Fizikai Szemle honlap

Tartalomjegyzék

Fizikai Szemle 2000/8. 259.o.

BAY ZOLTÁN, AZ ÉLET HARCOSA ÉS TISZTELŐJE

Bay Zoltánné emlékezése férjére

Negyvenhat éven át volt szerencsém Bay Zoltánt ismerni és csodálni, akit nem mint tudóst akarok bemutatni, hanem mint embert. Az emberi fajtának egy rendkívül jó és szép példánya volt. Ma mindenki analizál. Ezt tette Szent-Györgyi Albert is 50 évvel ezelőtt, amikor többször is kérdezte, hogy hogyan lett Bay Zoltánból természettudós, holott a családi tradíció sok generáción keresztül nem arra predesztinálta. Szent-Györgyinél érthető volt a tudományos kutató pálya, mert nagybátyjának, Lenhossék professzornak árnyékában nőtt fel. Emlékszem, férjem nem tudott egyszerű választ adni kérdésére. Talán azért nem, mert sok minden közrejátszódhatott. Öröklött génjeink tulajdonában megyünk az életbe, és amit ott találunk erre, vagy arra igazgatja utunkat. Az nem vitás, hogy egy igen kiváló szellemi képességgel és ehhez illő szép fizikummal megáldott ember volt. Általában erre mondják, hogy szerencsés csillagzat alatt született. De nem így volt, mert semmit nem hoztak neki készen, ezüst tálcán. Minden tudást, sikert nagyon kiérdemelten, sok-sok munkával, nélkülözéssel, éhezéssel, álmatlan éjszakákkal, gyötrődéssel ért el. Még a születése sem volt mindennapi. Burokban került a világra, és másodpercek kérdése volt, hogy életben marad. Alig pár éves, amikor a diftéria járvány három kis nővérét elvitte. Ő is megkapta a betegséget, és az orvosok lemondtak róla. Így a sírhelye neki is meg volt ásva. Édesanyja nem adta fel, virrasztott vele és vizes lepedőkkel próbálta a lázat csillapítani. Szerencsére átvészelte a krízist.

Gyulavári egy kis falu volt, de sok jó ember lakott benne. Az elemiben szépen haladt, sokat játszott a friss levegőn a szabadban. Esténként csodálta a csillagos eget és mindent megfigyelt maga körül. Jó logikája volt. Erről szólt a kis történet, hogy mikor a tanító kérdezte, kinek fúrófaragó ember az apja, ő is jelentkezett. A tanító leintette. Erre ő csak igazolta a magáét: "apám szokott fúrni is meg faragni is". Ez időben kérdezte a felnőttektől, hogy ha a templomtorony tetejére felmászna, megérinthetné-e a Holdat? Erre visszaemlékezve mesélte, hogy a szülei jóságos mosollyal válaszoltak neki. Nem legyintettek lekicsinylően. A pénz nem állt bőven a papi lakban, de kultúra, magas morális élet, sok szeretet, az annál bővebben volt. Az is arra vall, hogy szép család volt, mert a mamájának a testvére velük élt, akinek gyerekkori gerincsérülése volt. A gyerekek Róza Mamának hívták. Nagyon tisztelt, szeretett családtag volt és főleg a gyerekeket nevelte. Művelt, és nagyon intelligens hölgy volt. Így a kis Zolika szép magyar klasszikusokon nőtt fel Róza Mama irányítása mellett.

Magyar hősök voltak a kedvencei. Toldit végig tudta kívülről egész kis korában már. Édesapja jó hegedűs volt, és szépen énekelt. Rokonai között sokan foglalkoztak irodalommal. Egyikük zsoltárszöveget is írt, amit ma is lehet látni a református énekes könyvekben. Lehetett 6-7 éves, amikor egy fizikatanár Gyulaváriban népszerű előadást tartott. Édesapja, mint a falu egyik vezetője, hivatalból részt vett az előadáson. Magával vitte a kis Zolit is. A kisgyerek lélegzet-visszafojtva hallgatta és figyelte átszellemülten a kísérleteket. Az előadó ezt észrevehette, mert a végén megkérdezte, hogy: "Hát na mondd is meg, kisfiam, mi is az a Segner-kerék?" A gyerek még mindig a csodálat álomvilágában volt, és egy szót sem tudott kimondani. Otthon hallotta, amikor az édesapja mondja az édesanyjának, hogy: "Ebből a gyerekből nem lesz semmi." Alig, hogy az első gimnáziumba lép, a nagyon szeretett Debreceni Kollégiumába, édesapja meghal. Milyen mélyen hatott ez rá, nem lehet tudni, mert zárkózott természetű volt. A nála tíz évvel idősebb bátyja, József próbálta az apaszerepet vállalni. Elment az iskolába érdeklődni az öccse tanulmányai iránt. Amikor a tanár kinyitotta az osztálykönyvet és mutatta a színjeles osztályzatokat, becsukta, és azt mondta: "E gyerek miatt soha ne aggódjanak."

A kollégiumban első naptól kezdve Szabó Lőrinc mellett ült 8 éven át. Lőrinc nagyon előrehaladott volt a magyar és a külföldi irodalomban. Bay Zoltán a természettudományban és a matematikában jeleskedett. Ismereteiket állandóan kicserélték, megvitatták. Annyira nagy volt a tudásszomja, hogy mindig már előre elolvasta a következő órai leckéket. Így, amikor Pitagorasz tétele következett az órán, előzőleg a szünetben mesélte a gyerekeknek, hogy ezt már előtte egy Thales nevű görög is tudta. A tanár leadta az órát, és felszólított egy diákot, aki látszólag nem figyelt: "Mondd csak fiam, ki tudta ezt már Pitagorasz előtt?" A válasz: "Bay." Jót nevettek. A kollégiumban nagyon boldog volt, szívta magába a tudományt. Barátai is mind kitűnőek voltak. A fizikatanár jobbkeze lett. Zenét tanítottak neki külön, zongorát, majd csellót, hogy használhassák a zenekarban. Nyári szünidőben gyengéket korrepetált, és minden keresetét édesanyjának adta, aki nehezen élt szűk özvegyi nyugdíjából. Később az inflációs nyugdíj alig volt elég borravalónak a postásnak.

Itt állt egy kitűnően képzett diák pálya előtt. Mikor azt mondta, hogy fizikus akar lenni, sokan kinevették a családban. Lenézően kérdezték: "Olyan nyomorúságosan akarsz élni, mint XY fizikatanár?" Orvosi pályára akarták küldeni, hogy hozza rendbe a család anyagi helyzetét. A bölcs mama rögtön azt mondta: "Fiam, az leszel, ami Te akarsz lenni." Az is lett. Felvették az Eötvös Kollégiumba. De már javában zajlott az első világháború. Káposztaleves üresen volt a napi fő eledel. Olyan gyengék voltak, hogy ha felmentek a szobájukba, kimerülten lefeküdtek. Bátyja, József, zsadányi református lelkész, hetente küldött neki egy kenyeret. Ez tartotta benne a lelket. Állandóan kínozta az éhség. Akkor egyik kollégája azt mondta: "Minek kínlódni, rá kell gyújtani." Mint kezdő tanár, asszisztens, nyomorgott is eleget egy kis cselédszobában Budapesten. De kitartóan dolgozott és jó munkát végzett.

Így került ki Berlinbe doktorátus után, hogy ott folytathassa kísérleteit. Ott is kitartó ambícióval dolgozott. Mivel az utca zaja nagy volt, zavarta kísérleteit, éjjeleken át volt a laboratóriumban. Cigarettán és kávén élt. Levelekből láttam, hogy barátai aggódtak érte, sokszor bementek és hazacipelték pihenni és enni. De sikere volt és eredménye. Hívták Párizsba, marasztalták Berlinben. Ekkor jelent meg Berlinben Klebesberg miniszter, és kért egy német kandidátust az ottani professzortól a szegedi egyetemre. A professzor azt mondta, minek kell egy német, amikor itt van egy kitűnő magyar fizikus: Bay. Klebesberg miniszter személyesen kérte, Bay Zoltán adja be kérvényét a szegedi egyetemre, mert a megüresedett fizikai tanszéket ő fogja megkapni. Itt viszont sok nehézsége volt a régi gárdával, akik féltékenyek és irigyek voltak rá. Ami évekig itt tartotta, az Szent-Györgyi Alberttel ott szerzett barátsága volt. Itt is kinőtte magát és Aschner Lipót hívására a Tungsramhoz ment Újpestre, azzal a megállapodással, hogy sem az alapkutatást, sem a tanítást nem hagyja abba. Az ő tanácsára létesítették az Atomfizikai Tanszéket a Műegyetemen.

Kitűnő előadó volt, mindig a legújabb dolgokat tanította. Új felfedezések a fizikában alig láttak napvilágot, már a diákoknak beszélt róluk. Tömve is volt a terem állandóan. Nagyon nagy súlyt fektetett arra, hogy modern fizikát tanítson. Ő főleg Eötvös miatt iratkozott a Pázmány Tudományegyetemre, de már nem hallgathatta, mert hamarosan meghalt. Keserűen tapasztalta, hogy amit ott előadtak neki, az 50 évvel azelőtti fizika volt. Nem is járt be az órákra, csak a könyvtárban tanult. A Műegyetemen szép készülékeket állított össze a kutatásokhoz, de jött a háború és a katonák szétlőtték őket.

A német megszállás alatt átvette a Tungsram gyár műszaki vezetését. Ezt becsületből tette, mert lelke mélyén ő mindig kutató volt. Menteni akarta a magyar dolgozók kenyerét. Jöttek az oroszok, azokkal is hadakozott, a veszélyes élet folytatódott. Akkor is menteni akarta a dolgozók megélhetését és harcolt az oroszok gyári leszerelése ellen. Még árvízzel is küszködtek, Ladikon mentették a gépeket, iratokat. Aztán a nagy "felszabadulás" után jöttek a fenyegetések, vallatások. De az életet nem adta fel.

Rettenetes lelki küzdelme volt, hogy emigrációba menjen. De a körülmények napról napra bizonyították, el kell mennie a szeretett hazájából. Az Egyesült Államokba érkezve, több ajánlata volt. Nagy cégek csábították, Tudtam, és főleg ő, hogy ez nem lett volna szíve ügye. Azt hitte, a családot rövidíti meg, ha kevesebb pénzért tudományt csinál. Állítottam neki: nem fontos a pénz. Végre már csinálja ismét azt, amit Igazán szeret: fizikázzon. Így aztán a sok nehézség után végre nyugalmasabb élete kezdődött. Élvezte a csendes kertet és a barátságos környékünket. Sokszor mondta, hogy Balatonföldvárra emlékeztette. Otthonunk hamarosan a környékbeli magyarok találkozóhelye lett. Magyar zenés esteket adtunk. A malacbandában, amit ő nevezett így, zongorán játszott. A nagybőgős egy kardiológus volt, akinek előre leírta a kottát. A többi zenész fül után játszott: Magyar tudósoknak adtunk szállást, amikor az állam 5 dollárral engedte ki őket külföldre. Egy taxira nem volt elég. Nem felejtette el a magyar diákokat sem, mert amikor módjában állt, Voice of America interjú formában informálta őket az újabb dolgokról a tudományokban, főleg a fizikában. A legújabb magyar könyveket olvasta. Különösen boldog volt, ha kapott egy Németh László kötetet, amikor már engedélyezték a kiadásait. Az időt nagyon respektálta. Nem pocsékolta soha. Unta a banális dolgokat. Ezért a társaságot is, ha nem volt számára érdekes a társalgási téma. De ha valami problémán gondolkozott, elzárkózott minden mástól. Nagyon erősen tudott koncentrálni. Ha érdektelen dolgokat mondtak neki, azt kérdezte, hogy miért kell ezt neki tudnia? Amit akart, azt rendszerben elraktározta. Ezért soha nem volt problémája, hogy valami nem jutott eszébe. Utolsó napig kitűnő volt a memóriája. Mindig valami új dolgot csinált, még a ház körül is. Sorolhatnám. Nyáron esténként a kerti rózsalugasban lampionok alatt vacsoráztunk. Láttam sokszor, ha a vendégek egy hangyát láttak az asztalon, azt megölték. Ő csak arrébb seperte. Az embereknek mindig nagy bizalmat előlegezett. Egyik kollégája mondta nemrégen, hogy Bay Zoltán soha nem tévedett egyik munkatársa vagy szakember szakmabeli képességének megítélésében. Egyben nem volt jó emberismerő: több jót tételezett fel, mint kellett volna. De ha visszaéltek jóindulatával, az illető köddé változott előtte, és csak átnézett rajta, mint a levegőn.

Úgy, mint a mindennapi életben, a politikában is szerette az igazságot, a becsületet.

Nagy hívője volt annak, hogy az emberiség, ha lassan is, de előbbre halad minden szinten. Tehát javul. Abszolút önzetlen ember volt. Magára soha nem költött. Pénzt sem hordott a zsebében. Mondtam is neki, hogy rajta kívül csak Erzsébet királynénál nincsen pénz a mai világban. Rájöttem, hogy minél kultúráltabb valaki, minél többet tud és szép gondolatvilágban él, annál kisebb szüksége van a mindennapi általános kispolgári dolgokra.

Régen egyszer megkérdeztem, hogy szeretne-e dúsgazdag, milliomos lenni?

Azt válaszolta, hogy csak azért, hogy szabadon tudjon fizikázni. Mikor nyugdíjba ment, mindig tréfáltam vele, hogy milliomos, mert a hétnek hét napján fizikázott anélkül, hogy a mindennapi kenyérért kellett volna dolgoznia. Egy ilyen alkalommal mondta el egyik barátjától hallott kedvenc viccét. Kérdezik az új nyugdíjast, hogy hogyan érzi magát az új minőségében. Az illető azt válaszolta, hogy: "Jól, jól, de hiányolom a vakációmat."

Most abbahagyom az emlékezésemet, mert befejezni nagyon sokáig tartana...

_____________________

Elhangzott a Magyar Tudományos Akadémia Bay-centenáriumi ülésén, 2000. július 24-én.