Korai prólkozások

A reprodukció még a merénylet elõtt készült

A kép az 1800-as évek közepén került Milánóból Londonba. A mûvészettörténészek szerint Leonardo da Vinci az 1600-as évek elején rajzolta lenrongy papírra, amelynek nyolc rétegét állati eredetû ragasztó és keményítõ tartotta össze. Egy érzékeny analitikai módszerrel – pásztázó elektronmikroszkópiával – megállapították, hogy a rajz faszénnel és fehér krétával (kalcium-szulfáttal) készült. A papír az idõk folyamán egyre savasabbá, törékenyebbé válik, és elszínezõdik; a faszén és a kréta egy része lepereg. A XVIII. században, Angliába érkezése elõtt, már próbálkoztak a rajz restaurálásával. Eleinte faszenet és krétát, majd ólomfehér festéket és vízfestéket használtak. A papírt fakeretre feszített vászonra ragasztották – a kép összezsugorodott, megtördezett.

A papírkonzerváló szakemberek tanácsára a National Gallery a rajzot laminált (többrétegû) üveggel védte meg, és légkondicionált termben állította ki, ahol a fényforrásokat színtelen UV-szûrõvel fedték le.

A lövést követõen a múzeum fõrestaurátora, Martin Wyld, egy szakértõcsoportot kért fel a kár megállapítására és a mûkincs restaurálására. Bár az üveg megvédte a papírt a lövedéktõl,  a lövés ereje lyukat ütött az egyik belsõ üvegrétegben, s a szétrepülõ üvegpor áthatolt a papíron és a vásznon. Sok apró papírdarabka levált, néhány két rétegre hasadt. Körülbelül 150 mm hosszú felület rongálódott meg, a kép itt be is nyomódott.

Helyreállítás
A papírkonzerváló szakemberek nemcsak a lövés nyomát akarták eltüntetni, hanem az eredeti papír savasságát is igyekeztek mérsékelni. (A vizsgálatok szerint a papír nagyon savas volt, pH-ja csaknem 3-ra csökkent. A cellulózrostok hidrolízise kb. 5,5-nél kisebb pH-n felgyorsul, és a rostok felszakadása miatt a papír gyengévé, törékennyé válik.)

A képrõl sok fotó készült, hogy megállapítsák a meglazult, levált papírdarabkák helyét. Mindegyik darabkát megszámozták, és külön dobozba tették. A félig elsötétített szobában a képet száloptikával világították meg: az üvegtörmelék helyét a felcsillanó fény árulta el. Az üveget "porszívós" csipesszel távolították el.

Ezután következett a papír kisimítása. A legjobb módszert szimulációs kísérlettel – egy kriminalisztikai laboratórium segítségével – választották ki. Egy mesterségesen öregített papírt fakeretre erõsítettek és a merénylethez hasonlóan rálõttek az üvegen keresztül. A kísérletek alapján úgy döntöttek, hogy ultrahangos nedvesítõberendezéssel puhítják meg a rajzot. A restaurátorok a puha felületen apró, rozsdamentes lapáttal egyengették ki a lövés okozta torzulásokat. Az új helyükre került részeket porszívószerûen mûködõ eszközzel rögzítették.

A savasság csökkentése érdekében a papír mögötti vásznat finom, ír vászonnal és savtalanított, vízszívó, famentes papírral "bélelték". A vizsgálatok szerint az eredeti papír pH-ja 5,0-re nõtt.

A munka utolsó fázisában visszahelyezték a meglazult papírdarabokat. A vászon hátoldalát keményítõs ragasztóval kenték be. A papírdarabokat sebésztûvel és sebészcsipesszel tették a helyükre. A mûvelet végén csak 1 cm²-nyi hiányzott az eredeti papírból. A hiányt korabeli papírral pótolták. A XVIII. századi restauráció ráncait hígított búzakeményítõs ragasztó befecskendezésével igyekeztek kisimítani. A képet a következõ 75–100 évben nem kell a szakembereknek újra a kezükbe venniük.