Fizikai Szemle honlap |
Tartalomjegyzék |
A végtelen falban legyek egy tégla,
Lépcső, min felhalad valaki más,
Ekevas, mely mélyen a földbe ás,
Ám a kalász nem az ő érdeme.
Reményik Sándor: Akarom
Életének 85. évében eltávozott közülünk Bor Pál, aki nemzedékekkel szerettette meg a fizikát, és számos szegedi, illetve orosházi kötődésű fizikus hálás neki, hogy elindította ezen a pályán. Magával ragadó tanáregyéniség volt, a fizika iránt fogékony diákokkal nagyon jól megértette magát, és megfellebbezhetetlen tekintélyt vívott ki magának a tanítványai körében. A nyiladozó értelmű diákokban a fizika iránti érdeklődést felkeltette és fenntartotta. Közvetlen, jó humorú ember volt, de ugyanakkor fegyelemre, emberségre és a tények feltétlen tiszteletére nevelt. Rá igazán elmondható, hogy hiteles személyiség volt, akinek ösztönösen is elhittük, hogy amit tanít, az jó és igaz. A jelen írás nem csupán a feledhetetlen tanárnak állít emléket régi diákjai visszaemlékezései alapján, hanem egyúttal azt is vizsgálja, hogy mi lehetett a titka a tanítványaiban szunnyadó képességek hatékony kibontakoztatásának. Manapság, amikor a tehetséggondozás már szinte iparággá fejlődik, és módszereit mérnöki pontossággal dolgozzák ki [1, 2], a tehetségfelismerő és -gondozó tanár központi szerepe továbbra is pótolhatatlan marad. Ilyen szempontból is tanulságos Bor Pál (nekünk Palkó bácsi) életútja.
Matematika-fizika szakos középiskolai tanári diplomáját 1942-ben szerezte a Szegedi Tudományegyetemen, majd a II. világháború alatt és az azt követő évtizedben az orosházi Táncsics Mihály (Evangélikus) Gimnáziumban tanított. 1956-ban Szegedre, a Tanárképző Főiskola Fizika Tanszékére került, és innen ment főiskolai tanárként nyugdíjba 1981-ben.
"Nagy tudású és nagyra becsült fizika tanárunk volt, aki kiváló érzékkel tartotta egyben az osztályt." - emlékszik vissza orosházi gimnáziumi éveire az 1951-ben érettségizett osztályból Györgyi Sándor, az SE Biofizikai és Sugárbiológiai Intézetének ny. egyetemi docense. Jellemző mozzanatként elevenedik fel benne több mint fél évszázad távlatából az az emlék, amikor a rendetlenkedő egyik diáktársát Palkó bácsi összegyűrt papírlappal dobta meg jókora távolságból. Ez nem csupán gyengéd figyelmeztetés volt a rakoncátlankodó fiatalembernek, hanem egyben figyelemfelkeltés is a többieknek a közegellenállás jelentőségére. Nagyon szerette és érdeklődéssel figyelte a természetet, nemhiába lett az iskola kirándulásvezető tanára. Ha csak tehette, mindig részt vett az érettségi találkozókon, és őszintén tudakozódott a régi diákok sorsa iránt.
A hatvanas évek közepétől maga köré gyűjtötte a tehetségesnek tartott középiskolás diákokat Szeged gimnáziumaiból, és nekik fizika feladatmegoldó szakkört vezetett. A kéthetente megtartott foglalkozások számunkra ünnepet jelentettek, mert ezekre készültünk, és élményekkel gazdagodva távoztunk.
"Palkó bácsi felesége, Edit néni volt az általános iskolai matematika-tanárnőm, és ez szolgált ajánlólevélként ahhoz, hogy a szakkörbe elmehessek." - idézi fel emlékeit Iglói Ferenc egyetemi tanár. Azt persze, hogy valaki ott is maradhasson, ki kellett érdemelni. Emlékszem, hogy az első ottlétem során, miután egy-két jó válaszom volt, a szakkör végén Palkó bácsi hozzám fordult, hogy: "Maradhatsz fiam!". A szakkörön oldott volt a hangulat, de nem tűrte, ha a feladatmegoldás során bárki is beszélgetéssel zavarta a többiek koncentrálását. A feladatmegoldásban elvitathatatlan tekintélyű volt. A pályám során nem tudok még egy fizikust megnevezni, akinek szakmai ítéleteiben annyira megbíztam volna, mint benne abban az időszakban.
Nagyon világosan és pontosan magyarázott. A feladatok kiadása előtt gyöngybetűkkel felírta a táblára a lényeges tételeket és összefüggéseket. A fizikus észjárást és a nyitott értelem igényét próbálta belénk oltani. Kedvenc összehasonlítása az értelem és az ejtőernyő között is erre vonatkozott: "mindkettő csak nyitottan működik". Soha nem oldotta meg a feladatot helyettünk, inkább kisegítő kérdésekkel igyekezett minket rávezetni a helyes megoldásra. A sikeres kísérletet szeme csillanásával és néhány dicsérő megjegyzéssel nyugtázta. Ez felvillanyozott bennünket, és nem is kellett sokkal több bátorítás.
Olyan légkört alakított ki, amelyben természetes volt mindenki számára a Középiskolai Matematikai Lapok Fizika Rovata feladataival való foglalkozás, amelyek megoldásához sokszor adott a vele folytatott diszkusszió során apróbb ötleteket. A dolgozatok otthon nagy titokban és szinte mindig csak a beadás napjára készültek el. Gyakran találkoztunk egymással a Nagyállomás postájánál, amely a legkésőbb zárt Szegeden. Ezután már alig vártuk a következő szakköri foglalkozást, ahol előadhattuk az érdekesebbnek tartott megoldásokat, amelyeknek először Palkó bácsi éles kritikáját kellett kiállniuk. Ez jelentette számunkra a közel egy hónapos munka alóli végső feloldozást, de már izgatottan vártuk a következő hónapra kitűzött feladatokat. Noha valószínűleg így volt ez az ország számos más városában is, mint ahogy erről sok visszaemlékezés is beszámol [3], mi Palkó bácsit zártuk a szívünkbe, mert ő volt ennek a kis közösségnek a motorja.
"Szerettünk odajárni, és szinte mindnyájan a fizikusi pályát választottuk." - vallanak Szőkefalvi-Nagy Ágnes, Varga Zsuzsa, Vozáry Eszter, Jung József és a Bérczi testvérek, Alajos és Szaniszló, a szakkör hajdani tagjai. Az ő érdeme, hogy ennyi év után is "egy akolból valónak" tekintjük magunkat. Úgy hagyott nyomot bennünk - és maga után -, hogy szinte nem tudjuk megmondani, mivel érte ezt el. Talán a hiányos emlékezet is az oka, de még inkább az, hogy Palkó bácsi az igazán kiváló tanároknak abba a csoportjába tartozott, aki nem a saját tudásának fölényével akart imponálni, hanem szinte félrehúzódva örült a tanítványok sikereinek, ami persze az ő katalizáló közreműködése nélkül nem jöhetett volna létre. A feltétel nélküli önzetlenség volt az egyik legszembetűnőbb tulajdonsága. Ezt juttatja eszünkbe a mottóul választott vers is.
Nagy súlyt fektetett a tudománytörténeti adalékokra, a legnagyobb fizikusok legfőbb életrajzi adatainak bemutatására. Az ötvenes évek legelején megjelent gimnáziumi tankönyvében Eötvös Lorándot mint Eötvös Józsefnek, az 1848-as forradalmi kormány kultuszminiszterének, a kitűnő regényírónak fiát mutatja be [4]. Akkoriban nem volt mindennapos az 1848-as forradalmat tankönyvekben (sem) néven nevezni, és még inkább nem vonatkoztatási pontként használni. Közvetlenül sohasem politizált, de a maga nagyon rejtett és finom módján sejtetni engedte velünk, hogy az akkori berendezkedés nem a lehetséges világok legjobbika volt.
"Emlékszem az egyik szakköri foglalkozásra, amikor gömbi felületeknek síkra való leképezése került napirendre." - idézi fel a múltat Ormos Pál akadémikus. Ismert, hogy a leképezés nagyon függ a projekció feltételeitől. Ennek bemutatására Palkó bácsi elővett egy akkori világtérképet, amelyen a hatalmas Szovjetunió mellett az Egyesült Államok eltörpült, érzékletesen mutatva a hirdetett ideológiai fölény mellett a területi fölényt is a naiv szemlélődőnek.
Egyszemélyes szervezője és éltetője volt a Jedlik Ányos fizikai feladatmegoldó versenynek, amely Csongrád megye valamennyi középiskolájának fizikát tanuló diákja számára adott megmérettetési lehetőséget minden évben. Ő állította össze a II-IV. osztályok számára a feladatokat, és vállalta a kiértékelés nem kis munkáját és felelősségét. Mi ekkor még nem láttuk ennek a vállalkozásnak hatalmas volumenét és intellektuális értékét, csupán a versennyel foglalkoztunk, és néha önös érdekek kerítettek hatalmukba. Ezeket a vadhajtásokat Palkó bácsi megértő bölcsességgel nyesegette. Az egyik verseny előtt engedélyt kértem Palkó bácsitól, hogy a felsőbb évfolyam versenyén is részt vehessek. Az engedélyt ugyan megadta, de a versenyek megegyező kezdési időpontjait nem változtatta meg. A döntés salamoni volt, mások érdekeit is figyelembe vette, de számomra a tétet megemelte. A hamiskás mosolya mögött azonban mégis éreztem a bátorító kihívást mindkét feladatsornak egy versenyidőn belüli megoldására.
Vozáry Eszter, a Kertészeti Egyetem docense, egy kedves és Palkó bácsi nyitottságára, rugalmasságára jellemző élményt elevenít fel: "Az egyik Jedlik Ányos-versenyen a kitűzött feladat megoldása két lehetséges eredményt is adott, de a konkrét kérdés csak az egyikre vonatkozott. Ezt meg is adtam. A dolgozat beadása után Palkó bácsi nyugtázta az egyik eredményt, de kereste a másikat is. Erre azt válaszoltam, hogy a feladat csak az egyik eredmény megadása volt. Palkó bácsi még egyszer elolvasta a kiadott feladatot, és igazat adott nekem, sőt még mondta is, milyen jó, hogy észrevettem."
A középiskolai fizikafeladatok megoldásának elvitathatatlan érdeme, hogy a diákokban a fizikai fogalmak és törvények mélyebb megértését (letisztulását) segíti, ugyanakkor pontos és sokszor aprólékos munkára is kényszerít. Palkó bácsi nem csupán az alapötletre volt kíváncsi, hanem a numerikus végeredményre és a részletes diszkusszióra is. "A híd összedőlt" szokta volt mondani hibás numerikus számítás kapcsán. Akkor még elektronikus számológép nem lévén, mindenkinek megtanította a logarléc használatának apróbb-nagyobb trükkjeit, kezdve a helyes fogástól (milyen markolatnyomásra lehet könnyen tolni, illetve lezárni a csúszó nyelvet) a váltott léckezelésig.
Minden diákban ebben a fogékony korban megmaradt egy-egy különösen emlékezetes fizikai elv, tétel vagy ezek alkalmazása, amelyet Palkó bácsi ismertetett meg vele a szakkörök, a versenyek vagy a főiskolai tankönyvei [5] révén. Ilyenek számomra a merev test mozgására vonatkozó tételek. Akkoriban mű- és toronyugró voltam, és ezen elveknek saját testemen való (sokszor fájdalmas) megnyilvánulását számtalan variációban megtapasztalhattam. Különösen emlékezetes Palkó bácsi intelme a súlypontmegmaradásról (miszerint belső erők nem befolyásolják a súlypont mozgását), amikor a trambulint elhagyva próbáltam a rossz ugrás ívét úgy befolyásolni, hogy ne essek rá a sávelválasztó úszóbójákra: "a kapálódzással csak az óhatatlanul bekövetkező kár nagyságát tudom csökkenteni, a súlypontom úgyis a bójasoron landol". A tétel érvényességét kék-lila foltok nyomatékosították a testemen. Lám, ebben is Palkó bácsinak lett igaza. Iglói Ferenc is gyakran emlékszik vissza sportolás közben azokra a fizikai alapelvekre, amelyekre vonatkozó ismereteket tőle tanulta: "Terepkerékpározás közben lejtős, rézsűs úton sohasem fékezek, mert emlékszem Palkó bácsi kijelentésére, miszerint: »Ha a súrlódás az egyik irányban le van küzdve, akkor a másik irányban nem hat.« Fékezésnél pedig a bicikli a rézsűn oldalt megcsúszik, és irányíthatatlanná válik.
A róla alkotott kép nem lehet teljes a tanárképzésben, mint a tehetséggondozók nevelésében betöltött szerepének felidézése nélkül. Főiskolai évei alatt a fizikatanárok nemzedékei tanulták tőle a szakmát, és ismerkedtek meg látás- és gondolkodásmódjával, amivel egyszerűen élni és boldogulni segítette diákjait és kollégáit. Az előadásai nagyon tanulságosak voltak, a nagy gonddal előkészített és bemutatott kísérletei élményt nyújtottak, és gondolkodásra késztettek. Emlékszünk olyan kísérletre, amelynek bemutatása és sikere után a hallgatóság spontán tapsba tört ki.
Ezekről így vall Bonifert Domonkosné főiskolai docens, egykori diákja és tanártársa: "Pazar kísérleteivel szivárványt varázsolt a lányok hajába, és megtanította, hogy a fény is örök valóság a tér és az idő mellett. Felhívta a figyelmünket, hogy mást jelent számolni, mint számítani, hogy nem ugyanazt jelenti a különböző, mint a különféle, hogy melyik görög betű hány soros, s hogy a nevelés pusztán dialektikus kapcsolat a fal és a borsó között. Megjegyeztük, hogy a hivatás szó a hívásból származik, s a hivatás megtalálása önmagunk megtalálását jelenti. »Ha rábukkantál a hívásodra, meglelted a hivatásodat.« Önmagával példázta, hogy az élet léptéke a lélek, s a lélek léptéke a munka. Általa ismerhettük meg a másokkal való törődés és a magunkkal való törődés ekvivalenciáját. Tanításai során (udvarias szabadkozások közepette) gyakran abból indult ki, hogy az emberi intellektus eredendő tulajdonsága a termékeny, izgalmas, de nem rendszertelen következetlenség. «Tudják, csak az ökör következetes (és a fizikus, amikor a mértékegységeket használja), de ettől lesz izgalmas a tanítás, ez véd meg az elszürküléstől. »" A temetési szertartásra nagyon sok régi tanítványa és tisztelője jött el, hogy végső búcsút vegyen Palkó bácsitól. A lelkész Jób szavaival vígasztalt bennünket [Jób 1/21]: "Az Úr adta, az Úr elvette, legyen áldott az Úr neve." Noha a párhuzam Jób sorsával csak nagyon áttételes lehet, az áthallás mégis kézenfekvő. Ennél tömörebben, egy szavait mindig gondosan megfontoló tanárember életét és küldetésének eredményét nehezen lehetne megfogalmazni. A kísértés a fizika oktatása és a tehetségek gondozása formájában jelentkezett, és ennek áldozta aktív életét, miközben hitét és lelkét sikerült végig megőriznie.
Hittel és hálás köszönettel a régi tanítványok nevében
Maróti Péter
SZTE Biofizikai Tanszék