A Rippl-Rónait Párizsban tagjai közé választó Nabis csoport festői egyöntetűen vallották, hogy a megfestett jelenségek a harmadik dimenzió elhagyásával egyenértékűvé válnak és ezzel dekoratív szerepük megnövekszik. Mint Emil Bernard lakonikusan kijelentette, "Csak a nagy körvonalak lesznek láthatók, a formákat csak kevésbé vagy egyáltalán nem modelláljuk, a clair-obscurt száműzzük, az ecsetvonásokat eltüntetjük, tér nincs". Rippl-Rónai számos művére, így e képére is ez az alapállás jellemző.
Az egyszerű, részletmentes rajz mintegy csontvázként fogja össze a minden oldalán még folytatható táj-kivágatot, a kompozíció különös módon mégis zárt, kiegyensúlyozott. A komor téma ellenére a lényegi formákig leegyszerűsített motívumok naív báját is sikerült megragadnia, valahogy úgy, mint Gauguinnek számos bretagnei motívumát: a szintetikus szimbolizmuson belül az ilyesfajta képek érzelmesebben közeledtek a valósághoz, mint az áramlat fővonalát képező alkotások. A Rippl-Rónai színredukciós korszakára jellemző egymástól épp csak minimális színárnyalatokkal különböző szürkés-barnás-lilás valőrök éppen fénytelenségükkel és eszköztelenségükkel képesek érzékeltetni az élet és a halál egyidejű jelenlétét, az elmúlás melankóliáját, mely egyébként más képein is foglalkoztatta.