Szabadváry Ferenc

Kis történeti áttekintés a környezeti ártalmakról

A Magyar Tudományos Akadémián 1998. május 7-én rendezték meg A modern élet kockázatai, a kockázat csökkentésének és elhárításának lehetôségei címû ülést, amelynek bevezetô elôadását Szabadváry Ferenc tartotta. Az alábbiakban az elôadás írott változata olvasható.


Nem egyszerû feladat a környezetrombolás, helyesebben a természetrombolás történetérôl szólni. Azért nem használom szívesen a környezetrombolás szót, mert az egy fiatal – talán félévszázados – kifejezés, valamikor a háború után tûnt fel elôször, s úgy érzem, kissé csökkenti a dolgok jelentôségét, hiszen a környezet kisebb, mint a természet. A természetrombolás pedig bizony azóta létezik, amióta az ember feltûnt ezen a jól kialakított Földgolyón. Hogy létezni tudjon, szükségszerûen a természetbôl kellett ennek szükségleteit biztosítani.

Persze ez sokáig nem okozott problémát: nagy volt a természet és kevés az ember. A fáknál, erdônél tûnt fel elôször a baj. Hiszen rengeteg fára volt szükség már az ókor és a középkor folyamán is, az építkezésekhez, a tüzeléshez, a faszénkészítéshez, továbbá a kereskedelemhez és kiváltképpen a hajózáshoz. A velencei köztársaság hajóépítôi például Dalmácia erdôit annyira kiirtották, hogy máig is kopár a Karszt, az egykori magyar tengerpart. Ennek szomorú tapasztalatai késztették a köztársaságot, hogy a XV. században megtiltsa, legalábbis saját birtokain, a fakitermelést. A Kárpátok is súlyos faveszteséget szenvedtek a XVI–XVIII. században, elsôsorban a vasgyártás faszén igénye miatt, de a textilipar is nagy igénylô lett. A nyers vászon sárgás. A takácsok úgy fehérítették, hogy kiterítették a napra a nyers lepedôket és tejjel locsolták meg az anyagot. Ám a feltalált textilgépek több vásznat termeltek, hogy sem ez a módszer jó lett volna. Valaki rájött, hogyha felváltva híg kénsavba, illetve hamuzsír oldatába meregetik a vásznat, kifehéredik. Fa bôven volt Amerikában, az ottani francia gyarmatokról hozták a hamuzsírt, amely – mint tudjuk – a fahamuban található. Ám kitört a francia–angol háború, s az angol flotta szokása szerint megakadályozta a kereskedelmet. Ekkor kezdte meg a francia ipar hamuzsír szükségletét Magyarországról pótolni. Ennek nyomát egykori kárpáti erdôségeink még máig is viselik. Mária Terézia már rendelettel próbálta megakadályozni a felelôtlen fairtást. A faigény azonban tovább pusztította az erdôségeket. Jelenleg az Amazonas erdei vannak soron. Úgy mondják a szakértôk és erdôvédôk, ez az utolsó jelentôs erdôterep Földünkön, nem szabad hagyni az ottani fairtást.

Térjünk át most a vízre és levegôre, melyek nélkülözhetetlenek az emberi létezés számára. Ezeknél nem is az volt az aggasztó az elmúlt századokban, hogy elfogynak. Nem a mennyiséggel volt, illetve van a baj, hanem a minôséggel. Ennek romlása pedig sok helyütt már elég régen észrevehetô volt. Már az ókor várasaiban is többnyire szabály volt, hogy a büdösen termelô iparosok – tímárok, szappanfôzôk, kendergyártók, kovácsok – csak a városokon kívül mûvelhetik iparukat, s ez a középkorban is szabály maradt. A víz szennyezését még az is fokozta, hogy az állati, emberi hulladékot, különösen a fogyasztásra levágott állatok fölös részeit, a vért és hasonlókat egyszerûen a folyóvizekbe dobálták. Ezt a szokást számos város törvényei tiltották vagy legalábbis szabályozták. 1368-ban pédául Párizs városának tanácsa úgy rendelkezett, hogy vért csupán a város alatt szabad a Szajnába ereszteni, az angol parlament 1388-ban pedig már úgy határozott, hogy tilos bármiféle hulladékot, szennyet a folyókba engedni. A levegôvel akkor még sokkal kevesebb baj volt. A bányákban ugyan súlyos veszélyeknek voltak kitéve a bányászok, de hát ez volt a mesterségük, hisz még ma sem veszélytelen e szakma. A föld felszínén legfeljebb a füsttel volt baj. I. Edward angol király 1307-ben meg is tiltotta, hogy Londonban kôszénnel fûtsenek, de elsôsorban azért, mert feleségét zavarta a kôszén füstje. Ám a példaként felhozott adatokat, levéltárakban található rendeleteket, határozatokat mai nyelven inkább sorolhatnánk az egészségvédelem témájához, mint a környezetvédeleméhez, bár a kettô valamiképp mindenütt összefügg.

Mielôtt azonban tovább mennénk az újkor felé, maradjunk még egy kissé a régibb korokban egy megjegyzés erejéig. Nevezetesen minden, amit épített és épít az ember, az rombolja a természetet. A piramisok, a gótika csodálatos katedrálisai vagy a mai csúf bevásárlóközpontok mind elvittek, illetve elvisznek valamit a természetbôl. A városok maguk is. Minél nagyobbak lesznek, annál többet. Az emberek javára persze, de nem egyszer kárára. Szóval a társadalom létezése és fejlôdése szükségszerûen a természet kárára megy. De nincs más lehetôség. Az embernek azért van agya és esze, hogy tudja azt mind a természet ellen használni, mind annak érdekében.

Földünk nagy része víz. A víznek igen nagy, valószínûleg a legnagyobb a jelentôsége az emberiség számára. Életet ad a természetnek, a mezôgazdaságnak, de el is pusztíthat mindent szabadjára eresztve. És kiszámíthatatlan. A vizek szabályozása alapvetô feladat volt már az ókorban és az maradt napjainkig. A csatornák termékennyé tették Mezopotámia és Észak-Afrika földjét az ókorban, ellátták Rómát élelemmel és mára kiapadtak. Nekho fáraó (i.e. 600 körül) megépítette már egyszer a Földközi- és Vörös-tenger közti csatornát, aztán a csatorna eltûnt, hogy több mint egy évezred múlva újra megépítsék. Számtalan vízmû és duzzasztógát szabályozza napjainkban eredményesen a nagy folyók vizét s velük együtt a környezô élôvilágot. Sok hasznos példát találunk erre. De a fordítottjára is gondoljunk: a Nasszer-féle nagy szovjet segítséggel épített asszuáni Nílus-gátra, mely inkább tönkretett, mint használt. Egy híres professzor azt mondotta: bár ôsrégi dolog a vízszabályozás, de talán a legreszkírtabb dolog a természet átalakításában. De ugye megbocsátják tisztelt hallgatóim, hogy ebbe a témába nem megyek bele. Hogy tudna ehhez hozzászólni egy el-tudománytörténészült kémikus! Váltsunk tehát korszakot.

Az ipari forradalom igen nagy változásokat hozott a társadalomban. A technika, a gépek megváltoztatták a termelés minôségét és mennyiségét, a városok képét s a társadalom összetételét, és felgyorsították a környezetrombolást, elsôsorban a füst révén, amelyet az erdôk fogytával fôleg a vaskohászatban felhasznált kôszén okozott. Az ipari fejlôdés rendkívül gyors volt. A vezetô ipari hatalom, Anglia városai szinte elmerültek a füstben a XVIII. század során. Egy múlt századi német utazó így írt egy angol városról: "A száz kémény által okozott füst ránehezedett a városra és ezért egész télen sötétség borította azt. Olyan volt, mintha az Északi-sarkon élne az ember." De a vízzel sem volt jobb a helyzet, egy másik utazó írása szerint "az összekötô csatornából szolgáltatott folyadékot aligha lehet víznek nevezni, fekete, félfolyékony, szinte egy helyben álló pocsolya, melynek buborékait meg lehet gyújtani."

Eszembe jut Varga József professzor mondása, melyet vagy félévszázada a kémia technológia órán mondott nekünk: "Ha így halad a technika fejlôdése, akkor néhány száz év múlva a víz és a levegô lesznek a legértékesebb nyersanyagok!" Hát, bekövetkezhet ez elôbb is, ha így fejlôdünk tovább!

Amikor Varga professzor ezt mondta nekünk, a Dunán az Erzsébet híd mellett volt egy fából készült bekerített uszoda. Abban én is fürödtem még hallgatóként. A Római-parton még akár inni is lehetett a Duna vizébôl. Azóta tudjuk, mennyit változott. De legyünk optimisták! A Temze, a Rajna jóval a Duna elôtt és annál sokkal jobban szennyezett volt. A halak teljesen eltûntek. Ma már újra ott vannak. London híres volt örökös füst által okozott ködérôl, ma szépen süt benne a nap. Lehet tehát segíteni a vizen és levegôn.

A füstokádó gôzgépek, mozdonyok mellett feltûntek a gázmotorok. Az ásványolajat ugyanis nem kellett feltalálni, csak megtalálni. Megjelent az autó és igen gyors karriert csinált, különösen Amerikában. New York város tanácsa századunk elejére nagyon sokat várt az autóközlekedéstôl. Mert nagyon nagy volt már e világvárosban a forgalom. Nyüzsögtek a lovak vontatta hintók és társzekerek. S a lovak bôségesen hagyták az utcán nyomukat. Sok utcaseprôt kellett alkalmazni a város tisztántartására. Az autó révén úgy vélték, hogy ez megtakarítható. Ez így is volt, ám azóta tudjuk, hogy az autóknak is vannak káros hatásaik, talán veszélyesebbek is az emberre, mint a lovaké.

Minden évszázadnak megvan a környezetromboló fôbûnöse. Ma a kémia tekintendô annak. Azt szidja – mint fô természetrombolót – természetvédelem és média. A kémia egy sajátságos természettudomány, különbözik az összes többitôl. Mert míg a többi természettudományt a természetet csupán vizsgálja, kutatja, a kémia az egyetlen, amelyik új, a természetben nem elôforduló anyagokat tud elôállítani. E képessége már régi. Az elsô ilyen laboratóriumban "gyártott", a természetben nem elôforduló anyagok, az ásványi savak voltak, alkimista találmányok, úgy 1000 körüli idôbôl. De a kémia "új anyagteremtô" képessége csak a múlt században jutott igazi jelentôségre, a szintetikus szerves kémia kialakulásával. A technikai fejlôdés elôre visz, ront is, aztán a rontás néha megint csak fejlôdést eredményez. Megint vissza kell mennünk a vasgyártáshoz. A kôszén csak akkor vált használhatóvá e szakmában, miután feltalálták a kokszolást. Ennek folyamán meggyújtható és elégô gázok fejlôdtek. Persze hogy eszébe jutott egy kutatónak, nem lehetne-e ezeket világításra használni. Lehetett. Csakhamar a világítógáz lett a fôtermék. Egymás után alapították a gázgyárakat. A szén száraz lepárlása és a gázok eltávozása után ott maradt a szurokszerû, természetszennyezô kosz. Csak úgy gyûlt a gyárak mentén. Egy kémikus, Hofmann elkezdte ezt piszkálgatni, vizsgálni, hogy mi is van benne. Talált is benne addig ismeretlen anyagokat, például anilint. Ha egy tudós ígéretes témát talál, rákap erre. Hofmann is az anilinkutatásra állította tanítványait. Az anilin származékai közt sok volt a színes, hiszen saját maga is színes volt. Egy fiatal munkatárs, Perkin, szép sárga oldatot nyert egyszer (1856), beleejtette zsebkendôjét. Maradt a szín. Akkor ez jó lesz textíliák festésére! Megnyitott egy üzemet, mely újfajta textilfestékeket gyártott. Sikeres volt. Így alakult meg a szintetikus szerves nagyipar. Rohamosan fejlôdött a kutatás s vele együtt a szerves kémiai nagyipar, melyik aztán mindig újabb és újabb színezékeket követelt, hiszen a divat gyorsan változik. Sok mindenre bizonyult használhatónak a gázszurok. Textilfestô anyagként olcsóbb is volt a természetes színezékeknél. Aztán sok más is kiderült a szerves szintetikus laboratóriumokban. Például hogy egyes mesterséges termékek lázcsillapító hatásúak. Az elsô ilyet Knorr állította elô (1883), de annál sokkal hatékonyabb volt az 1899-ben szabadalmazott aszpirin. Ma is használjuk, mai is gyártják, s ma is védett a neve. Mi is tudunk aszpirint gyártani, de át kell keresztelnünk Kalmopyrinre, Istopyrinre és hasonlókra.

Igen gyorsan kialakult a hatalmas vegyi nagyipar. Ezer és ezer új gyógyszert, színezô anyagokat, mezôgazdasági növényvédô szereket, mûanyagokat gyártott. Ezer és ezer ma már nélkülözhetetlen anyagot. Ám a vegyipar hasznos anyag gyártása sok mellékterméket is produkál, melyek közül számos veszélyes az emberre és természetre. Nagy probléma ezeknek a melléktermékeknek a megsemmisítése vagy legalábbis ártalmatlanítása. Persze nem úgy, hogy eldugjuk azokat valahol a természetben, Górén vágy Vácnál, vagy eladjuk és elszállítjuk a szegényebb szomszédnak, találja ki ô, otthon, saját hazájában, hogy mit lehetne feltûnés nélkül kezdeni vele. A mûanyagokkal is rengeteg a probléma, elborítják a földet. Most már azt kell kutatni, hogy lehetne azokat megsemmisíteni. Bizony a vegyi vagy radioaktív hulladékok tárolása, megsemmisítése még messze nincs megnyugtatóan megoldva. Nem is lesz egyhamar.

Hölgyeim és Uraim, még nagyon sokat lehetne beszélni a környezetpusztitás és környezetvédelem történetérôl, végtelen a téma, ám lejárt az idôm.

Ember és természet együtt él a Földön, együtt is kell élnie, hiszen vele és belôle élünk. S nekünk ezért nagyon kell a természetre ügyelnünk. Ne dicsekedjünk mint egykori szovjet tudósok és ideológusok avval, hogy "legyôzik a természetet" vagy pláne, mint annyiszor hallhattuk apró kis eredmények után, hogy már sikeresen halad a természet legyôzése az ember által. Mert az bizony végzetes baj lenne, mi is belevesznénk. Ne törekedjünk erre.



 
Vissza http://www.kfki.hu/chemonet/
http://www.ch.bme.hu/chemonet/