Természet Világa, 127. évfolyam, 3. szám, 1996


SCHILLER RÓBERT

A nyelv hatalma

Nem nagyon szeretjük a jelölésekrôl és a nevezéktanról folytatott vitákat. Én legálább mindig úgy érzem, hogy fecséreljük az idônket, ha arról beszélünk, hogy a dielektromos állandót nem helyesebb-e relatív permittivitásnak nevezni, és mi az alkalmasabb jele, e vagy k. Nem a szavakon múlik – gondoljuk –, hanem a fogalmakon, és ha egyszer a fogalmaink tiszták, ugyan egymindegy, hogy milyen névvel hívjuk elô ôket, milyen betûvel jelöljük a képletekben. Amely kifakadásban talán csak azt a megszorítást kellene észrevennünk, hogy: amennyiben tiszták.

Errôl szól Marco Beretta [1] könyve, amely kissé félrevezetô címe szerint (talán, hogy a felvilágosodás szóval játsszék) mintha az anyag megvilágosodásáról beszélne, és csak az alcíme árulja el, hogy arról a háromszáz évrôl van benne szó, amely alatt a kémia tudományának sikerült meghatároznia önmagát. Nem szokásos kémiatörténet ez. Persze arról olvashatunk, hogy hogyan bontakozik ki az alkímiából a felvilágosodás kémiája; milyen út vezetett Agricola idejétôl és Paracelsus gondolkodásától Lavoisier-ig; vagyis onnan, ahol még a forrást is alig látni, a széles folyóig. A könyv azonban nem a felfedezések jól ismert története. Ez a vegyészek nyelvének, nevezéktanának, jelképrendszerének a története.

Mintha szótárakkal kezdôdött volna a dolog. Az ábrán egy 1701-ben Nürnbergben kiadott monográfiából, J. C. Sommerhoff Lexicon Pharmaceutico-chymicum címû összefoglalójából származó lap [részletei]. Magyarázatokat tartalmaz: alkimista szimbólumoknak mondja meg a becsületes latin nevét. A lap tetején az antimon áll, az alján az aurum potabile – iható arany után rögtön az autumnus szó, vagyis az ôsz. Ez utóbbit ma nehezen tudnánk elhelyezni a kémia valamelyik diszciplínájában. Ez talán nem olyan fontos. Érdekesebb azt észrevennünk, hogy egy névnek több, néha nagyon sok szimbólum felel meg. Fontos anyagok neve mellett nagyon. sokféle rajz áll, a kevésbé lényegesek mellett csak egy vagy kettô. A salétrom (NaN03) oldatához egy rajz tartozik. Az alkimista mûveletekben fontos szerepet játszó antimont és arzént, vagy éppen magát az aranyat közel negyven szimbólum jelöli. Hiszen még az esôvíznek is négy jel jut.

No most ez mai felfogásunk szerint kétszeresen is meglepô. Elôször is elvárnánk, hogy némi következetesség legyen egy jelrendszerben. Másodszor pedig azt hinnénk, hogy minél fontosabb valami, annál egyértelmûbb, annál általánosabban elfogadott a jele. Hát nem! Az alkimista annál több jelet talál ki valamire, minél lényegesebb neki az a valami, akár anyagról, akár mûveletrôl van szó.

Árulkodó dolog az ilyen szótár. Tudniillik nem szabad azt hinnünk, hogy az alkimista mind olyan buta ember volt, hogy nem tudta magát egyértelmû világossággal kifejezni. Ellenkezôleg: olyan eszes ember volt, hogy tudta, célját, a nagy magiszteriumot, nem érheti el a józanság, a ráció, az egyértelmû világosság útján. Ezek a jelek nem az anyagok leírására, fogalmi meghatározására törekedtek. Ellenkezôleg: mágikus szimbólumok voltak. Minél fontosabb volt egy anyag, azt annál többet vizsgálták, minél többet vizsgálták, annál rejtélyesebbnek találták, egyre inkább arra kényszerültek, hogy a gondolkodás irracionális eszközeihez folyamodjanak.

(A tudattalan énjükkel harcoltak, mondja Jung, volt mit eltitkolni saját maguk elôl, azért ez a zavarosság – ez az okfejtés azonban talán nem tartozik most ránk.)

Annyi mindenesetre kétségtelen, hogy amikor a 17. század közepétôl kezdve azok a tudósok, akiket ma a tudományos kémia megteremtôinek tartunk, értelmezni és bírálni kezdték az alkimista elôdöket, nem az elôdök célját, nem is laboratóriumi gyakorlatát kifogásolták (az egyiket többnyire elérhetônek tartották, az utóbbinál meg egyelôre nem nagyon tudtak jobbat), hanem a nyelv és a fogalmak zavaros, következetlen használatát vetették el. A svéd Bergman, a francia Marquer a 18. század közepén már mélyen lenézik ezt a nyelvet: " ... a kémia okkult és misztikus tudománnyá lett, szóvirágokkal és hasonlatokkal élnek itt, kifejezései metaforák, minden axióma egy-egy rejtély, röviden, az alkímia nyelvét igazán szólva nem nevezhetjük másnak, mint zavaros és érthetetlen mûnyelvnek." De hát már száz évvel korábban Boyle is azt írta, hogy az alkimista szövegek olyanok, mint az alkimista kemencék: vegyesen vetnek lángot és füstöt.

Nincsen itt egyáltalán szó arról, hogy lehet-e a nemtelen fémeket nemesíteni, lehet-e aranyat csinálni. A fogalmak, tehát a nyelv kijózanításához kellett látnia annak, aki tudománnyá akarta tenni a kémiát. Volt, aki új jelöléseket talált ki. Volt, aki megtartotta az alkimista szimbólumok egyikét-másikát (hiszen természetesen nem a grafikai megjelenítés volt a kérdés), de szigorúan ügyelt arra, hogy jel és tárgy egyértelmûen legyen egymáshoz rendelhetô. A mágikus szimbólumokat teljes tudatossággal alakították egy szakmai gyorsírás karaktereivé.

El kell egy kicsit rontanom ezt a szép intellektuális történetet. A kémiai jeleket ugyanis szerették volna egyre inkább algebrai jelekként felfogni. A vegyi kölcsönhatásokat kvantifikálni akarták. A kor nagy szava a vegyrokonság, az affinitás volt. Olyan fontos és elterjedt fogalom volt ez, hogy irodalmi jelképnek is megtette: német neve Wahlverwandschaft – Goethe nyugodtan választhatta ezt regénycímül, az olvasótól el lehetett várni, hogy megérti a szerzôi utalást (amit az óvatos Goethe a biztonság kedvéért egy ismeretterjesztô fejezettel is megerôsített). Az eltérô affinitásokat olyan lényeges kémiai jelenségnek tartották, hogy elkerülhetetlennek érezték a kvantifikálásukat. Számokat rendeltek egyes anyagpárok közti aflinitásokhoz: "nagy" affinitáshoz nagyot, "kicsihez" kicsit. Csak éppen mérni nem tudtak semmit, ezért a számokat teljesen önkényesen választották meg; így a szabatosságra és matematizálásra való nagy törekvésükben nem jártak el kevésbé mágikus módon, mint megvetett alkimista ôseik. Épp csak a fétis változott.

Lavoisier nagyságát, egyebek mellett, az is bizonyítja, hogy jóllehet ô is elindult a kémiai matematizálásának az útján, elég hamar elhagyta ezeket a jelöléseket, és visszatért a puszta szavakkal való, kvalitatív leírásokhoz. Felismerte, hogy ez a tudomány nem tart még ott, hogy a mechanikáéhoz hasonló egzaktságra aspiráljon.

A történet egyébként, azt hiszem, nem ezekrôl a részletekrôl szól. A kémia birtokbavétele azon múlt, hogy helyes, tehát igaz elnevezéseket találnak-e az anyagokra és jelenségekre. Nem mágikus értelemben igazakat, olyanokat, amelyeket szubjektív analógiák al.apján véltek felismerni, hanem racionálisan helyeseket, amelyek mindig és mindenkinek ugyanazt jelentik.

A természetet az ember mindig úgy veszi birtokába, hogy helyes nevén nevezni azt, amit megismer. Mint Vörösmarty Délszigetében a partra vetôdött gyermek, aki úgy lesz a vadállatok urává, hogy hangabokorból lett sípjával megszólítja ôket.


IRODALOM

[1] Marco Beretta: The Enlightment of Matter. The Definition of Chemistry from Agricola to Lavoisier, Science History Publications/USA, Canton, MA, 1993.


Vissza a kémiatörténeti lapokhoz http://www.kfki.hu/chemonet/
http://www.ch.bme.hu/chemonet/