James Clerk Maxwell
(1831-1879)

Molekulák

Elôadás a British Association elôtt
Nature 8, 437-441 (1873)
 

[David M. Knight, ed., Classical scientific papers—Chemistry (New York: American Elsevier, 1968)]


Az atom olyan test, amelyet nem lehet kettι vαgni. A molekula egy adott anyagnak a lehetô legkisebb része. Senki sem látott, senki sem fogott meg soha egyetlen molekulát. A molekulák tanulmányozása ezért azokhoz a tudományágakhoz tartozik, amelyek érzékszerveink számára láthatatlan, érzékelhetetlen dolgokkal foglalkoznak és nem vethetôk alá közvetlen kísérleteknek.

Az emberi elme számos nehéz kérdéssel hozza magát zavarba. Végtelen-e az ûr, és ha igen, milyen értelemben? Végtelen kiterjedésû-e az anyagi világ, és ezen a terjedelmen belül minden helyet egyenlô mértékben tölt-e ki az anyag? Léteznek-e az atomok, vagy az anyag végtelenül osztható?

Az ilyen típusú kérdések mindig vita tárgyát képezték, mióta az ember gondolkozik, és amint képességeink birtokába jutunk, ugyanezek a régi kérdések mindannyiunk számára vadonatúj problémákként tûnnek elô. Ugyanolyan fontos részét képezik a tudománynak a XIX. században, mint az idôszámításunk elôtti V. században.

Nem sokat tudunk arról, hogy milyen volt a tudományos közélet Trákiában huszonkét évszázaddal ezelôtt, vagy milyen módon terjedt el a fizikai kutatás iránti érdeklôdés. De abban az idôben éltek olyan emberek, akik akkora lelkesedéssel szentelték életüket a megismerésnek, amely méltó a British Association legkiválóbbjaihoz, és Démokritosz elôadásai, amelyekbôl az abderaiak megismerhették az atomelméletet, nemcsak dicsôséget hoztak, hanem aranyat is – annyit, amennyire még Amerikában is alig akad példa.

Egy másik kitûnô filozófus, az elsôsorban Szókratész tanáraként számon tartott Anaxagorasz tette a legnagyobb szolgálatot az atomelméletnek, amelyet Démokritosz atomelméletének megfogalmazása után tehettek. Anaxagorasz elmélete valójában Démokritosz elméletének szöges ellentéte; az egyik elmélet igaz vagy hamis volta a másik hamis vagy igaz voltát vonja maga után. Azt a kérdést, hogy léteznek-e atomok vagy sem, a két ókori filozófus elmélete alapján vethetjük fel a legszemléletesebben ezen az estén.

Vegyünk egy anyagot, mondjuk egy csepp vizet, és vizsgáljuk meg tulajdonságait. Mint minden anyag, amellyel valaha is dolgunk volt, tovább osztható. Osszuk ketté, és mindkét rész láthatóan megtartja az eredeti csepp tulajdonságait. A részek – abszolút méretüktôl eltekintve – minden tekintetben hasonlóak az egészhez.

Ismételjük az osztási folyamatot addig, amíg a részek kicsinységük folytán érzékelhetetlenné, kezelhetetlenné nem válnak. Még most sincs kétségünk afelôl, hogy az osztást tovább folytathatnánk, ha az érzékszerveink pontosabbak, eszközeink érzékenyebbek volnának. Eddig mindannyian egyetértettünk, de most fogalmazódik meg a következô kérdés: ismételhetjük-e ezt az osztást a végtelenségig?

Démokritosz és az atomelmélet hívei szerint nemmel kell válaszolnunk. Bizonyos számú osztás után a csepp számos olyan részre hullana szét, amely nem osztható tovább. El kellene érkeznünk – képzeletben – az atomhoz, amely, ahogy a neve is jelzi, nem vágható ketté. Ez Démokritosz, Epikurosz, Lucretius – és hozzátehetem, az Önök elôadójának – felfogása az atomról.

Ám Anaxagorasz szerint azok a részek, amelyek a cseppbôl osztásokkal keletkeztek, minden tekintetben hasonlók az egész csepphez, a test puszta méretének semmi köze az anyag természetéhez. Ha tehát az egész csepp osztható, a részei is azok, vég nélkül, a legkisebb darabkákig.

Anaxagorasz elméletének az a lényege, hogy egy test részei minden tekintetben hasonlítanak az egészhez. Ezért a teóriát a homoiomereia elméletének nevezték. Anaxagorasz természetesen nem terjesztette ki elméletét az élôlényekre, például az emberekre és az állatokra, de fenntartotta a homogénnek tûnô szervetlen anyagok esetében, és véleménye szerint az általános emberi tapasztalat bizonyítja, hogy mindenen anyagi test – kivétel nélkül – osztható.

Az atomok és a homogenitás elmélete tehát ellentmond egymásnak.

Most azonban át kell térnünk a molekulákra. A molekula új szó, jelentése a modern kémiához kapcsolódik.

Egy csepp víz – hogy az elôzô példához visszatérjünk – bizonyos számú hasonló részecskére osztható, de többre nem. A mai vegyész ezeket vízmolekuláknak nevezi. De ezek semmiképpen sem atomok, mert két különbözô anyagból, oxigénbôl és hidrogénbôl állnak; s a molekula megfelelô módszerrel két további részre osztható, az egyik oxigénbôl, a másik hidrogénbôl áll. Az elfogadott elmélet értelmében minden vízmolekulában két molekula hidrogén és egy molekula oxigén van. Nem kísérlem meg eldönteni, hogy vajon ezek az elemi atomok-e vagy sem.

Most megnézzük, miben különbözik a molekula az atomtól.

Az anyag molekulája parányi test. Nagyszámú hasonló molekula együtt alkotja az anyagot, ha azonban a molekula bármelyik részét eltávolítjuk, a többi, hasonlóan kezelt molekulával együtt már nem alkotná az eredeti anyagot.

Minden egyszerû vagy összetett anyagnak saját molekulája van. A molekula részei egy másik anyag vagy más anyagok molekulái. Az atom – ha van ilyen – az elemi anyag molekulája. Mivel nem minden molekula atom, de minden atom molekula, a molekula szót az általánosabb értelemben használom.

Nem rabolom az Önök idejét a különféle anyagok molekuláira vonatkozó modern kémiai elméletek ismertetésével. Nem egy-egy molekula, hanem általában a molekulák természete iránti érdeklôdésem bátorít fel arra, hogy Önök elôtt beszéljek. És nem azért, mert történetesen vegyészek, fizikusok vagy más olyan szakemberek vagyunk, akiket az anyagi létnek ez a központi kérdése foglalkoztat, hanem azért, mert mindannyian egy olyan fajhoz tartozunk, amely késztetést érez arra, hogy a dolgok természetét egyre mélyebben ismerje meg.

Azt tapasztaljuk, hogy – csakúgy, mint a legelsô fizikai fejtegetések idején – minden fizikai kutatás ugyanahhoz a ponthoz tart, és minden kutató, aki elôretekint abba a homályos tartományba, amely felé a felfedezés ösvénye vezeti, ugyanazt a képet látja – a maga módján.

Van, aki az atomot anyagi pontnak véli, amelyet erôk vesznek körül. Más nem az erôket képzeli maga elé, hanem az áthatolhatatlanság puszta és tökéletes keménységét.

Bár sok szemlélôdônek kell bevallania – amint a kép a felfoghatatlanul kicsi menedékének mélyére hátrál –, hogy ez a kutatás nem rá vár, s noha a filozófusok minden korban arra buzdították egymást, hogy hasznosabb és elérhetôbb cél felé tereljék gondolataikat, a tudomány hajnalától a mai napig minden generáció hozzátett valamit legkiválóbb elméi révén az atom megismeréséhez.

Ma este az a feladatunk, hogy a molekulák kutatásáról szóljunk és minden olyan határozott információt Önök elé tárjunk, amelyet magukról a molekulákról kaptunk. A régi atomelmélet, amelyet Lucretius írt le és korunkban újjáéledt, azt állítja, hogy a molekulák mozgó testek még akkor is, ha maga az anyag nyugodni látszik. Szilárd testek esetében ez a molekuláris mozgás olyan szûk tartományra szorítkozik, hogy még legjobb mikroszkópjainkkal sem tudjuk kimutatni a molekulák helyváltoztatását. A folyadékokban és a gázokban azonban a molekulák nem kényszerülnek határozott korlátok közé, mindenhová eljuthatnak az anyagban még akkor is, ha az anyagot semmilyen látható mozgás nem zavarja meg.

Ez a gázokban, folyadékokban és néhány szilárd anyagban lejátszódó, úgynevezett diffúziós folyamat kísérletnek vethetô alá, s a molekulák mozgásának egyik legmeggyôzôbb bizonyítéka.

A molekulák kutatásának legújabb eredményei abból a vizsgálatból származnak, amely a szilárd test és a molekulák közötti ütközés mechanikai hatását elemzi. Természetesen ezek a repülô molekulák bármibe beleütköznek, amit közéjük helyeznek. Az egymást állandóan követô ütközések idézik elô – elméletünk szerint – azt, amit a levegô és a többi gáz nyomásának neveznek.

Ez a magyarázat valószínûleg Daniel Bernoulli fejében fordult meg elôször, de neki még nem álltak rendelkezésre azok az eszközök, amelyekkel ma már igazolni tudjuk az elméletet. Ugyanezt a teóriát fogalmazta meg késôbb a genfi Lesage, ô azonban fôként annak szentelte munkáját, hogy a gravitációt az atomok ütközésével magyarázza. Ezután Herapath terjesztette ki az elméletet gázokra "Matematikai fizika" címû, 1847-ben publikált könyvében, és Dr. Joule – akinek távollétét mindannyian sajnáljuk – számította ki a hidrogénmolekulák sebességét.

Az elmélet további fejlôdése általános vélemény szerint Krönig dolgozatával kezdôdött, amely azonban, véleményem szerint, semmi többletet nem tartalmaz a korábbiakhoz képest. De felhívhatta Clausius professzor figyelmét a tárgyra, és az azóta elért eredmények nagy részét neki köszönhetjük.

Mindannyian tudjuk, hogy az edénybe zárt levegô vagy bármely más gáz nyomást fejt ki az edény falaira és minden olyan test felületére, amelyet az edénybe helyezünk. A kinetikus elmélet szerint ez a nyomás teljes mértékben abból származik, hogy a molekulák ezeknek a felületeknek ütköznek, s így olyan gyors egymásutánban adnak át nekik impulzussorozatot, hogy a hatás nem különböztethetô meg a folytonos nyomás hatásától.

Ha a molekulák sebessége adott és a számuk változó, akkor – mivel minden molekula átlagosan ugyanannyiszor, ugyanolyan nagyságú impulzusssal ütközik az edény falába – minden molekula azonos mértékben járul hozzá a teljes nyomáshoz. Ezért adott méretû edényben a nyomás arányos az edényben levô molekulák számával, vagyis a gáz mennyiségével.

Ez a teljes dinamikai magyarázata annak a Robert Boyle által felfedezett jelenségnek, hogy a levegô nyomása arányos a sûrûségével. Az elméletbôl az is következik, hogy ha különbözô mennyiségû gázokat zárnak be egy edénybe, mindegyik adag a többitôl függetlenül hozza létre a saját nyomását – akár ugyanabból a gázból származnak az adagok, akár nem.

Tegyük fel, hogy a molekulák sebessége megnô. Most minden molekula többször ütközik az edény falaiba egy másodpercen belül, de emellett minden ütközés impulzusa is hasonló arányban nô, ezért az egyes molekulák mozgásából származó nyomás a sebesség négyzetével változik. A sebességnégyzet növekedése – elméletünk szerint – hômérséklet-emelkedésnek felel meg, s ezzel meg tudjuk magyarázni a gáz felmelegedését és a Charles által felfedezett törvényt, amely szerint adott hômérsékleti értékek között minden gáz azonos arányban tágul.

A dinamikus elmélet azt is elárulja, hogy mi történik, ha különbözô tömegû molekulák ütköznek egymással. A nagyobbak lassabban mozognak majd, mint a kisebbek, így átlagosan minden molekulának – akár kicsi, akár nagy – ugyanakkora lesz a mozgási energiája.

Ennek a dinamikus elméletnek a bizonyítását, amelyet én dolgoztam ki elsôként, nemrégiben Dr. Ludwig Boltzmann fejlesztette tovább és tökéletesítette. Az elméletnek az a legfontosabb következménye, hogy standard hômérsékleten és nyomáson minden gáz egy köbcentiméterében azonos számú molekula van. Ez a gázok ekvivalens térfogataira vonatkozó Gay-Lussac-törvény dinamikai magyarázata. Most azonban bele kell mélyednünk a részletekbe, és kiszámítjuk a hidrogénmolekula sebességét.

Egy köbcentiméter hidrogén az olvadó jég hômérsékletén és egy atmoszféra nyomáson 0,00008954 gramm. Azt kell megtalálnunk, hogy ennek a kis tömegnek mekkora sebességgel kell mozognia (mindegy, hogy önmagában vagy a többiekkel együtt), hogy az egy köbcentiméteres kocka oldalaira a mért nyomást fejtse ki. A számítást Dr. Joule végezte el elsôként. Az eredmény 1859 méter/másodperc – igazán nagy sebesség, a tüzérségi gyakorlatban elôforduló összes sebességnél nagyobb. A többi gáz sebessége kisebb, amint a táblázat mutatja, de a puskagolyókénál mindegyik nagyobb.

Képzeljük csak el, hogy ebben a teremben a levegô molekulái körülbelül tizenhét mérföld/perces sebességgel röpködnek minden irányban.

Ha ezek a molekulák ugyanabba az irányba repülnének, tizenhét mérföld/perc [kb. 1600 km/óra] sebességû szelet idéznének elô. Ezt a sebességet csak egy ágyú torkolatából kiáramló szél közelíti meg. Hogyan maradunk akkor állva? Csak úgy, hogy a molekulák különbözô irányokban röpködnek, és a hátunkba ütközô molekulák miatt tudunk ellenállni a szembôl érkezô viharnak. Ha a molekulák bombázása akár egyetlen pillanatra abbamaradna, ereink megduzzadnának, leheletünk elhagyna, szó szerint kilehelnénk a lelkünket. De a molekulák nemcsak belénk és a terem falaiba ütköznek. Ha figyelembe vesszük, milyen óriási a számuk, és hogy minden lehetséges irányban röpködnek, rájövünk, hogy nem kerülhetik el az egymással való ütközést. Minden egyes alkalommal, amikor két molekula ütközik, mindkettô pályája megváltozik, és a molekulák új irányban folytatják útjukat. A molekula útvonala tehát folyton változik, ezért a nagy sebesség ellenére is hosszú idôbe telhet, amíg a molekula nagy távolságra kerül kiindulási pontjától.

Itt áll egy ammóniát tartalmazó palack. Az ammónia gáz, a szagáról ismerhetô fel. Molekuláinak sebesége 600 méter/másodperc. Ha útvonalukat nem szakítaná meg a terem levegômolekuláival való szüntelen ütközés, még a legtávolabbi galérián is mindenki érezte volna az ammóniaszagot, mielôtt a gáz nevét kiejtettem volna. Ehelyett azonban az ammóniamolekulákat annyit taszigálják a levegô molekulái, hogy erre-arra repülnek. Az ammónia szaga mégis kezd érezhetôvé válni a palack közelében. A gáz átdiffundál a levegôn, bár ez a folyamat lassú. Ha a terem minden nyílását légmentesen lezárnánk, s néhány hétre mindent magára hagynánk, az ammónia egyenletesen elkeveredne a levegô minden alkotórészével a teremben.

Azt a jelenséget, hogy a gázok átdiffundálnak egymáson, elôször Priestley figyelte meg. Dalton mutatta meg, hogy a folyamat az egymásba diffundáló gázok közötti kémiai hatásoktól függetlenül játszódik le. Graham, aki kifejezetten olyan jelenségeket vizsgált, amelyek fényt deríthetnek a molekuláris mozgásra, gondosan tanulmányozta a diffúziót, és elsôként jutott olyan eredményekhez, amelyekbôl a diffúzió sebessége kiszámítható.

Nemrégiben a bécsi Loschmidt professzor mérte meg nagy pontossággal két egymásba diffundáló gáz diffúziós sebességét.

A két gázt két hasonló függôleges csôbe helyezte, a könnyebbet a nehezebb fölé, hogy elkerülje az áramok kialakulását. Ezután kinyitotta a két csô közötti tolózárat. Körülbelül egy órára magukra hagyta a gázokat, majd visszatolta a zárat, és megmérte, mennyi gáz diffundált bele a másikba.

Mivel a gázok általában láthatatlanok, két olyan gázzal mutatom be a gázdiffúziót – az ammóniával és a sósavval –, amelyek egymással találkozva szilárd terméket képeznek. A könnyebb ammónia a sósavgáz fölött van, köztük levegôréteg helyezkedik el, de hamarosan látni fogják, hogy a gázok a levegôrétegen átdiffundálnak, és találkozásukkor fehér füstfelhôt hoznak létre. A folyamat során semmilyen áramlás és semmilyen más mozgás nem észlelhetô. Az edény minden része olyan nyugodtnak látszik, mint a puszta levegôt tartalmazó üveg.

Elméletünk szerint azonban a nyugalomban tartott levegôben is ugyanolyan mozgás játszódik le, mint az egymásba diffundáló gázokban. Annyi a különbség mindössze, hogy a vándorló molekulákat könnyebben nyomon követhetjük, ha különböznek azoktól a molekuláktól, amelyek között diffundálnak.

Ha el szeretnénk képzelni, mi játszódik le a nyugalomban hagyott levegô molekulái között, figyeljünk meg egy méhrajt, amikor minden egyes méh izgatottan ide-oda röpköd, miközben a raj egésze nyugalomban marad vagy lassan száll a levegôben.

Egyes évszakokban a méhrajok messzire is elröpülnek. A méhészek, hogy azonosíthassák méheiket, ha mások földjén találják meg ôket, néha több marék lisztet szórnak a rajra. Képzeljük most el, hogy a repülô rajra szórt liszt csak azokat a méheket "fehéríti ki", amelyek éppen a raj alsó felében vannak; a raj fölsô felében tartózkodó méhekre nem kerül liszt.

Ha a méhek továbbra is szabálytalanul röpködnek ide-oda, egyre több lisztes méh kerül a raj fölsô részébe, végül egyenletesen oszlanak el az egész rajban. De a diffúziót nem az idézi elô, hogy a méhek liszttel vannak jelölve, hanem az, hogy röpködnek. A megjelölés csak egyes méhek azonosítására szolgál.

A levegô adott számú molekuláját nem jelölhetjük meg, hogy nyomon kövessük ôket a diffúzió során, de felismerhetjük azokat a tulajdonságaikat, amelyekkel bizonyítékot szerezhetünk diffúziójukról.

Ha például egy vízszintes levegôréteg vízszintesen mozog, azok a molekulák, amelyek a réteg fölötti és a réteg alatti molekulák közé diffundálnak ki a rétegbôl, magukkal viszik vízszintes mozgásukat, így mozgást adnak át a szomszédos rétegeknek, miközben azok, amelyek a szomszédos rétegekbôl diffundálnak a mozgó rétegbe, nyugalomra késztetik a mozgó réteget. A rétegek közötti hatás többé-kevésbé olyan, mint a két súrlódó felület közötti hatás, amikor az egyik felület csúszik a másikon. A szilárd testek között fellépô jelenséget súrlódásnak nevezzük; folyadékok esetében belsô súrlódásnak vagy viszkozitásnak hívjuk.

Valójában ez is a diffúzió egyik fajtája – az impulzus oldalirányú diffúziója, mértéke kiszámítható az elôzô, az anyag diffúziójára kapott mérési adatokból. Különbözô gázok viszkozitásának relatív értékét Graham határozta meg hosszú, szûk csöveken át párolgó gázok vizsgálatából, az abszolút értékeket Oscar Meyer és magam számítottuk ki rezgô korongokkal végzett kísérletek alapján.

A nyugalomban hagyott levegôben úgy is nyomon követhetjük a molekulák diffúzióját, hogy egy edényben felmelegítjük a fölsô levegôréteget, s megfigyeljük, milyen sebességgel adódik át a hô az alsó rétegnek. Valójában egy harmadik fajta diffúzióval van most dolgunk – az energia diffúziójával. Azt a sebességet, amellyel a folyamatnak végbe kell mennie, kísérleti viszkozitásadatokból számították ki, mielôtt bármilyen közvetlen hôvezetési kísérletet végeztek volna. A bécsi Stefan professzor nemrégiben határozta meg nagyon érzékeny módszerrel a levegô vezetôképességét, és azt mondja, hogy eredménye kitûnô egyezést mutat az elmélet által jósolt értékkel.

Mindhárom diffúziót – az anyag, az impulzus és az energia diffúzióját – a molekulák mozgása hordozza. Minél nagyobb a molekulák sebessége és minél messzebbre jutnak, mielôtt a többi molekulával lejátszódó ütközés megváltoztatná pályájukat, annál gyorsabb a diffúzió. Most már ismerjük a molekulák sebességét, így a diffúziós kísérletekbôl megállapíthatjuk, hogy átlagosan milyen messzire jut egy molekula anélkül, hogy egy másikkal ütközne. A bonni Clausisus professzor, aki elôször adott pontos képet a molekulák keveredésekor lejátszódó mozgásról, ezt a távolságot a molekula átlagos úthosszának nevezi. Loschmidt professzor diffúziós kísérletei alapján kiszámítottam négy, jól ismert gáz molekuláinak átlagos úthosszát. Azt a távolságot, amelyet a molekula két ütközés között tesz meg, a táblázatban tüntettem fel. Ez nagyon kis távolság, mikroszkóppal sem érzékelhetjük. Nagyjából a fény hullámhosszának tizedrésze, a hullámhosszról pedig tudjuk, hogy nagyon kicsi. Ezen a rövid távolságon a gyors molekulák természetesen nagyon rövid idôt töltenek. Kiszámítottam, hányszor kell egy molekulának másodpercenként ütköznie. Az eredmény: több ezer millió; az adatokat a táblázatban adtam meg. Nem csoda, hogy még a leggyorsabb molekula sem jut messzire, ha pályája másodpercenként több ezer milliószor teljesen megváltozik.

A háromféle diffúzió folyadékokban is lejátszódik, de a sebességük közötti kapcsolat nem olyan egyszerû, mint a gázok esetében. A folyadékok dinamikus elméletérôl kevesebbet tudunk, mint a gázokéról. A gázok és a folyadékok között az lehet a fô különbség, hogy a gázban minden molekula idejének nagyobbik részét a szabad út megtételével tölti, és nagyon kevés idejét veszi igénybe a többi molekulával való találkozás, míg a folyadékban a molekulának alig van szabad úthossza, és mindig a többi molekulával való közeli találkozás állapotában van.

Ezért a folyadékban a diffúziós mozgás terjedése a molekulák között sokkal gyorsabb, mint maguknak a molekuláknak a diffúziója. Ugyanezért lehet gyorsabban továbbítani egy levelet a sûrû tömegben kézrôl kézre adva, mint küldönccel, akinek át kell verekednie magát a tömegen. Ennek az üvegnek az alján réz-szulfát oldat van, a fölsô részén tiszta víz. Péntek óta áll itt. Láthatják, milyen kevéssé diffundált bele a kék folyadék a fönti vízbe. A cukoroldat diffúzióját Voit vizsgálta nagy gonddal. Ha az eredményeit összehasonlítjuk Loschmidt gázokra kapott adataival, azt találjuk, hogy ahhoz a diffúzióhoz, amely a gázokban egy másodperc lezajlik, a folyadékokban egy nap szükséges.

Az impulzus diffúziójának sebessége is lassabb a folyadékokban, mint a gázokban, de a lassulás mértéke távolról sem ekkora. Ugyanakkora mozgásmennyiség körülbelöl tízszer lassabban terjed a vízben, mint a levegôben. Önök is meggyôzôdhetnek errôl, ha megkeverem ezt a két edényt; az egyikben víz van, a másikban levegô. A hômérséklet-emelkedés terjedésének különbsége még kisebb a folyadékban és a gázban.

A szilárd testekben a molekulák mozgásban vannak ugyan, de mozgásuk nagyon szûk határok közé korlátozódik. Ezért szilárd testekben nem játszódik le anyagdiffúzió, de az impulzus- és energiadiffúzió könnyedén végbemegy. Egyes folyadékok mégis átdiffundálhatnak a kolloid állapotú szilárd anyagokon, például a zselén és a gumin, a hidrogén pedig átjuthat a vason és a palládiumon.


Folytatás


Molekulák adatai


Hidrogén Oxigén Szénoxid 
(szén-monoxid)
Szénsav 
(szén-dioxid)
A molekula tömege (hidrogén = 1) 1 16 14 22 
I. csoport Sebesség (négyzetes átlag), m/s, 0 oC-on 1859 465 497 396 
Közepes úthossz, tized méter 965 560 482 379 
II. csoport Másodpercenkénti ütközések, (millió) 17750 7646 9489 9720 
Átmérô, tized méter 5.8 7.6 8.3 9.3 
III. csoport Tömeg, huszonötöd gramm 46 736 644 1012 



Diffúziós adatok (centiméter)2/másodpercben

Számított Mért
H & O 0.7086 0.7214 Anyagdiffúzió, Loschmidt
H & CO 0.6519 0.6422 "
H & CO2 0.5575 0.5558 "
O & CO 0.1807 0.1802 "
O & CO2 0.1427 0.1409 "
CO & CO2 0.1386 0.1406 "
H 1.2990 1.49 Impulzusdiffúzió, Graham és Meyer
O 0.1884 0.213 "
CO 0.1748 0.212 "
CO2 0.1087 0.117 "
Levegô 0.256 Hômérséklet-diffúzió, Stefan
Réz 1.077 "
Vas 0.183 "
Nádcukor vízben 0.00000365 Voit 
Egy nap alatti diffúzió 0.3144
Só vízben 0.00000116 Fick



 
Vissza http://www.kfki.hu/chemonet/ 
http://www.ch.bme.hu/chemonet/