától az immunológia felé fordult a figyelme, ahol úttörő munkát végzett a toxinok területén, majd a geológia és a kozmológia foglalkoztatta. Worlds in the Making (A keletkező világok; 1908) c. művében több elgondolását is kifejti: pl., hogy a hideg csillagok összeütközhetnek és ködöt képezhetnek, amiből új csillagok és bolygók keletkezhetnek, ez a folyamat korlátlanul ismétlődhet; az élet az univerzumban a fény nyomásával hajtott baktériumok segítségével terjedhet. Ezek az elképzelések nem kaptak helyet a modern kozmológiában.



Január KFKI Home >  História - Tudósnaptár