Fizikai Szemle honlap

Tartalomjegyzék

Fizikai Szemle 1998/2.

SZILÁRD LEÓ, A BOMBA ÉS A VILÁGBÉKE JÖVŐJE

Alvin M. Weinberg
Oak Ridge National Laboratory

Szilárd Leó a Chicagói Metallurgiai Laboratóriumban állandóan kószált, kíváncsiskodott és magyarázott. Mindannyian tudtuk, hogy ő fedezte fel a nukleáris energiát, de nagyjelentőségű meglátásain kívül sok élesszemű és gyakorlatias javaslata volt a technikai részletekben is.

Ő volt az, aki Fermivel együtt javasolta, hogy grafitot használjanak a Hanford plutónium előállító reaktor moderálására. Szilárd jött rá arra, hogy a kereskedelmi minőségű grafit erős neutron-abszorbert, bórt tartalmaz. Szilárd, Fermi és H. Anderson kereste fel 1940-ben a National Carbon Company társaságot tiszta grafit előállítása ügyében. Szerencsére a National Carbont H.G. MacPherson képviselte, egy fizikus, aki kidolgozta, hogyan távolítható el a bór a grafitból. (Ez volt a Hanford sikerének kulcsa: a Német Atomenergia Csoport elvetette a grafitot, mivel a német grafit, erős szennyezettsége miatt, túl sok neutront nyelt el. A németek kísérleteikhez nehézvizet választottak moderátorként. Programjuk azonban sohasem gyűjtött össze a kritikus szint eléréséhez elegendő nehézvizet, noha uránrúdjaikat megfelelően rendezték el a nehézvíz fürdőben.)

Szilárd javasolta a folyékony bizmutot a plutóniumtermelő reaktorok hűtőközegeként. Ez a választás a bizmut alacsony neutronabszorbcióján alapult; és valószínűleg Szilárd tapasztalatain, amelyeket a Szilárd-Einstein-hűtőkben alkalmazott folyékony fém hűtőközegek kapcsán szerzett. De a bizmut-hűtéssel kapcsolatban félelmetes technikai nehézségek merültek fel, és az ötletet elvetették Wigner víz-hűtésével szemben. (Sok évvel később a szovjetek nagyon nagy teljesítményű tengeralattjáró-reaktorokat építettek olvadt ólom hűtéssel - igazolván Szilárd ötletét, hogy olvadt nehéz fém, mint amilyen a bizmut is, használható reaktorhűtésre.)

Szilárd eredeti technikai ötleteivel kapcsolatban kettőt említek: "a gyors effektust" és a "vastag zárósapkát". Először ő hangsúlyozta a gyors neutronok okozta hasadás jelentőségét a Hanford reaktorokban. Noha ez a "gyors-effektus" csak 0,03-at adott a végtelen sokszorozási faktorhoz, ez elegendő volt, hogy a Hanfordban abszorbensként használt víz elnyelését kiegyensúlyozza: tulajdonképpen ez tette lehetővé a H2O használatát Hanfordban.

Szilárd és Gale Young feltalálta a "vastag zárósapkát". A Hanfordban használt urán 20 cm hosszú,1,7 cm sugarú alumínium borítású hengerekben volt. A hengerek egymás végéhez csatlakoztak a hűtőcsatornában. Ahol a szomszédos hengerek összeértek, az alumínium nagyon forró uránnal érintkezett; megfelelő hőelvezetés nélkül túl forróval az alumínium számára. Szilárd és Young a zárósapkák vastagítását javasolták úgy, hogy a zárósapkák folyóvízzel lépcsőzetesen hűthetőek legyenek. Ez jelentéktelennek tűnik, viszont jellemző a Hanford tervezésére: az idő lényeges volt, és a jó ötleteket, mint a vastag zárósapkát is, gyorsan beépítették a tervekbe. Szilárd pedig gyakran vett részt a hanfordi tervezési megbeszéléseken, amelyeket Wigner vezetett.

1943 tavaszán a Met Lab előtt sétáltunk. Előző éjjel Fermi előadást tartott a plutóniumtermelés lehetőségéről anélkül, hogy egyszer is használta volna a "tenyésztő" szót. Wignerrel és Szilárddal beszélgettünk Fermi előadásáról, és ahogy emlékszem, Wigner mondta azt, hogy "nevet kellene találnunk egy olyan reaktornak, amely több plutóniumot hoz létre, mint amennyit eléget. " Szilárd egy percnyi gondolkodás után így szólt: "hívjuk tenyésztőnek". A név mindenhol sikert aratott - Franciaországot kivéve.

Szilárd és a Bomba

1935-től Szilárd ráébredt, hogy a nukleáris energia felszabadítása megváltoztatná a nemzetek közötti viszonyokat. Wigner mellett ő volt az, aki 1939-ben rávette Einsteint a Roosevelt elnökhöz írt levére. Kis adalék ezzel kapcsolatban két könyv a Metallurgiai Laboratórium könyvtárában - H.G. Wells "A World Set Free", és Harold Nicholson "Public Faces", mindkettőt akkor adták ki, amikor az atombombát feltalálták. Mindig gyanítottam, hogy az Angliából akkoriban érkezett Szilárd hozta e két angol science-fiction regényt a könyvtárba.

A tervezet előrehaladtával Szilárd álláspontja megváltozott a bomba felhasználásával kapcsolatban. A kezdet kezdetén Szilárd azt írta, hogy a közvélemény és a politikusok csak akkor fognák fel a bomba jelentőségét, ha azt felhasználnák a háborúban. De álláspontja változott, és a Met Labban támogatta a bomba szemléltetését követelő petíciót.

Szilárd háború utáni közreműködése a "bombával együttélésre" irányuló mozgalmakban teljes mértékben dokumentált, például William Lanouette "Genius in the Shadows" című Szilárd-életrajzában. Találkozásaim Szilárddal ritkák és véletlenszerűek voltak - de egy, 1959 körül, örökké az emlékezetemben marad, különösen, mert ez Szilárdot legjobb formájában mutatja be.

Szilárd még felépülőben volt a hólyagrákkal vívott sikeres küzdelméből. A DuPont Plaza Hotelben lakott és a szálló halljában kialakított egy irodát. Mivel még tagja voltam az Elnök Tudományos Tanácsadó Bizottságának, minden hónapban Washingtonba jöttem. Mikor tehát Szilárd meghívott, hogy találkozzam vele, nem okozott gondot meglátogatnom szállóbeli hivatalában.

Szilárd közölte, hogy nagyon kényes ügyben kéri tanácsomat, és hogy a hall túlságosan is nyilvános hely egy ennyire titkos tárgyalás lebonyolítására. Ezért felmentünk kis szobájába.

Szilárd azt mondta, hogy noha ő a Pugwash egyik alapítója, reménytelennek látja, hogy annak bármi tényleges befolyása lenne. Helyette kapcsolatba került az orosz elittel (beleértve Hruscsovot is). Arra bátorították, hogy amerikai tudósokból hozzon létre egy kisebb elitcsoportot, akik diszkréten találkoznának orosz partnereikkel Moszkvában. Azt akarta, hogy segítsek összeállítani egy listát a körülbelül tíz legjobb amerikai tudósról, akiket meghívna Moszkvába, és akik előreláthatólag orosz kollegáikkal "lezárnák a Hideg.háborút". (Jellemző Szilárd-féle megközelítés volt - a csúcson kezdeni!)

Elkezdtem tehát sorolni kiemelkedő amerikai tudósokat: Wigner, Pauling, Feynman, Schwinger, Lederberg, Alvarez, Teller, Kistiakowsky, Wiesner, Dyson, Sagan, Wheeler és Szilárd. Szilárd pontosan leírt minden nevet (beleértve a sajátját is), aztán hozzátette Weinberget. "De én nem vagyok olyan eszes, mint ezek az embeiek", aggályoskodtam. "Tudom", válaszolta Szilárd, "viszont ön szeretetreméltó, és a csoportban a szükségünk. van egy ilyen emberre". Mindig dédelgettem ezt a párbeszédet: éppoly jól példázza Szilárd szellemességét, mint megdöbbentő tehetségét arra, hogy valakit megsértsen.

Szilárd és a jövő

Szilárd bizonyos értelemben Tudományos Jövőteremtő volt. Meglátásai és érdeklődése gyakran fókuszálódott az emberiség hosszútávú jövőjére. "Tanács egy Élhető Világ számára" című írásában felteszi a végső kérdést - hogyan élhet az emberiség örökké a bombával? Ez a kérdés sohasem esett távol a bomba megteremtésében szerepet játszó legtöbb ttudós gondolataitól. Az erre vonatkozó jelenlegi nézeteimet "A Harang és a Bomba" című cikkem tartalmazza, amelyet Oak Ridge City megalapításának 50-ik évfordulóján adtam elő, ott, ahol a hirosimai bombát alkotó 235U-t kivonták a természetes uránból. Alapvetően azt javaslom, hogy a hirosimai és nagaszaki eseményeket hathatós morális és politikai, sőt katonai szankciókkal kell feruháznunk. Remélem, hogy ilyen szankciók végül is megakadályozzák a nukleáris fegyverek jövőbeli használatát.

Sohasem beszéltem meg Szilárddal e gondolatokat. Remélem eléggé rendkívüliek ahhoz, hogy szelleméből legalábbis komoly - azaz sziporkázóan szellemes - egyetértést, érdeklődést, sőt helyeslést váltsanak ki.

A Harang és a Bomba

A Föld történetét katasztrófák szakítják meg. Közülük talán a legnagyobb az volt, amikor 65 millió évvel ezelőtt egy 10 kilométer átmérőjű kisbolygó becsapódott Yucatánban. A becsapódáskor körülbelül 100 millió megatonna TNT ekvivalens energia szabadult fel. Ez pusztította ki a dinoszauruszokat éppúgy, mint minden akkor élő teremtmény 75%-át. A zsidó-keresztény hagyományok szerint egy másik, majdnem minden élőlényt elpusztító katasztrófa volt az Özönvíz. Tényleges megtörténtét az sugallja, hogy minden kontinensen szólnak legendák egy Özönvízről.1000 megatonna energiával az óceánba csapódó meteor 30 méternél magasabb árhullámot keltene, ami elpusztítaná a parti területeket.

Mindkét előbbi katasztrófa természeti eredetű volt. Ezzel szemben a Holocaust, egy ember-művelte esemény, körülbelül 6 millió ártatlant ölt meg, valószínűleg sokkal többet, mint ahányan az Özönvízben feltételezhetően elpusztultak. Az Özönvíz, ha tényleg megtörtént, és a Holocaust az emberi történelem fordulópontjai. Az Özönvíz-történet, noha nem bizonyítható, a vallási hagyományokba épülve évezredek óta fennmaradt. A Holocaust csak 50 éves, de a zsidó vallási hagyományban valószínűleg ez is lényegében örökre fennmarad.

Hirosima bombázása szintén fordulópont az emberi történelemben. Az emberi fajnak egy nukleáris holocaustban való eltűnését megelőzendő, Hirosima, nem kevésbé, mint az Özönvíz és a Holocaust, be kellene épüljön a legtartósabb és legállandóbb emberi intézményekbe - azaz a vallási hagyományokba. Ezt "Hirosima Megszentelésének" nevezem.

Mikor 1941 decemberében Chicagóban csatlakoztam a Manhattan-tervhez, rettegtünk, nehogy a nácik előbb fejlesszék ki a bombát, mint mi. Amikor 4 évvel később kipróbáltuk az első atombombát, Németországot már legyőzték és Japán roskadozott. Sok tudós vitatkozott Chicagóban és Oak Ridge-ben: ha egyáltalán használják a bombát Japán ellen, hogyan tegyék azt. Petíciókat írtam alá azt követelve, hogy a bomba hatását be kell mutatni, mielőtt ténylegesen bevetik, de ezzel a tanáccsal nem törődtek. 1945. augusztus 6-án reggel 8 óra 15 perckor a bombát az Enola Gay nevű B-29-esről ledobták, és az körülbelül 15000 tonna TNT ekvivalens energiafelszabadulással ferobbant.

A bomba felhasználásával kapcsolatos eredeti kétségeim a hirosimai bevetés után gyakorlatilag tovatűntek. Végül is a bomba nagymértékben segítette a háború befejezését. Azt is beláttam, hogy egy olyan demonstrációnak, ahol senki sem hal meg, egyszerűen nem lett volna meg az a rendkívüli társadalmi és politikai hatása, amelyet a bomba tényleges használata elért. Hirosima örökkévaló szörnyű szimbólumként áll, hogy az emberi faj megszerezte az önmegsemmisítés képességét!

A Hidegháború csúcspontján a világ 70000 nukleáris bombával rendelkezett. Az elképzelhető nukleáris pusztítás felülmúlhatta volna egy hatalmas természeti katasztrófáét. Mivel e fegyverek emberi társadalmunk példátlan fenyegetését jelentik, a Hirosima és Nagaszaki óta eltelt 50 év legfontosabb eseménye a nukleáris fegyverek fel-nem-használásának "nem-eseménye" volt. A fő politikacsinálók és katonai vezetők visszariadtak atomcsapás elrendelésétől. Amint a Marylandi Egyetem professzora, Tom Schelling mondja, kialakult "a nukleáris fegyverek fel-nem-használásának hagyománya". Ha felismerjük, hogy a hidrogénbomba az emberiség példátlan fenyegetését jelenti, parancsolóan szükséges, hogy a fel-nem-használás hagyománya örökre fennmaradjon.

Elmélyedésem a fel-nem-használás hagyományának tartósságában 1993-ban kezdődött, a Tennessee-beli Oak Ridge City alapítása ötvenedik évfordulójának megünneplésével, ahol a hirosimai bomba 235U-tartalmát előállították. Az évforduló szimbólumául Iwazawa, a híres japán harangkészítő Kyotóban egy négytonnás bronz bonshoo harangot öntött. A Harangra négy, Oak Ridge számára meghatározó dátumot írtak: Pearl Harbor,1941. december 7; Hirosima, 1945. augusztus 6; Nagaszaki, 1945. augusztus 9; és Japán Legyőzésének Napja, 1945. szeptember 2. Ezenkívül a BÉKE és a NEMZETKÖZI BARÁTSÁG szavak, valamint Japán és az Appalache hegység tájait ábrázoló domborművek kerültek a Harangra.

A bronz harangok évszázadokig megmaradhatnak. Az Oak Ridge Nemzetközi Barátság Harang valószínűleg kongani fog jóval 2945, Hirosima és Nagaszaki bombázásának 1000-ik évfordulója után is. Még ha minden hidrogénbombát megsemmisítenének is, a tudás, hogyan lehet azokat elkészíteni, még 2945-ben is hozzáférhető lesz. Ha a nukleáris szellem egyszer kiszabadult, soha sem kényszeríthető vissza a palackba. A hidrogénbombák nem válhatnak "fel nem fedezetté". Ebben az értelemben Harangunk hosszúéletűsége és a hidrogénbomba-készítés tudománya (azaz, hogyan rombolható le a civilizáció) illenek egymáshoz. Ahogy a Harang hosszúéletűsége emlékezteti a jövendő nemzedékeket a bomba halhatatlanságára, arra is emlékezteti majd őket, hogy a fel-nem-használás hagyományának örökké kell tartania.

Noha a bombát 1945 óta nem használták, ez néhányszor hajszálon múlott: Korea, Vietnam, Kuba, esetleg Irak és Izrael az Öbölháború idején. Közülük a kubai rakétaválságnál volt legközelebbi a veszélye. Nem volt ismeretes, amíg az amerikai és szovjet válságbizottságok találkozóján 1989-ben közzé nem tették, hogy a szovjetek taktikai nukleáris fegyvereket helyeztek el Kubában. Egy amerikai invázióra nukleáris bombákkal válaszolhattak volna - és a fel-nem-használás hagyománya harmincvalahány évvel ezelőtt megszakad.

Az ilyen hajszálon múló események ellenére a fel-nem-használás hagyománya fennmaradt. A politikacsinálók visszariadtak a végső lépéstől: a nukleáris elrettentés doktrínája 50 évig működött. Örökké működni is fog?

Lehetőség a nukleáris fegyverhasználat valószínűségének csökkentésére akkor van, ha rendkívüli erejű szankciókkal és tabukkal övezzük alkalmazásukat. A nukleáris fegyvereket Freeman Dyson "Történelmi Szemétvödrébe" helyezhetjük, ha használatuk az emberiség elleni bűntettnek minősül és elsöprő erővel büntetik.

A kérdést az Öbölháború illusztrálja. Szaddam Husszeint nemcsak azért büntették meg, amiért a közel-keleti olaj fölötti ellenőrzés megszerzésével fenyegetett, hanem mert nukleáris fegyverek előállításával próbálkozott. A világ tudta, hogy Irak atomfegyver gyártására készül. Az Öbölháború semmivé tette e terveket. Noha azon az alapon, hogy egy nukleárisan felfegyverzett Irak elfogadhatatlan veszélyt képvisel, nincs olyan bíróság a világon, amely igazolta volna a szövetséges támadást. Visszatekintve, mégis talán ez volt a háború legfontosabb jogcíme. A szankciók működéséért fenn kell tartanunk egy világméretű rendszert, amelynek éppúgy van morális tekintélye, mint olyan elsöprő katonai erőt mozgósító hatalma, hogy bármelyik államot visszariaszthassa nukleáris fegyverek használatától.

A nukleáris elrettentés - azaz a kölcsönösen biztosított megsemmisítés - a nukleáris fegyverhasználat megelőzésének egyetlen kipróbált módszere. Noha egy amerikai első csapás eltörölhetné a Szovjetuniót, a megtorló visszacsapás, - bár tökéletlen, de - lehetséges lenne, és lerombolná legalábbis Washingtont és New Yorkot. Eisenhower óta minden elnök tudatában van e szörnyű ténynek; és a kubai rakétaválság tanúsága szerint Nyikita Hruscsov is. A jelek szerint maga a fegyverek hatóereje biztosítja, hogy nem használhatók fel.

Nem csökkenti-e az elrettentés hatékonyságát az atomháború megelőzésében, ha a nukleáris fegyverek használatát csak bizonytalan erkölcsi szankciók akadályozzák meg? Ha lettek volna ilyen szankciók az Öbölháború idején, és Iraknak lettek volna nukleáris fegyverei, használták volna-e vezetőik e fegyvereket arra számítva, hogy ellenfelei a szankciók miatt tartózkodnak a megtorlástól? Kételkedem. Valószínűbb, hogy a morális szankciók erejétől és jellegétől függetlenül a nukleáris elrettentés valamilyen szinten mindig működne.

De a nukleáris elrettentésnek a morális tabuk miatti esetleges eróziója ellenére létre kellene hoznunk egy morálisan szankcionált rendszert, képessé téve arra, hogy katonailag beavatkozzék, ha atomháború fenyeget. A távoli jövőről elmélkedvén, körvonalazódik előttem egy ilyen nemzetközi rendszer, amely fokozatosan megszerzi azt az erőt, hogy megelőzzön egy nukleáris háborút - valójában kiegészítve az elrettentést a fel-nem-használás hagyományának fenntartásával. De ez természetesen valami nagyon távoli jövőben képzelhető csak el, amely jövő politikai formáját és a háborúhoz való viszonyát nem mérhetjük fel.

Tegyük fel, hogy a nukleáris fegyverek használatának morális tabukkal és szankciókkal való megállítása kívánatos. Mi - az a nemzedék, amelyik először használta az atomfegyvert, azután 50 évig tartózkodott a használatától - hogyan állíthatnánk fel a nukleáris háború megelőzéséhez szükséges morális szankciókat?

Remélhetjük, hogy a Béke Harang 1000 éves létezése folytán mindig emlékeztetni fogja a jövendő nemzedékeket, hogy mi történt 1945. augusztus 6-án és 9-én, és e kataklizmatikus eseményeket hogyan követte a fel-nem-használás 50 éve. De az emlékezés aligha elegendő: a Harangnak, egy tárgynak, nincs morális tekintélye.

A morális tekintély végső forrása a vallás. A három nagy monoteista vallás a judaizmus, a kereszténység és az iszlám. Az olyan események, mint a Megfeszíttetés, a Hagira és talán maga az Özönvíz is, vallási jelentőségűek és az emberiség emlékezetében megtörténtként rögződik. Sohasem merülnek feledésbe, amíg zsidók, keresztények és mohamedánok élnek. Ezért, ha a bomba teljes jelentőségét ezredéven túl is méltányolni akarjuk, nem kellene-e a fel-nem-használás hagyományának vallási tartalmat adni? Nem kellene-e, hogy Hirosima és Nagaszaki valahogy a világ vallási hagyományaihoz tartozzék?

Éppúgy, ahogy a Holocaust és Izrael állam védelme a liturgia része lett bizonyos zsinagógákban, nem kellene-e beépíteni Hirosimát és Nagaszakit a különböző liturgiákba? Ha a nukleáris fordulópontok a vallási hagyományok részévé válnak, örökre az emberi emlékezetben maradnának még a Harang eltűnése után is.

Tanúi vagyunk, hogy a "Hirosima és Nagaszaki rendezvények" halhatatlanná válnak, és ez végül is előrevetítheti "megszentelésüket". A folyamat a jelek szerint három irányban fejlődik: Először, Hirosima és Nagaszaki emlékét elevenen tartó tárgyi emlékművek emelésével; másodszor, a sok, szinte vallásos jellegű ceremóniával, amelyek a Hirosima és Nagaszaki évfordulókon játszódnak le; és harmadszor, a nukleáris háború elutasításának a vallási vezetők általi kinyilvánításával.

Hirosimában és Nagaszakiban a robbanások talajszinti nullpontjában Békeparkok vannak. A parkok központjában bonshoo harangok függenek, amelyeket a park sok-sok látogatója megkondíthat. A japán kegyhelyeken szokásos papírmadarak ezrei tarkítják a parkokat, amelyek maguk váltak a békének ajánlott kegyhelyekké. Az Oak Ridge Nemzetközi Barátság Harang és pavilonja is ugyanilyen transzcendentális jelentőségre kellene szert tegyen, mint a japán Békeparkok.

A Utah-beli Wendoverben áll az 509-ik Összevont Légi Csoportnak ajánlott emlékmű. Az 509-esekhez tartozott a két B-29-es, az Enola Gay és a Bok's Car, amelyek Hirosimába és Nagaszakiba vitték a bombákat. Az emlékmű kövébe vésték Harry Truman szavait: "Az atombomba túl veszélyes ahhoz hogy elveszítsük egy törvények nélküli világban ... imádkozunk, hogy Isten vezéreljen bennünket az Ő útjain és az Ő céljai szerint."

Honoluluban ma két, a világbékének ajánlott japán bonshoo függ, amelyeket testvérvárosa, Hirosima és Nagaszaki adományoztak.

Chicagóban, ott, ahol Enrico Fermi az atomenergia ember általi felszabadítását először megvalósította 1942. december 2-án, Henry Moore nagy bronz szobra áll. Egy modernisztikus gombafelhőt látszik ábrázolni.

Ami a szertartásokat illeti, a Hirosima-nap 50-ik évfordulóján látogatók ezrei vettek részt a bombák áldozatainak emlék-istentiszteletein, ahol Japánból és máshonnan jött méltóságok sokat beszéltek a világbéke szükségességéről. Noha a rendezvény nem kifejezetten vallási jellegű - nincsenek shinto vagy buddhista papok szolgálatban -, vallásos atmoszférája van.

Az először 1955-ben az új-skóciai Pugwashban megrendezett Pugwash Konferencia jelentős atomháború-ellenes fórummá vált. Megszámlálhatatlan konferenciát rendeztek, valamennyit a béke támogatásának szentelték, különös tekintettel a nukleáris háború elkerülésére. A mozgalom, és vezetője Joseph Rotblat 1995-ben Nobel Békedíjat kapott, ami megnövelte a Pugwash tekintélyét és hatékonyságát.

Noha a Pugwash maga nem vallási mozgalom, a jelek szerint álláspontját a legtöbb kérdésben támogatják különböző egyházak tanulmányai a békéről és a nukleáris háborúról.

Az elmúlt évtizedben különböző egyházak számos tanulmányt készíttettek a nukleáris háborúról. (Ezeket az "Etika, nukleáris elrettentés és háború" című cikkgyűjteményben összegezték, amely 1992-ben jelent meg a Paragon House kiadásában, Jack Barkenhaus szerkesztésében, aki Knoxwille-ben a Tennessee Egyetemen az Energia, Környezet és Erőforrás Központ igazgatója.) A legkidolgozottabb nyilatkozat az Egyesült Államok római katolikus püspökeié volt, "A béke kihívása: Isten ígérete és a mi felelősségünk" címmel. Szerte a világon tíz római katolikus püspöki nyilatkozat jelent meg körülbelül ugyanebben az időben. Sok protestáns felekezet is adott ki nyilatkozatokat ugyanerről a témáról, például az Egyesült Metodista Püspöki Tanács "A teremtés védelmében", vagy a Presbiteriánus Általános Egyesület a "Keresztény engedelmesség egy nukleáris korban" címmel.

Bár ezek a tanulmányok nem jelentik Hirosima és Nagaszaki megszentelését, sok gyülekezet és pásztoraik merítenek belőlük imáikban és prédikációikban. Ha Hirosima és Nagaszaki része lenne a szabványos protestáns vagy katolikus liturgiának, nem kellene aggódnunk, hogy a Harang erozsdásodása után feledésbe merülnek.

Elképzelhetnénk, hogy egy 11-ik parancsolatot, "Ne használj nukleáris fegyvert!", kellene hozzátenni a Tízhez. Ez adná a vallási, tehát morális alapot átfogó és megérdemelt világi szankciók kirovására a fel-nem-használás hagyományának megsértésekor.

Hogy lássuk, hogyan működhetne ez, térjünk vissza ismét Irak esetére. 1981-ben, amikor Izrael lerombolta Irak OSIRAK reaktorát, nem tudtam megérteni ezt az akciót, mivel az OSIRAK pusztán dúsított uránt alakított át kisebb mennyiségű plutóniummá. Ha Irak nukleáris bombát akart volna gyártani, miért nem használt egyszerűen francia eredetű dúsított uránt, amit az OSIRAK reaktorhoz szállítottak? Nem jöttem rá, amit Izrael feltehetően tudott: hogy Irak saját dúsított urángyártást tervezett, az OSIRAK-ot pedig évente néhány plutónium bomba készítésére akarta használni. Noha Izraelnek volt oka a támadásra, abban az időben erősen kritizálták.

Most tegyük fel, hogy a nukleáris fegyverek használatát általánosan elfogadott vallási és morális, valamint gazdasági és katonai szankciók is megtiltják. Irak nem vetemedhet titkos atomütőerő kifejlesztésére. Mivel így tett - és ismeretes volt, hogy ezt teszi - az izraeli támadás, éppúgy, mint az 1991-es Öbölháború, kezdettől fogva teljes világméretű támogatást kapott. Azt kell mondanom, csak Bush elnöknek a hazai ellenzék ellenében hozott döntése tette képessé a szövetségeseket a háború megindítására, és a győzelem után megállítani Irak nukleáris fegyverkezését.

Van-e precedense évezredes léptékű tervezésnek? Négy ilyen példa jut eszembe: Hitler 1000 Éves Birodalma; környezeti próbálkozások a globális felmelegedés megelőzésére; tervek a földi meteorbecsapódások ellen; és a nukleáris hulladék.

Albert Speer Hitler termelésügyi minisztere írja önéletrajzában, hogy Hitler parancsa szerint a Harmadik Birodalom által létesített épületeknek és emlékműveknek 1000 évig állniuk kell, ameddig várakozása szerint a náci uralom legalábbis fennmarad. E követelmény teljesítésére tényleges kísérleteket hajtottak végre, hogy megmérjék a náci emlékművek és épületek építésénél használt beton korrodálódási sebességét.

Az atmoszférába kerüIt széndioxid egy évszázadig, vagy még tovább is ottmarad. A jelek szerint globális felmelegedést okozó változások, amelyeket most hozunk létre, tehát halálunk után is sokáig fennmaradnak.

Földünk és egy meteor ütközésének lehetősége, olyan esemény, amelyről még néhány éve is azt gondolták, hogy felesleges törődni vele - mostanában komoly figyelmet kelt. A Légierő és a NASA mostanában kapott 22 millió dollárt a kérdés tanulmányozására. Az első lépés, hogy katalogizálják a fenyegető objektumokat. Ezután előreláthatólag egy tervet dolgoznak ki eltérítésükre, vagy elpusztításukra - talán egy nukleáris szerkezet űrbeli felhasználásával.

A plutónium-239 hulladék felezési ideje körülbelül 24000 év, ezért sokezer évig veszélyes lehet, ha a hulladéktartály és az azt betemető geológiai üledékréteg szivárog. A Nukleáris Szabályozási Bizottság megköveteli, hogy a hulladékok épsége fennmaradjon 10000 évig. Eltekintve attól, hogy ilyen követelménynek egyáltalán van-e értelme, szinte egyedülálló példája egy 10000 éves kihatású mai cselekedetnek. A fel-nem-használás hagyományának megőrzéséről szóló töprengéseimnek a nagyon távoli jövőben van precedense.

Ami a nukleáris bombák ellenőrzésére tett politikai lépéseket illeti, az átfogó kísérleti tilalmat India kivételével minden atomhatalom elfogadta. Ezt az egyezményt előreláthatólag követi a START II (Hadászati Fegyverzet-csökkentési Egyezmény) ratifikálása, amit viszont a nukleáris fegyverek két- és többoldalú jövendő csökkentése követ majd. A legutóbbi javaslatok, amelyeket a Hadászati Légierő korábbi parancsnoka George Lee Butler nyugalmazott repülőtábornok és sok más országból származó hatvan tábornoki rangú tiszt tett a nukleáris fegyverek számának drasztikus csökkentésére és az első csapásmérő fegyverek leépítésére, erős támogatást érdemel.

Eléri-e a világ valaha a "nulla" fegyverzetet, amint Butler tábornok javasolta? Szerintem valószínűleg nem; a csalás kockázata túl nagy, legalábbis, ahogy most látjuk a világot. Még egy általános leszerelés után is elegendő számú nukleáris fegyvernek kell maradnia, hogy elriasztó legyen az úgynevezett "csalási küszöbbel" - azaz a várhatóan alattomosan elrejtett fegyverek számával - szemben. Ez a szám sokkal kevesebb lenne, mint a START II megállapodás szerinti 3500.

Stansfield Turner admirális, a CIA korábbi igazgatója érvelése szerint még egyetlen megtorló H-bomba is túl súlyos ár, amit egy nukleáris agresszornak fizetnie kellene. Olyan védelmi rendszer, amely biztosítani tudná, hogy csak néhány H-bomba maradjon meg, központi eleme lehet egy olyan világnak, ahol nukleáris fegyverek nem játszanak szerepet, eltekintve, hogy a csalókat meggyőzze a nukleáris agresszió értelmetlenségéről. Bármilyen technikai mértékek alakulnak is ki, a nukleáris háború elleni morális szankciók erősítése szerintem lényeges. És ezek a morális és vallási szankciók vezetnének, remélhetően, olyan erejű világi szankciókhoz, amelyek büntetést garantálnának a nukleáris háborúval fenyegető vakmerők ellen.

Konghat-e a harang nem csak a nukleáris háború végéért, hanem magáért a békéért? Még mindig délibábe a Békés Liberális Demokráciák Kölcsönös Jóinduata, ahogy elsőként Immanuel Kant 1795-ben megírta? Ebből a szempontból a Hidegháború vége egyszerre megerősítő és kiábrándító. Hogyan beszélhetünk békéről, amíg etnikai háborúk megoldatlanok maradnak? Mégis van, remény: a liberális demokrácia emelkedése, a bonyolult fegyver- és fegyverellenőrző-rendszerek tökéletesedése, és végső soron egy hatalmas, morálisan szankcionált rendszer, amely a jövőben megelőzhetné a Boszniákat és csecsenföldeket. Lehetőségek a reményre. Nemzedékünk mindeddig egyetértett abban, hogy a nukleáris háború túl veszélyes, hogy megvívjuk, túl iszonyatos, hogy fontolgassuk. Reméljük, hogy az atomháború e realitásai - beépülve a fel-nem-használás hagyományába - az Oak Ridge Nemzetközi Barátság Harang jelképezte békés világba vezetnek.

_________________________

Alvin Weinberg az Oak Ridge Társult Egyetemek tiszteletbeli tagja, vezető alakja a nukleáris energia fejlődésének. Tagja volt a Chicagói Egyetem csoportjának, amelyik létrehozta az első láncreakciót. Igazgatója volt az Oak Ridge Nemzeti Laboratóriumnak, az Energia Elemzési Intézetnek, tagja az Elnöki Tudományos Tanácsadó Testületnek.

Fordította: Zsolt Gábor.